Turistaparadicsom

Az éjszakai autózás és a hideg éjszaka miatt reggel a szokottnál is fáradtabban ébredtünk.

- Fel kell pumpálnunk a sz.ros kereket. – köszöntött Harold amikor észrevette, hogy ébren vagyok.

- Melyiket? – kérdeztem röhögve, és a fejemre húztam a takarót, hogy még egy percet tudjak pihenni.

Mivel reggelre már egészen elviselhető volt a hőmérséklet a házban, még egy jó kis zuhanyzást is megengedtünk magunknak indulás előtt. Szerencsére a szállásunktól alig ötszáz méterre volt egy benzinkút is, ahol találtunk egy gépszörnyet, amiről azt gyanítottuk, hogy kerékpumpálásra való. Harold a műszaki termékek igazi szakértője, úgyhogy már el is kezdte megnyomni a gépen található összes gombot.

- Hogy a p.csába működik ez? – nézett körbe kérdően, de a gombok nyomogatását egy pillanatra sem hagyta abba.

Végül sikerült rájönnie, hogy hogyan kell üzemeltetni a kerékpumpáló berendezést, én meg nagy nehezen leolvastam a kocsiajtó alatti címkéről, hogy mekkora nyomásnak kell lennie a kerekekben. A sérült szelepes kerekünkön kívül mindegyiket felfújtuk, bár a korábban lecserélt kerék egyből le is engedett. Szerencsére a kocsira felszerelt kerekek még tartottak, és a kijelzőn is kialudt a sárga figyelmeztetés.

Miután végeztünk a tankolással, nekiindultunk meglátogatni a sziget déli részének látványosságait. Ez volt az utolsó teljes napunk a szigeten, úgyhogy már nem nagyon akartunk eltávolodni Reykjavíktól, hogyha bármi közbejön, akkor is le tudjuk biztonságosan adni másnap a kocsit, és elérjük a repülőgépet. Ezért aztán nem is terveztünk nagyobb utat erre a napra, mindössze három helyet akartunk meglátogatni: a Gulfoss vízesést, a déli gejzíreket és a Þingvellir nemzeti parkban az Észak-Amerikai és Eurázsiai tektonikus lemezek találkozását.

Mindhárom igazán különleges természeti jelenség és nagyon kíváncsiak is voltunk rájuk. Hátrányuk azonban, hogy különlegességük miatt eléggé vonzzák a turistákat. Ráadásul mindhárom Reykjavík száz kilométeres körzetén belül van, így könnyen megközelíthető még azok számára is, akik nem bérelnek autót. Ezért aztán az volt a félelmünk, hogy ezeken a helyeken sok lesz az ember. És sajnos ez a félelmünk be is igazolódott.

A vízesésnél legalább 50 ember csúszkált a jeges szélben lefagyott falépcsőkön, mi pedig igencsak elszoktunk már embertársaink társaságától. Úgyhogy csendesen morogva kerülgettük a tornacipős turistákat, hogy eljussunk valami olyan helyre, ahonnan jó kilátás nyílik a vízesésre. Körülöttünk igencsak látszottak még az előző esti hóesés nyomai is. Végül eljutottunk a vízesés tetejéhez, majd beálltunk a sorba, hogy tudjunk magunkról készíteni egy-egy képet.

Harold a vízesés előtt.

- Megvolt, mehetünk tovább! – mondtuk szinte egyszerre, ahogy letudtuk a képkészítést.

A következő állomásunk a gejzíreknél volt. A helyzet itt is nagyon hasonló volt az előzőhöz: Sok-sok ember tolongott, hogy pénzérmét dobhasson a százfokos gejzírbe, amire ki volt írva legalább öt nyelven, hogy tilos bele pénzt dobni. A különbség talán annyi volt a vízesésnél tapasztaltakhoz képest, hogy itt nem volt lefagyva a talaj, mert a gejzírek felolvasztották. Így aztán bokáig érő sárban kellett toporognia mindenkinek. Szerencsére mi ekkorra már egyébként is fülig koszosak voltunk, úgyhogy sokkal könnyebben tudtunk mozogni, mint azok a turistatársaink, akik kétségbeesetten próbálták tisztán tartani a fehér tornacipőcskéjüket.

Barátságos turisták az egyik gejzír körül.

A gejzírek egy hegy lábánál bugyogtak fel a föld alól. Volt vagy 5-6 kisebb és kettő nagyobb. A nagyobbik nagyjából két percenként ki is tört, amit a körülötte álló tömeg hatalmas üdvrivalgással fogadott. Egyszer mi is odaálltunk a tömegbe megnézni a kitörést, de aztán el kellett mennünk, mert nem bírtuk elviselni a tömeget alkotó embertársaink ordítozását.

