Turistaparadicsom

Az éjszakai autózás és a hideg éjszaka miatt reggel a szokottnál is fáradtabban ébredtünk.

- Fel kell pumpálnunk a sz.ros kereket. – köszöntött Harold amikor észrevette, hogy ébren vagyok.

- Melyiket? – kérdeztem röhögve, és a fejemre húztam a takarót, hogy még egy percet tudjak pihenni.

Mivel reggelre már egészen elviselhető volt a hőmérséklet a házban, még egy jó kis zuhanyzást is megengedtünk magunknak indulás előtt. Szerencsére a szállásunktól alig ötszáz méterre volt egy benzinkút is, ahol találtunk egy gépszörnyet, amiről azt gyanítottuk, hogy kerékpumpálásra való. Harold a műszaki termékek igazi szakértője, úgyhogy már el is kezdte megnyomni a gépen található összes gombot.

- Hogy a p.csába működik ez? – nézett körbe kérdően, de a gombok nyomogatását egy pillanatra sem hagyta abba.

Végül sikerült rájönnie, hogy hogyan kell üzemeltetni a kerékpumpáló berendezést, én meg nagy nehezen leolvastam a kocsiajtó alatti címkéről, hogy mekkora nyomásnak kell lennie a kerekekben. A sérült szelepes kerekünkön kívül mindegyiket felfújtuk, bár a korábban lecserélt kerék egyből le is engedett. Szerencsére a kocsira felszerelt kerekek még tartottak, és a kijelzőn is kialudt a sárga figyelmeztetés.

Miután végeztünk a tankolással, nekiindultunk meglátogatni a sziget déli részének látványosságait. Ez volt az utolsó teljes napunk a szigeten, úgyhogy már nem nagyon akartunk eltávolodni Reykjavíktól, hogyha bármi közbejön, akkor is le tudjuk biztonságosan adni másnap a kocsit, és elérjük a repülőgépet. Ezért aztán nem is terveztünk nagyobb utat erre a napra, mindössze három helyet akartunk meglátogatni: a Gulfoss vízesést, a déli gejzíreket és a Þingvellir nemzeti parkban az Észak-Amerikai és Eurázsiai tektonikus lemezek találkozását.

Mindhárom igazán különleges természeti jelenség és nagyon kíváncsiak is voltunk rájuk. Hátrányuk azonban, hogy különlegességük miatt eléggé vonzzák a turistákat. Ráadásul mindhárom Reykjavík száz kilométeres körzetén belül van, így könnyen megközelíthető még azok számára is, akik nem bérelnek autót. Ezért aztán az volt a félelmünk, hogy ezeken a helyeken sok lesz az ember. És sajnos ez a félelmünk be is igazolódott.

A vízesésnél legalább 50 ember csúszkált a jeges szélben lefagyott falépcsőkön, mi pedig igencsak elszoktunk már embertársaink társaságától. Úgyhogy csendesen morogva kerülgettük a tornacipős turistákat, hogy eljussunk valami olyan helyre, ahonnan jó kilátás nyílik a vízesésre. Körülöttünk igencsak látszottak még az előző esti hóesés nyomai is. Végül eljutottunk a vízesés tetejéhez, majd beálltunk a sorba, hogy tudjunk magunkról készíteni egy-egy képet.

Harold a vízesés előtt.

- Megvolt, mehetünk tovább! – mondtuk szinte egyszerre, ahogy letudtuk a képkészítést.

A következő állomásunk a gejzíreknél volt. A helyzet itt is nagyon hasonló volt az előzőhöz: Sok-sok ember tolongott, hogy pénzérmét dobhasson a százfokos gejzírbe, amire ki volt írva legalább öt nyelven, hogy tilos bele pénzt dobni. A különbség talán annyi volt a vízesésnél tapasztaltakhoz képest, hogy itt nem volt lefagyva a talaj, mert a gejzírek felolvasztották. Így aztán bokáig érő sárban kellett toporognia mindenkinek. Szerencsére mi ekkorra már egyébként is fülig koszosak voltunk, úgyhogy sokkal könnyebben tudtunk mozogni, mint azok a turistatársaink, akik kétségbeesetten próbálták tisztán tartani a fehér tornacipőcskéjüket.

Barátságos turisták az egyik gejzír körül.

