Hétfő

Fáradtan battyogtam Hétfő nyomában az érkezési oldal taxiállomása felé, Hétfő pedig határtalan magabiztossággal próbálta feltépni a vészkijárat ajtaját.

- Igen, ez Hétfő, pont ahogyan emlékszem rá a novemberi itt töltött három hétből. Pont, mint én... - gondoltam magamban, amíg egy várakozó utas udvariasan továbbirányított minket a kijárat és a következmények nélkül kinyitható ajtó felé.

Hétfő az az ember, aki képes tizenkilencre lapot húzni úgy, hogy fel sem fogja, hogy mit csinált. És amikor kihúzza a kettest és nyer, akkor csodálkozva néz körül, hogy nem is tudta, hogy kártyázunk. Persze ebből a tulajdonságából az is következik, hogy gond nélkül húz 21-re is lapot, és ugyanazzal az ártatlan és értetlen arccal veszi tudomásul, hogy veszített.

Nem mintha buta lenne. Sőt, épp ellenkezőleg. Sok dologban jóval jobban vág az esze, mint az enyém. Csak néha a realitás érzékelésének módjában csúszunk el egymástól. Persze távol álljon tőlem, hogy ítéletet mondjak felette bármi miatt, hiszen nekem is rengeteg hibám és hiányosságom van. Remélhetőleg majd kiegészítjük egymást.

Hétfő az én Péntekem, bizonyos értelemben. Itt a világ távoli pontján egymás mellé sodródtunk, és előreláthatólag évekig együtt fogunk dolgozni és lakni. Gyakorlatilag az ébrenléti időnk egészét egymás társaságában fogjuk tölteni. Félek is ettől, de örülök is neki, hogy nem leszek egyedül.

 

Hétfő és én még novemberben, a Kingston Mines-ban.

(Mivel Hétfő egyelőre nem tud a blogról, nem tudtam engedélyt kérni tőle, hogy közzé 

tegyem a fényképét. Ezért takartam ki az arcát.)

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben kiértünk a taxiállomáshoz. Hétfő a tőle várható kisgyermeki ártatlansággal elindult az első taxi felé. Alig egy pillantást vetettem a fekete taxisra, és rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Aztán leesett:

(Forrás: www.southparkstudios.com)

- Úristen, milyen vörösek a szemei. - gondoltam magamban és máris szóra nyitottam a számat:

- Várj egy .... - próbáltam figyelmeztetni Hétfőt, de addigra már boldogan ült a taxi hátsó ülésén. -

- Mindegy. - fejeztem be a gondolatot.

- Lehet, hogy túlreagálom - gondoltam, és hátramentem a csomagtartóhoz, hogy bepakoljam a táskámat.

Azonban ahogy odaértem a csomagtartóhoz, a kocsi elindult, majd néhány méter után lefékezett. 

- Csakhogy észrevett ez a barom! - sóhajtottam fel félhangosan, és ismét odasétáltam a csomagtartóhoz. De ahogy megmarkoltam a fogantyút, a kocsi ismét meglódult. Szerencsére ellenálltam a reflexnek, hogy belekapaszkodjak, és nem rántott magával. Szomorúan néztem, ahogy a kocsi egyre gyorsulva távolodott. 

- 21-re lapot... -gondoltam, majd ledobtam a táskámat az út közepére.

Szerencsére a taxiállomás vehemens irányító asszonysága, látva és felmérve a helyzetet, a testi épségét kockáztatva a kocsi elé vetette magát. A taxis lefékezett, a hölgy pedig amolyan feketés angolsággal elkezdett vele ordítani, hogy "most már haza kellene menned lefeküdni!".

Hétfő pedig megragadta az alkalmat és kipattant a kocsiból:

- Gyere, szállj be! -integetett.

- 21-re lapot... - gondoltam ismét.

Szerencsére a taxivezénylő hölgy elzavarta a beszívott sorőrünket, és hamar kerített a helyére egy sokkal bizalomgerjesztőbbet. Az útra már alig emlékszem. A megérkezésre is alig. Csak az maradt meg, hogy sok idegennel fogok egyelőre együtt lakni. És az, hogy vannak macskák is. Három. Ezen kívül már csak arra emlékszem az érkezésem napjából, hogy beléptem a szobámba és szétnéztem: Egy ágy, egy komód, egy laptopnyi asztalka, egy tükör és egy vödör fogadott.

- Minek ide vödör? - gondoltam, majd bedőltem az ágyba aludni.