Időhúzás

Ennek a bejegyzésnek a célja leplezetlenül az időhúzás. A vendégeim szombaton elutaztak, én ismét munkába álltam, és elvileg adott lenne minden ahhoz, hogy beszámoljak az elmúlt két hét eseményeiről. Egy dolog akadályoz ebben mindössze: Az a szó szerint több ezer fénykép, amit át kellene néznem, hogy a legjobbakat és legérdekesebbeket közzé tudjam tenni. Igyekszem ezt a hét végéig kivitelezni és legkésőbb jövő hét elején egy teljes értékű sok fényképes beszámolóval jelentkezni.

Bármire is számítson a kedves olvasó, egészen biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogja találni a történetet amiben a Miki egér támadásától kezdve a niagarás önfényképezésen és az acélbab előtt álló Charlie angyalain keresztül egy német tengeralattjáróval bezárólag elég sok minden szerepel majd.

A Niagara folyó a vízesés felett pár száz méterrel.

A világ két megmaradt Junkers Ju-87, vagy ismertebb nevén Stuka (Sturzkampfflugzeug) 

zuhanóbombázó repülőgépeinek egyike

 ( A képen hátul a plafonról lelógatva, az előtérben egy velociraptorral).

Most éppen ezért nem is konkrét élményekről fogok mesélni, hanem megpróbálom pár mondatban megfogalmazni ez elmúlt időszak eseményeit. A vendégeim több, mint két hetet töltöttek az Egyesült államokban. Ebből pár napot New York-ban, ahonnan a Niagarához utaztak, ahol én is csatlakoztam hozzájuk. Onnan együtt autóztunk vissza Chicagóba, ahol még több, mint egy hétig jártuk a múzeumokat és a bárokat. 

Pár száz méterre Kanadától, de már kanadai sört kortyolgatva.

Nekem már úgy hiányzott egy kis otthoni társaság és egy kis szabadság, mint éhezőnek egy falat kenyér. A vendégeim gyakori nevetése rám is gyorsan átragadt, és az első pár nap után már felszabadultam tudtam élvezni az életet. Nagyon örülök neki, hogy meglátogattak, és sajnálom, hogy ez az először hosszúnak tűnő idő ilyen gyorsan eltelt. 

Távozásukkor volt egy kis izgalom, mert pont az utazásukkal egy időben volt Magyarországon olyan köd, hogy a gépek java részét visszafordították, akkor zuhant le a Boeing Oroszországban és akkor pusztította el Illinois állam java részét egy tornádókkal megtűzdelt kellemes szupervihar. 

De mostanra már szerencsésen hazaértek a csajok, és én is itt bámulom a hirtelen nagyon üresnek tűnő lakást. Szerencsére van egy két dolog ami miatt néha még most is úgy érzem, mintha itt lennének. Ilyen dolog például a fürdőszobám, ami a távozásuk után is tele van olyan kenceficékkel, szempilla pödrő és púderező kacatokkal és még számtalan olyan ismeretlen rendeltetésű dologgal amihez még hozzáérni sem merek. Legközelebb jobban meg kell majd néznem, hogy kiket engedek be a lakásomba....

De a viccet félretéve, tényleg hiányoznak. Most még jobban, mint akkor amikor kijöttem ide. Egyre biztosabb, hogy a gravitációs hinta következő együttállását ki kell majd használnom, és közelebb kell repítenem majd magam a családomhoz és a barátaimhoz.  

San Diego

Kisgyerekkoromban Terence Hill volt a példaképem. Legalább ötvenszer láttam különböző filmjeit, talán legtöbbször az Ördög jobb és bal kezét. Különösen belém égett az a jelenet, amikor a sok izgalom után Terence visszafekszik a lova mögé kötözött nyugágy-szerűségbe, és odaszól a lovának, hogy "irány Kalifornia", mire a ló csendesen poroszkálni kezd a nyugati part felé.

Én ugyan jóval kényelmetlenebbül utaztam Kaliforniába a Southwest légitársaság egyik gépével, mégis egy kicsit újra gyerekké változtam amikor felszállt velem a repülőgép.

A múlt hét java részét a Csendes-óceán partján töltöttem Kaliforniában, San Diego városában, ami a nyolcadik legnagyobb város az Egyesült Államokban, és közvetlenül a mexikói határ mellett fekszik a nyugati parton. Chicagóhoz képest igazi csendes kisváros.

Hivatalos úton voltam ott, de azért minden lehetőséget megragadtam, hogy felderítsem Kalifornia partjait La Jolla-tól Leo Carrillo-ig és föl, egészen Pismo-ig. Ebből persze nem sok minden valósult meg, de La Jolla-ba minden esetre eljutottam, és ha már ott voltam, hát úsztam is egy jót a Csendes-óceánban. 

Oroszlánfókák és én. Én vagyok középen.