A gejzírek egy hegy lábánál bugyogtak fel a föld alól. Volt vagy 5-6 kisebb és kettő nagyobb. A nagyobbik nagyjából két percenként ki is tört, amit a körülötte álló tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadott. Egyszer mi is odaálltunk a tömegbe megnézni a kitörést, de aztán el kellett mennünk, mert nem bírtuk elviselni a tömeget alkotó embertársaink ordítozását.

Gejzírkitörés

Miután megnéztük a gejzíreket, továbbindultunk a Þingvellir Nemzeti Park felé, ami alig 20 perc autózásra volt tőlünk. Sajnos itt elképesztő összeget kértek a parkolásért, ráadásul a parkolójegy automata nem volt hajlandó beolvasni a bankkártyánkat, úgyhogy csak gyorsan szaladtunk egy kört a környéken, és továbbindultunk a szállásra. Annyi időnk azért volt, hogy vessünk egy pillantást a láthatár széléig húzódó hatalmas törésvonalra, ami az Észak-Amerikai és Eurázsiai lemezek találkozásaként jött létre.

A "sziklafal" ami végigfut a távolba tulajdonképpen

maga a feltorlódott Észak-Amerikai kőzetlemez.

A törésvonal meglátogatása az utazásunk utolsó nagy állomása volt, és mintha ezt Izland is érezte volna, mert ahogy elindultunk az utolsó szállásunk felé, a hátunk mögött egy gyönyörű szivárványt varázsolt a távolodó hegyek köré.

Búcsú szivárvány.

Az utolsó esti szállásunk egy magányos, hatalmas épületben volt a semmi közepén. Valaha iskolaként szolgált, és az egyetlen átalakítás amit azóta végeztek rajta, hogy az egykori osztálytermeket felosztották kisebb vendégszobákra. A többi helyiség, a tornaterem, a menza, az öltözők meg úgy minden egyéb ami egy iskolához tartozik, az továbbra is érintetlen és használható maradt. Ahogy megérkeztünk, a portás és a kutyája fogadott minket azzal, hogy azonnal vegyük le a cipőnket. Miután már zokniban álltunk előtte, kicsit megenyhült és a bejelentkezésünk további részében már kedvesebb volt. Még egy kicsit beszélgetett is velünk, és így aztán meg is tudtuk tőle, hogy az iskolából lett szálló egyetlen vendégei vagyunk. Talán majd éjjel érkezik még három vendég.

Miután bejelentkeztünk és becuccoltunk a szobánkba, körbejártuk az épületet. Odakint óriási vihar tombolt, mi pedig tétován kószáltunk egy hatalmas, kihalt iskolaépületben. Mondhatnám, hogy „volt hangulata” a dolognak, de az igazsághoz közelebb áll, hogy az összes eddig látott horrorfilm hangulata kezdett újraéledni bennem. Egy idő után megtaláltuk a menzát, ahol megettük a maradék romlott lazacunkat, és elborzadva bámultuk a falra felrakott szentképeket. Nem mintha a szentekkel bármi bajom lenne, de ezeknek a szenteknek szörny-feje volt, ami nem igazán segített a horrorfilm-érzés elmulasztásában.

 A menza.

  Az iskola konyhája.

A szörny-szentek.

A szerény vacsora után lementünk a tornaterembe kosárlabdázni egy kicsit. Mind a ketten olyan profi kosarasok vagyunk, hogy a meccset egyértelműen a kosár nyerte. Labdázás után tornáztunk még egy kicsit a bordásfalon, mert mindkettőnknek tönkretette a gerincét a sok ülés, és úgy éreztük, hogy ez majd segít. Közben azért megittunk 1-2 két Brennenpingvint is, de végül egyikünk sem sérült meg.

A tornaterem a menza ablakán keresztül fényképezve.

A tornaterem meglátogatása után felváltva elmentünk zuhanyozni. A zuhanyzó, mint kiderült az épület alagsorában, a tornaterem öltözőjében volt. Mindenkinek ajánlom, hogy ha lehetősége nyílik rá, sétáljon le egyszer egy üres, idegen épület alagsorába egyedül. Utána menjen be egy 40 emberre tervezett tornatermi öltözőbe egyedül, vetkőzzön le meztelenre, sétáljon be egy szintén 40 emberre tervezett közös zuhanyzóba, ahol nincsenek zuhanyzófülkék, csak a falból kiálló zuhanyrózsák, és ott zuhanyozzon egy kellemeset. Nem mondom, hogy nagy hőstett, de a zuhanyzás 20 perce alatt az alábbi gyerekkori filmélményemet éltem át újra:

Zuhanyzás "élmény".

