Viharvadászok

Reggel a húszfős szörfös csapat vidám tagjai között befurakodtunk a konyhába, és jóízűen fogyasztottunk a kikészített ételekből. Mivel egyikünk sem érzi magát kifejezetten elemében idegen emberek között, ezúttal még a szokásosnál is gyorsabban elkészültünk az összepakolással, és hamarosan már újra úton is voltunk. Aznap Hella volt a célunk, ami a sziget déli részének egy kisvárosa, úgyhogy közel 550 km állt előttünk. Szerencsére az út szinte végig aszfaltozott volt, és az idő sem romlott el. Sőt, továbbra is tiszta maradt az ég, így aztán út első felét a felkelő nap által megvilágított fjordok között tehettük meg, ami igazán gyönyörű látvány volt. Ezeken az északi részeken még az előző évről itt maradt hófoltok is igencsak gyakoriak voltak, jelezve, hogy arrafelé nyáron sincsen kifejezetten meleg.

 Nem sokkal indulás után, kora reggel.

 Gyönyörű szép reggeli napsütésben autóztunk a fjordok között.

 A jó időjárás előcsalogatott néhány fókát is.

 Mi is kiélveztük a napsütést.

Az út első fele többé-kevésbé eseménytelenül telt. Időnként megálltunk gyönyörködni a tájban, az egyik helyen még napozó fókákat is láttunk. Kivételesen volt nálunk elegendő élelmiszer is, és a változatosság kedvéért a szél sem akart minket lefújni az útról. Ahogy azonban a déli részek felé közeledtünk, és a hegyek közti hágókon keltünk át, gyorsan romlásnak indult az idő. Olyannyira, hogy még a hó is elkezdett esni. Egy kis idő után már azon kaptuk magunkat, hogy a 4x4 meghajtást bekapcsolva, maximális sebességen járatott ablaktörlő mellett araszoltunk az egyre inkább behavazott úton. Szerencsére aztán hamar kiértünk a felhőkből, és a hó is eltűnt az útról. 

 A reggeli napsütés után elég gyorsan rosszra fordult az idő.

Reykyavik mellett elhaladva újra kiélvezhettük várost körülvevő számos körforgalmat. Aztán a hosszú úttól kissé fáradtan, de épségben megérkeztünk Hella-ba, ahol egy fiatal recepciós lány fogadott minket. Idegen országok gyakorlott látogatója és lakójaként, a korábbi tapasztalatainkból okulva a bemutatkozáskor nem úgy mondtuk a nevünket, ahogyan egyébként mi magyarok ejtjük, hanem úgy, ahogyan az angolul beszélő emberek szokták kiejteni. A tapasztalat azt mutatja, hogy így sokkal hamarabb megtalálnak egy listán, mintha a rendes magyar kiejtést használjuk. Tehát például ha valakit Károlynak hívnak, akkor a legjobb, ha a nevét „Károli”-nak ejti. 

Ezúttal azonban nem jött be a csel, hiába próbáltuk a nevünket többféle angolos torzítással is bemondani, valahogy csak nem talált minket a lány a listán. Végül aztán elbetűztük a neveinket, mire a lány megkönnyebbülten elmosolyodott, és azt mondta:

- Jaaa, hát akkor beszélhetünk Magyarul is!

Kiderült, hogy a szállás teljes személyzete, a konyha, a recepciósok, a gondnokok, mindenki magyar. Fura érzés volt ilyen távol otthontól egy magyar „kolóniára” bukkanni. De szerencsére nem vagyunk túlságosan érzelgősek, úgyhogy egy rövid udvariassági beszélgetés után elslattyogtunk a kis faházunkhoz. Igazán takaros kis házikót kaptunk egy kis mini konyhával és saját fürdőszobával. A konyhával persze nem sokra mentünk, mert estére természetesen megint elfogyott az élelmiszerünk, úgyhogy már megint csak egy kis félig romlott lazacunk és joghurtunk volt. Ezért a konyha helyett sokkal jobban örültünk volna annak, ha már érkezésünk előtt bekapcsolja valaki a fűtést. De sajnos ez nem így történt, ezért a házban kellemes öt fok körüli hőmérséklet uralkodott. És ez csak nagyon lassan, másnap reggelre kúszott fel az alig valamivel könnyebben elviselhető 15 fok környékére.