A vízbe be- és kijutni nem volt nagy élmény. A képen ugyan nem látszik, de a partközelben elég nagy hullámok és hatalmas sziklák voltak. És az első tíz méteren a víz alatti sziklák közül valami vékony szárú vízinövény nőtt ki, ami folyton a kezem és lábam köré tekeredett, miközben azon küzdöttem, hogy a víz oda sodorjon ahová én akarom, és minél távolabb legyek a kövektől. De a part menti nehézségekért bőségesen kárpótolt az óceán október végén is húsz fok körüli vize, és az öbölben úszkáló oroszlánfókák, akik néha kíváncsian a közelembe úsztak. Miután kijöttem a vízből, még kétszer is visszamerészkedtem, mert nagyon nagy élmény volt a hatalmas állatok közelében úszkálni. Egyszer-kétszer le is merültem velük pár másodpercre és (amennyire a sós víztől égő szemem engedte) a víz alatt is barátkoztam velük. Csak most, a blog írása közben akadtam rá arra a hírre, ami szerint egy héttel odaérkezésem előtt egy fehér cápát filmeztek le La Jolla partjainál. Megnéztem a térképen, hogy pontosan hol is látták, és hát meg kell, hogy mondjam, ijesztően közel ahhoz a helyhez, ahol úszkáltam. Alig több, mint 1 km-re....

Itt úszkáltunk.

(Forrás: maps.google.com)

Kiderült, hogy most van az az időszak, amikor a fehér cápák a környéken telezabálják magukat, hogy felkészüljenek a decemberi migrációra. Még jó, hogy nem tudtam előre a cápá(k)ról, mert akkor nem biztos, hogy lett volna merszem bemenni a vízbe. Ugyanakkor nem akarom túldramatizálni a dolgot. Az eszemmel tudom, hogy nagyon kicsi volt az esélye még így is, hogy összeakadjak vele, és hát azt is láttam, hogy a helyiek is úszkálnak a környéken. Ezzel együtt új értelmezést nyert a Szójával nemrégiben folytatott beszélgetésem, melynek során kifejtettem, hogy nagyon szeretném megkóstolni a cápauszonylevest. Ezek után valahogy árulónak érezném magam, ha megtenném.

Na de ez a moralizálás messzire vezetne, úgyhogy maradok inkább az élménybeszámolónál: Az úszkálás után a ragyogó napsütésben ücsörögtünk még egy kicsit a parton a pálmafák alatt és élveztük az életet. Utána meg osztrigát ettünk egy vízre néző teraszon. Azt hiszem San Diego egy olyan hely, ahol tudnék élni...

A fejem hátulról. Ha egy kicsit nyugatabbra mennék, már keleten lennék.

Hétfő elölről. Ha egy kicsit nyugatabbra menne, akkor ott lenne,
ahol én az előző képen.

Az úszáson és az óceánparti kiránduláson kívül a másik nagy élményem az USS Midway meglátogatása volt. Ez a hajó majd' tíz évig a világ legnagyobb hajója volt és majd' 50 évig állt szolgálatban az 1992-es leszereléséig. Járt Vietnamban és az öbölháborúban is.

 A felszállófedélzet az USS Midway parancsnoki hídjáról. 

A háttérben két ma is szolgálatban lévő anyahajó látszik a haditengerészet kikötőjében.

Középiskolás koromban rajongtam az amerikai katonai repülőkért és amióta először játszottam a C64-es számítógépemen az F-14 Tomcat című játékommal, azóta az anyahajókért is. Annak idején fel tudtam sorolni az összes szolgálatban lévő anyahajót, és rengeteg haszontalan technikai jellemzőjüket is bemagoltam. Természetesen az osztálytársaim csúfoltak is érte, és egyszer még jól meg is aláztak osztályfőnöki órán amikor a hobbijainkról beszélgettünk, és az egész osztály előtt a fejemhez vágták, hogy soha még csak látni sem fogok anyahajót, de még egy amerikai repülőgépet sem. Akkor persze nem nagyon tudtam erre mit reagálni, mert éreztem, hogy van némi igazság abban amit mondanak. De szerencsére a sorsom olyan fordulatot vett, hogy most ezúton üzenhetem nekik, hogy "Ehhhhehhehehehhehe".

 Egy F-14 Tomcat repülőgépet simogatok a Midway fedélzetén.

A repülőgép is mosolyog.

Az USS Midway mellett a kikötőben. A fedélzet hozzám közelebb eső részén egy F-4 Phantom farokszárnyai és hajtóművei látszódnak. Megint csak: Ehhhhehhehehehhehe.

Az anyahajó bejárásán és a Csendes-óceánban való egyhetes gyönyörködésen kívül leginkább gasztronómiai élményeim voltak. Nagyon jókat ettem, és meg kell hogy mondjam, hogy megvan annak a szépsége, amikor az ember már annyi nyers vörös és fehér tonhalat, lazacot és sárgafarkút eszik, hogy már inkább valami másra vágyik.

Vörös tonhal és avokádó a tányéromon.

A kaliforniai kirándulásról múlt hét szerdán érkeztem vissza Chicagóba. Alig 22 órával később pedig befutottak a csajaim is Magyarországról, akikkel azóta folytatom az evés-ivást, és a városnézést.

Városnézés közben, Chicago belvárosában.

A lánycsapat most éppen New York-ba utazott, ahonnan holnap felkerekednek és elautóznak a Niagara vízeséshez. Én holnap munka után fogok repülőre pattanni, és ott csatlakozom majd hozzájuk. Utána együtt tervezünk visszatérni Chicagóba, ahol több, mint egy hetet fogunk még együtt eltölteni. Megyünk majd meccsre, kocsmába, múzeumba és lehet, hogy még helikopterezni is...

Valószínűleg legközelebb csak november 16 után jelentkezem majd. Cserébe remélhetőleg nagyon sok élménnyel és fényképpel...