Miután Harold is kipróbálta, hogy milyen egy horrorfilm főszereplőjének lenni, megvásároltunk interneten keresztül két buszjegyet Reykjavíkból a reptérre, majd lefeküdtünk aludni. 

Viharvadászok

Reggel a húszfős szörfös csapat vidám tagjai között befurakodtunk a konyhába, és jóízűen fogyasztottunk a kikészített ételekből. Mivel egyikünk sem érzi magát kifejezetten elemében idegen emberek között, ezúttal még a szokásosnál is gyorsabban elkészültünk az összepakolással, és hamarosan már újra úton is voltunk. Aznap Hella volt a célunk, ami a sziget déli részének egy kisvárosa, úgyhogy közel 550 km állt előttünk. Szerencsére az út szinte végig aszfaltozott volt, és az idő sem romlott el. Sőt, továbbra is tiszta maradt az ég, így aztán út első felét a felkelő nap által megvilágított fjordok között tehettük meg, ami igazán gyönyörű látvány volt. Ezeken az északi részeken még az előző évről itt maradt hófoltok is igencsak gyakoriak voltak, jelezve, hogy arrafelé nyáron sincsen kifejezetten meleg.

 Nem sokkal indulás után, kora reggel.

 Gyönyörű szép reggeli napsütésben autóztunk a fjordok között.

 A jó időjárás előcsalogatott néhány fókát is.

 Mi is kiélveztük a napsütést.

Az út első fele többé-kevésbé eseménytelenül telt. Időnként megálltunk gyönyörködni a tájban, az egyik helyen még napozó fókákat is láttunk. Kivételesen volt nálunk elegendő élelmiszer is, és a változatosság kedvéért a szél sem akart minket lefújni az útról. Ahogy azonban a déli részek felé közeledtünk, és a hegyek közti hágókon keltünk át, gyorsan romlásnak indult az idő. Olyannyira, hogy még a hó is elkezdett esni. Egy kis idő után már azon kaptuk magunkat, hogy a 4x4 meghajtást bekapcsolva, maximális sebességen járatott ablaktörlő mellett araszoltunk az egyre inkább behavazott úton. Szerencsére aztán hamar kiértünk a felhőkből, és a hó is eltűnt az útról. 

 A reggeli napsütés után elég gyorsan rosszra fordult az idő.

Reykyavik mellett elhaladva újra kiélvezhettük várost körülvevő számos körforgalmat. Aztán a hosszú úttól kissé fáradtan, de épségben megérkeztünk Hella-ba, ahol egy fiatal recepciós lány fogadott minket. Idegen országok gyakorlott látogatója és lakójaként, a korábbi tapasztalatainkból okulva a bemutatkozáskor nem úgy mondtuk a nevünket, ahogyan egyébként mi magyarok ejtjük, hanem úgy, ahogyan az angolul beszélő emberek szokták kiejteni. A tapasztalat azt mutatja, hogy így sokkal hamarabb megtalálnak egy listán, mintha a rendes magyar kiejtést használjuk. Tehát például ha valakit Károlynak hívnak, akkor a legjobb, ha a nevét „Károli”-nak ejti. 

Ezúttal azonban nem jött be a csel, hiába próbáltuk a nevünket többféle angolos torzítással is bemondani, valahogy csak nem talált minket a lány a listán. Végül aztán elbetűztük a neveinket, mire a lány megkönnyebbülten elmosolyodott, és azt mondta:

- Jaaa, hát akkor beszélhetünk Magyarul is!

Kiderült, hogy a szállás teljes személyzete, a konyha, a recepciósok, a gondnokok, mindenki magyar. Fura érzés volt ilyen távol otthontól egy magyar „kolóniára” bukkanni. De szerencsére nem vagyunk túlságosan érzelgősek, úgyhogy egy rövid udvariassági beszélgetés után elslattyogtunk a kis faházunkhoz. Igazán takaros kis házikót kaptunk egy kis mini konyhával és saját fürdőszobával. A konyhával persze nem sokra mentünk, mert estére természetesen megint elfogyott az élelmiszerünk, úgyhogy már megint csak egy kis félig romlott lazacunk és joghurtunk volt. Ezért a konyha helyett sokkal jobban örültünk volna annak, ha már érkezésünk előtt bekapcsolja valaki a fűtést. De sajnos ez nem így történt, ezért a házban kellemes öt fok körüli hőmérséklet uralkodott. És ez csak nagyon lassan, másnap reggelre kúszott fel az alig valamivel könnyebben elviselhető 15 fok környékére.

