Hat hónap

Vasárnap lesz pontosan hat hónapja, hogy megérkeztem Chicagóba. Tarator barátomnak van egy olyan elmélete, hogy bárhol is van az ember, hat hónap után szűnik meg turistának lenni, és válik helyi lakossá. Úgyhogy azt gondoltam, írok egy félig nyálas-szentimentális összefoglalót erről az időszakról.

Jaunár 21.-én hétfőn este érkeztem, és a főnököm szerencsére nagyon rendes volt velem, és azzal segített az időzónaváltásban és az új környezet feldolgozásában, hogy elvárta, hogy már másnap reggel munkába álljak. Mindezt annak ellenére megtette értem, hogy hivatalosan csak február 4.-e volt az első munkanapom, és fizetést is csak innentől kapok. Az a tény, hogy akár a szabályok megszegésével is igyekezett a kedvemben járni és felgyorsítani a beilleszkedési folyamatot, azóta is melegséggel tölt el belül, és biztosan tudom, hogy a lojalitás tekintetében soha semmilyen kérdés nem fog felmerülni bennem.

A kezdet egyébként nagyon nehéz volt. Annak ellenére, hogy mások szerint egészen jól beszélek angolul, rengeteg nyelvi akadályba ütköztem. És rengeteg kulturális akadály is volt olyan értelemben, hogy sok mindenről nem tudtam, hogy "hol és hogyan" kell intézni. Szerencsémre Hétfő pár hónappal hamarabb érkezett, és a hivatalos utak egy részét már bejárta, így nagyon sokat tudott segíteni nekem.

A konkrét eseményeken most nem szándékozom végigmenni, mert a fontosabb dolgokról már úgyis beszámoltam a blogon. Inkább az érzéseimről, gondolataimról szeretnék beszélni.

Hétfő:

Hétfővel gyakorlatilag napi 24 órát töltünk egymás társaságában amióta itt vagyok, ezért úgy gondolom, hogy róla mindenképpen kell írnom, méghozzá az első helyen. Ugyanakkor nehéz ez, mert most is itt van pár méterre tőlem és biztosan olvasni is fogja előbb-utóbb, és akkor meg úgy fogom érezni, hogy a háta mögött beszéltem róla és ki is derült. Ráadásul kicsit félek is tőle, mert képes arra, hogy váratlanul a szemébe kenje a csípős paprikát és utána csukott szemmel szaladva letiporjon amikor a mosdó felé rohan. Úgyhogy vele kapcsolatban nagyon rövid és tömör leszek mindannyiunk érdekében: Hétfő remek lakótárs, és fél év intenzív kurzus után azt is ki merem mondani, hogy a barátom lett. Nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzem itt magam.

Emberek:

Egy nagyvárosban élek, ahol sajnos elkerülhetetlen, hogy nap mint nap kapcsolatba kerüljek az emberi faj képviselőivel. Meg kell, hogy mondjam, hogy minden kezdeti félelmem ellenére jó élményeim vannak ezzel kapcsolatban. Kedvesek itt az emberek: Mosolyognak, segítőkészek és közvetlenek. És ami otthoni szemmel nézve elég furcsának tűnhet: Az ügyintézők ügyet intéznek, a portások portáskodnak és a pincérek pincérkednek. Méghozzá úgy, hogy akárhol is van az ember, mindig mosolyt és segítőkészséget lát és tapasztal. Kicsit szomorú vagyok, hogy ezt otthon nem így csináljuk.

Munkahely:

A munkahely is jó választás volt. Sokat tanultam itt és a látásmódomat is formálja. Bárhogyan is lesz ezután, olyan tapasztalatokat viszek magammal, amikkel kevés ember rendelkezik. Tervezek majd a későbbiekben egy teljes bejegyzést íni a munkahelyemről, úgyhogy most nem is vesztegetném rá a szót.