De ezen az estén nem a hideg érdekelt minket: Kétségbeesetten tanulmányoztuk az időjárás- és sarki fény előrejelzéseket. Két dolgot tudtunk meg. Az egyik, hogy aznap éjjelre kifejezetten erős sarki fény aktivitást jeleztek, a másik, hogy felettünk felhős lesz az ég egész éjjel. Úgyhogy kisétáltunk a ház elé, és szomorúan bámultuk az egyre inkább befelhősödő eget.

- Az ott nem az? – kérdezte Harold izgatottan nyugat felé mutatva.

 És valóban, a növekvő felhőtakaró mögött valami halovány zöldes derengést véltem én is felfedezni.

- De. Igen. Induljunk azonnal! – válaszoltam és már loholtam is a ház felé a fényképezőmért.

Szerencsére azonban Harold leállított, így mégsem azonnal indultunk, hanem megszakértettük a felhőtakaró jósolt mozgását az előrejelzések alapján, és egy precízen megtervezett, körmönfont tervet kovácsoltunk:

- Tehát: Elindulunk a hóvihar felé, átkelünk alatta és addig megyünk, amíg nem látunk sarki fényt. – foglaltam össze a zseniális tervünket.

- Úgyúgy! – helyeselt Harold, és két karácsonyi itallal a kezében már el is indult a kocsi felé.

Bár voltak kétségeim a tervünket illetően, meglepetésünkre minden úgy történt, ahogyan terveztük. A felhősödő égbolt alól „stormchaser” üzemmódban beautóztunk a szakadó hóba, majd egy jó háromnegyed óra múlva átértünk a hóesés alatt és újra elkezdett tisztulni az ég. Harold egyre lelkesebben nézegetett ki az ablakon, és mutogatta, hogy merre látja a sarki fényt a legerősebben. Nem mintha tudtam volna másfelé menni, mint amerre az út vitt, de jó volt tudni, hogy egy létező dolgot kergetünk az éjszaka közepén. Én ugyan nem láttam belőle semmit, mert ahányszor megpróbáltam kibámulni az ég felé az ablakon, Harold mindig rám ordított, hogy az utat nézzem. Végül szinte teljesen kitisztult az ég, mi pedig találtunk egy helyet, ahol biztonságosan le tudtunk állni az út mellé. Kiszálltunk a kocsiból, és szájtátva bámultuk a csodát, amivel megajándékozott bennünket a természet.

 Sarki fény.

 

 Meglepően gyorsan változtak az égi alakzatok. Felül a göncölszekér látható.

A Nap felől érkező töltéssel rendelkező részecskéket a Föld mágneses tere a pólusok felé tereli, ahol közel fénysebességgel megérkezve beleütköznek a légkör különböző részecskéibe. Ezeknek az ütközéseknek az energiája fénykibocsájtásra készteti a légkör gázmolekuláit. Az oxigén zöldes (a leggyakoribb szín) vagy pirosas színt emittál, míg a nitrogén kékes vagy lilás színt tud produkálni. A mi esetünkben elsősorban a leggyakoribb zöldes szín dominált, de időnként lilás árnyalatokat is láttunk.

 A lilás szín a nitrogénnek köszönhető.

Mint két bolond, le-föl ugráltunk örömünkben, hogy kis túránk során még ezt a tervünket is sikerült megvalósítanunk. Ezen a ponton azt éreztük, hogy innentől már bármi történhet a hátralévő időben, mert már így is minden tervünket sikerült megvalósítanunk. 

 A két bolond.

Nagyjából egy órán át gyönyörködhettünk az égbolt szépségében, aztán itt is elkezdett befelhősödni az ég, ráfagyott a pára a fényképezőgépem objektívére, elkezdtünk fázni és a fáradság is egyre jobban előjött rajtunk. Igazán bölcs emberek lévén felismertük ezeket a jeleket, és szinte egyszerre mondtuk ki a buli végét:

- Induljunk vissza, mert még piálni is akarok egy kicsit elalvás előtt.

Be is ültünk az autóba, aminek az egyik kereke természetesen megint elkezdett leereszteni, és visszagurultunk a szállásra. Megittunk egy jó nagy korty Brennenpingvint a sikerre, majd nyakig magamra húztam a vastag takarót a hidegben, és még két órán keresztül bámultam a plafont, mire végre el tudtam aludni. Csodás este volt.