Gejzírkitörés

Miután megnéztük a gejzíreket, továbbindultunk a Þingvellir Nemzeti Park felé, ami alig 20 perc autózásra volt tőlünk. Sajnos itt elképesztő összeget kértek a parkolásért, ráadásul a parkolójegy automata nem volt hajlandó beolvasni a bankkártyánkat, úgyhogy csak gyorsan szaladtunk egy kört a környéken, és továbbindultunk a szállásra. Annyi időnk azért volt, hogy vessünk egy pillantást a láthatár széléig húzódó hatalmas törésvonalra, ami az Észak-Amerikai és Eurázsiai lemezek találkozásaként jött létre.

A "sziklafal" ami végigfut a távolba tulajdonképpen

maga a feltorlódott Észak-Amerikai kőzetlemez.

A törésvonal meglátogatása az utazásunk utolsó nagy állomása volt, és mintha ezt Izland is érezte volna, mert ahogy elindultunk az utolsó szállásunk felé, a hátunk mögött egy gyönyörű szivárványt varázsolt a távolodó hegyek köré.

Búcsú szivárvány.

Az utolsó esti szállásunk egy magányos, hatalmas épületben volt a semmi közepén. Valaha iskolaként szolgált, és az egyetlen átalakítás amit azóta végeztek rajta, hogy az egykori osztálytermeket felosztották kisebb vendégszobákra. A többi helyiség, a tornaterem, a menza, az öltözők meg úgy minden egyéb ami egy iskolához tartozik, az továbbra is érintetlen és használható maradt. Ahogy megérkeztünk, a portás és a kutyája fogadott minket azzal, hogy azonnal vegyük le a cipőnket. Miután már zokniban álltunk előtte, kicsit megenyhült és a bejelentkezésünk további részében már kedvesebb volt. Még egy kicsit beszélgetett is velünk, és így aztán meg is tudtuk tőle, hogy az iskolából lett szálló egyetlen vendégei vagyunk. Talán majd éjjel érkezik még három vendég.

Miután bejelentkeztünk és becuccoltunk a szobánkba, körbejártuk az épületet. Odakint óriási vihar tombolt, mi pedig tétován kószáltunk egy hatalmas, kihalt iskolaépületben. Mondhatnám, hogy „volt hangulata” a dolognak, de az igazsághoz közelebb áll, hogy az összes eddig látott horrorfilm hangulata kezdett újraéledni bennem. Egy idő után megtaláltuk a menzát, ahol megettük a maradék romlott lazacunkat, és elborzadva bámultuk a falra felrakott szentképeket. Nem mintha a szentekkel bármi bajom lenne, de ezeknek a szenteknek szörny-feje volt, ami nem igazán segített a horrorfilm-érzés elmulasztásában.

 A menza.

  Az iskola konyhája.

A szörny-szentek.

A szerény vacsora után lementünk a tornaterembe kosárlabdázni egy kicsit. Mind a ketten olyan profi kosarasok vagyunk, hogy a meccset egyértelműen a kosár nyerte. Labdázás után tornáztunk még egy kicsit a bordásfalon, mert mindkettőnknek tönkretette a gerincét a sok ülés, és úgy éreztük, hogy ez majd segít. Közben azért megittunk 1-2 két Brennenpingvint is, de végül egyikünk sem sérült meg.

A tornaterem a menza ablakán keresztül fényképezve.

A tornaterem meglátogatása után felváltva elmentünk zuhanyozni. A zuhanyzó, mint kiderült az épület alagsorában, a tornaterem öltözőjében volt. Mindenkinek ajánlom, hogy ha lehetősége nyílik rá, sétáljon le egyszer egy üres, idegen épület alagsorába egyedül. Utána menjen be egy 40 emberre tervezett tornatermi öltözőbe egyedül, vetkőzzön le meztelenre, sétáljon be egy szintén 40 emberre tervezett közös zuhanyzóba, ahol nincsenek zuhanyzófülkék, csak a falból kiálló zuhanyrózsák, és ott zuhanyozzon egy kellemeset. Nem mondom, hogy nagy hőstett, de a zuhanyzás 20 perce alatt az alábbi gyerekkori filmélményemet éltem át újra:

Zuhanyzás "élmény".

Miután Harold is kipróbálta, hogy milyen egy horrorfilm főszereplőjének lenni, megvásároltunk interneten keresztül két buszjegyet Reykjavíkból a reptérre, majd lefeküdtünk aludni.