Ismerősök:

Az elmúlt pár hónapban néhány emberrel sikerült közelebbi kapcsolatot kiépíteni, és velük időnként össze is járunk. Van három (egymástól független) indiai és egy amerikai ismerősöm, akikkel időnként össze szoktunk járni. Most dolgozom azon, hogy az emeletünkre költözött koreai lányokkal is sikerüljön egy hasonló kapcsolat kiépítése, de egyelőre még csak ott tartok, hogy listát vezetek az öltözékükről, hogy azt megtanulva meg tudjam különböztetni őket egymástól, mert sajnos az arcuk alapján nem sikerül.

Sörök:

Soha életemben ilyen jó söröket még nem ittam. Korábban a német/holland/belga sörök nagy rajongója voltam, de az itteni sörök némileg felülírták a korábbi élményeket. Egyrészt el lehet itt tölteni úgy egy évet, hogy az ember soha nem issza kétszer ugyanazt a sört, másrészt meg a nagy részük olyan jó, hogy legszívesebben nem is próbálkozna tovább az ember a többivel.

Chicago:

Gondolom korábbi bejegyzéseimből már egyértelműen kiderült, de azért most is leírom: nagyon megszerettem a várost. Minden nap egy élmény itt, és nem hiszem, hogy még egyszer ilyen jó helyen fogok lakni, ha egyszer innen elköltözöm. Szeretem az épületeket, a tavat, a metrót, a rendezvényeket, és mindenek előtt a bárokat és éttermeket. Amit nem szeretek az a zaj. Folyton hallatszik a forgalom hangja, remeg az épület amikor átmegy alatta a metró és nem telik el úgy 10 perc, hogy egy szirénázó autó ne száguldana el az ablakom közelében. De ezzel együtt is, ha tehetném, maradnék.

Barátok:

Az elmúlt hétvégén volt az egyik otthoni barátom, a szépséges Barbecue születésnapja, és a barátaim egy kerti bulit rendeztek neki. Engem meg géptestbe zárva egy webkamerával kitettek a kertbe, úgyhogy majd' 8000 km távolságból részt vehettem a szülinapi összejövetelen. Két hete meg Tisza-túrán volt a csapat egy része, és egy hordóra rárajzoltak egy mosolygós arcocskát és azt játszották, hogy én vagyok az. Hiányoznak.

Én vagyok az.

Összességében azonban elég jól érzem magam itt. Jó lenne ezeket az élményeket jobban megosztani az otthoniakkal (igen tudom, írhatnék gyakrabban a blogra...), de egyelőre csak közepes honvágyam van. Hat hónap után "hivatalosan" is helyi lakossá váltam és most már tudom, hogy hol a bolt, hogyan lehet eljutni helyekre, és már nem okoz gondot a negyeddollárosok beszerzése sem. A hamburgervásárlás is jobban megy, mint az elején, bár az még nem tökéletes. Csak az esetek 75%-ában kapom azt amit kérek. 

De nem kerülgetem tovább a forró kását, hanem felteszem magamnak a kérdést: Maradnék-e itt örökre?

A válaszom pedig: Igen, ha....  

És a "ha" után olyan dolgok jönnek, amik inkább a vágyálom kategóriába tatoznak, mintsem a valóság berkeibe. Nem tudom kihozni ide a családomat és a baráti körömet. És innen a hazalátogatás sem olyan könnyen megoldható, úgyhogy ha a relativitás (sic) talaján akarok maradni, akkor a válasz: Nem, nem fogok maradni.

  

 

Rájára rúd

Minél több időt töltünk itt Chicagóban, annál több dolog akad amit szeretnénk megnézni. Sajnos a hétvégék száma igencsak behatárolt (már csak 26 hétvége van ebben az évben), úgyhogy kénytelenek voltunk tervet kovácsolni. 