De ezen az estén nem a hideg érdekelt minket: Kétségbeesetten tanulmányoztuk az időjárás- és sarki fény előrejelzéseket. Két dolgot tudtunk meg. Az egyik, hogy aznap éjjelre kifejezetten erős sarki fény aktivitást jeleztek, a másik, hogy felettünk felhős lesz az ég egész éjjel. Úgyhogy kisétáltunk a ház elé, és szomorúan bámultuk az egyre inkább befelhősödő eget.

- Az ott nem az? – kérdezte Harold izgatottan nyugat felé mutatva.

 És valóban, a növekvő felhőtakaró mögött valami halovány zöldes derengést véltem én is felfedezni.

- De. Igen. Induljunk azonnal! – válaszoltam és már loholtam is a ház felé a fényképezőmért.

Szerencsére azonban Harold leállított, így mégsem azonnal indultunk, hanem megszakértettük a felhőtakaró jósolt mozgását az előrejelzések alapján, és egy precízen megtervezett, körmönfont tervet kovácsoltunk:

- Tehát: Elindulunk a hóvihar felé, átkelünk alatta és addig megyünk, amíg nem látunk sarki fényt. – foglaltam össze a zseniális tervünket.

- Úgyúgy! – helyeselt Harold, és két karácsonyi itallal a kezében már el is indult a kocsi felé.

Bár voltak kétségeim a tervünket illetően, meglepetésünkre minden úgy történt, ahogyan terveztük. A felhősödő égbolt alól „stormchaser” üzemmódban beautóztunk a szakadó hóba, majd egy jó háromnegyed óra múlva átértünk a hóesés alatt és újra elkezdett tisztulni az ég. Harold egyre lelkesebben nézegetett ki az ablakon, és mutogatta, hogy merre látja a sarki fényt a legerősebben. Nem mintha tudtam volna másfelé menni, mint amerre az út vitt, de jó volt tudni, hogy egy létező dolgot kergetünk az éjszaka közepén. Én ugyan nem láttam belőle semmit, mert ahányszor megpróbáltam kibámulni az ég felé az ablakon, Harold mindig rám ordított, hogy az utat nézzem. Végül szinte teljesen kitisztult az ég, mi pedig találtunk egy helyet, ahol biztonságosan le tudtunk állni az út mellé. Kiszálltunk a kocsiból, és szájtátva bámultuk a csodát, amivel megajándékozott bennünket a természet.

 Sarki fény.

 

 Meglepően gyorsan változtak az égi alakzatok. Felül a göncölszekér látható.

A Nap felől érkező töltéssel rendelkező részecskéket a Föld mágneses tere a pólusok felé tereli, ahol közel fénysebességgel megérkezve beleütköznek a légkör különböző részecskéibe. Ezeknek az ütközéseknek az energiája fénykibocsájtásra készteti a légkör gázmolekuláit. Az oxigén zöldes (a leggyakoribb szín) vagy pirosas színt emittál, míg a nitrogén kékes vagy lilás színt tud produkálni. A mi esetünkben elsősorban a leggyakoribb zöldes szín dominált, de időnként lilás árnyalatokat is láttunk.

 A lilás szín a nitrogénnek köszönhető.

Mint két bolond, le-föl ugráltunk örömünkben, hogy kis túránk során még ezt a tervünket is sikerült megvalósítanunk. Ezen a ponton azt éreztük, hogy innentől már bármi történhet a hátralévő időben, mert már így is minden tervünket sikerült megvalósítanunk. 

 A két bolond.

Nagyjából egy órán át gyönyörködhettünk az égbolt szépségében, aztán itt is elkezdett befelhősödni az ég, ráfagyott a pára a fényképezőgépem objektívére, elkezdtünk fázni és a fáradság is egyre jobban előjött rajtunk. Igazán bölcs emberek lévén felismertük ezeket a jeleket, és szinte egyszerre mondtuk ki a buli végét:

- Induljunk vissza, mert még piálni is akarok egy kicsit elalvás előtt.

Be is ültünk az autóba, aminek az egyik kereke természetesen megint elkezdett leereszteni, és visszagurultunk a szállásra. Megittunk egy jó nagy korty Brennenpingvint a sikerre, majd nyakig magamra húztam a vastag takarót a hidegben, és még két órán keresztül bámultam a plafont, mire végre el tudtam aludni. Csodás este volt.