Érkezés

Arra kristálytisztán emlékszem, hogy 10-11 éves koromban oda voltam az Egyesült Államokért. Akkoriban azt tervezgettem, hogy majd egyszer kiutazok, és megvalósítom az "amerikai álmot", pedig nem is értettem ezt a kifejezést.

Arra viszont már nem emlékszem, hogy hogyan képzeltem az érkezésemet az álmok és a hamburgerek országába, de egy dologban biztos vagyok: Egészen biztosan nem gondoltam, hogy érkezésem után egy hideg, nyolc négyzetméteres pinceszobát kell majd otthonomnak neveznem, és hogy a szoba közepére helyezett vödörbe fogok majd vizelni.
De ne szaladjunk ennyire előre ... azt hiszem a vödörbe vizelős (egyszeri) eset megér majd egy külön bejegyzést is.

 A képen a szobám 90%-a látszik.

Mivel a mostani érkezésem már a második utam volt az Chicagóba, pontosan tudtam, hogy hogyan kell viselkednem az úton, hogy a lehető legkényelmesebbé tegyem azt: számolatlanul ittam a söröket és borokat a repülőn. Így hát a gondos előkészületeknek és az enyhe bódultságomnak hála ezúttal észrevétlenül csúsztam át a viszonylag szofisztikált bevándorlási ellenőrzési procedúrán és már a csomagfelvételnél voltam, mire magamhoz tértem.

Ami nagy hiba volt. Mármint a magamhoz térés. Ugyanis rögtön elkezdtem aggódni egy csomó minden miatt. Újra és újra kényszeresen végigtapogattam a zsebeimet, hogy megvan-e minden fontos dolgom: az útlevelem, a pénztárcám, a bevándorláshoz szükséges papírok, egy útravalóul kapott levél és a telefonom. Aztán rájöttem, hogy ha tovább nyúlkálok percenként a belsőzsebembe kétségbeesett arccal, akkor annak nem lesz jó vége. Úgyhogy ezután már csak néha tapogattam meg az egyetlen pótolhatatlannak ítélt tárgyamat, az otthonnal kapcsolatot jelentő levelet, hogy biztosan megvan-e még.

Az utolsó ellenőrzési ponton, immár a csomagommal felszerelve, egy fiatal spanyol vámos fogadott. Odaadtam neki a hibásan kitöltött vámnyilatkozatomat és egy Erste bankos pénzfelvételi bizonylatot, majd kedvesen mosolyogtam hozzá.

- Milyen hús van a táskában? - kérdezte, és visszaadta az banki bizonylatot kissé értetlenül.
- Tessék? - kérdeztem vissza ártatlanul, mert nem értettem, hogy honnan veszi ezt a húsos dolgot.
- Milyen. Hús. Van. A. Táskában. - ismételte el szavanként a kérdését, ami most már egyáltalán nem kérdésnek hatott.
- Milyen hús? - kérdeztem vissza a lehető legbambább arccal. Szerencsére a vámos láthatta, hogy egy ártalmatlan hülye vagyok, akivel viszont nagyon sok baja lenne, ha tovább vizsgálódna, úgyhogy mondott valamit amit nem értettem, majd továbbirányított a kijárat felé: Megérkeztem.

A reptér kijáratánál a leendő lakó- és munkatársam, Hétfő fogadott mosolyogva.
- Végre itt vagyok, megtaláltam őt is, és leereszthetek végre. - futott át az agyamon a gondolat, mert fogalmam sem volt arról, hogy 5 perccel később a csomagommal a kezemben szomorúan fogom végignézni, ahogy Hétfőt megpróbálja elrabolni egy beszívott taxis...

(folyt. köv.)