Össze is ültünk Hétfővel pár napja, és készítettünk egy bakancslistát, ami a meglátogatandó helyeket tartalmazza. Nem untatnám a kedves olvasót azzal, hogy felsorolom a bakancslistánk elemeit, hiszen a lényegesebb dolgok úgyis rajta lesznek a blogon. A mostani bejegyzés szempontjából az a lényeg, hogy a bakancslistánk az alábbi bejegyzéseket tartalmazta az elmúlt hétvégére: 

1. Harold Washington Library

2. Zabálás a kínai negyedben

3. Rájára rúd (Ez rájasimogatást jelent a közeli akváriumban, és biztos vagyok benne, hogy kedves barátaim hazatérésem után keményen meg fognak ütni ezért a gyenge szóviccért, amit a már a címben is elsütöttem.)

Így aztán szombaton neki is láttunk a "feladatnak" és nekiindultunk a nagy útnak a Harold Washington könyvtár felé. A könyvtárról már írtam pár mondatot ebben a bejegyzésben, úgyhogy attól most eltekintek, és inkább az élményeinkre koncentrálok.

A könyvtárba érve az első meglepő dolog a gumikacsás kacsaúsztató volt. Erre például egyáltalán nem számítottunk. Ahogyan a biztonsági őr sem számított arra, hogy miután megkérdezem, hogy szabad-e fényképezni és azt válaszolja, hogy "mindenhol, kivéve a kilencedik emeleten", mi rögtön a nyakunkba vesszük a lábunkat és felrohanunk a kilencedikre megnézni, hogy mit rejtegetnek ott. A válasz elég lehangoló volt: semmit. Egy szép télikert volt az épület kilencedik (legfelső) emeletén, és pont ezt nem volt szabad lefényképezni. Úgyhogy bosszúból lefényképeztem a könyvtári kacsákat.

A kép a világ legnagyobb könyvtárában készült. 

Ez a fajta komolytalanság némileg visszaadta 

az emberiségbe vetett hitemet.

A könyvtárban tett rövid látogatásunk után felültünk egy buszra, és leutaztunk pár háztömbbel délebbre, a kínai negyedbe. Itt egy Dim Sum nevű helyet kerestünk, amit egy ismerősünk ajánlott, amikor jó kínai étterem után érdeklődtünk.

Hétfő a Kínai negyed bejáratánál.

Sajnos kiderült, hogy a dim sum az nem feltéltenül egy hely neve, hanem egy kínai ételféle. Mintha azt mondanám egy itteni ismerősömnek aki magyar éttermet keres, hogy "a halászlé az jó, azt keresd".

Halászlé Hong Kong módra.

Szóval, betértünk a második dim sum felirattal ellátott helyre, és egy félreértésből kifolyólag megrendeltünk egy fél kacsát és mellé a fél étlapot. Régen ettem ilyen jót.

  

 Kétpofára szerencsétlenkedek az evőpálcikáimmal.

 

Hétfő és a fél kacsa. 

Ez ilyen kacsás nap volt...

A hatalmas zabálással teljesítettük is a szombati tervünket és a hétvégére már csak a vasárnapra tervezett rájasimogatás volt hátra. Erre a közeli Shedd akváriumban nyílt volna lehetőség, de csak indulás előtt döbbentünk rá, hogy kölcsönadtuk az ingyen belépőnket. Úgyhogy átterveztük a programunkat és folytattuk az előző napi zabálást. Ezúttal a Hancock torony alatti Cheesecake Factory-ban. Itt kellemesen koktélozgattunk, miközben füstölt lazacot és cheesecake-et ettünk. Ez utóbbi egy édes-sós-sajtos-tejszínes-tejszinhabos valami, ami nagyon gyorsan bevonult a kedvenc sütijeim közé. Ez a délelőtt olyan kellemes volt, hogy az sem tudta elrontani a kedvem, hogy a jéghideg koktélom poharára kívülről kicsapódó pára az ölembe csepegett, amitől innentől kezdve úgy néztem ki, mint aki bevizelt.

"Bevizelés" előtt a lazaccal.

Hétfő és a süti. 

Az elmaradt rájasimogatást kicsit sajnálom, de sebaj, majd bepótoljuk legközelebb. A bakancslistánk következő bejegyzése egyébként a botanikus kert és "Öreg Lee" klubja. Legközelebb ezekkel jelentkezem.