Zsírkréta

Azt hiszem a mai bejegyzésemmel nem leszek különösebben népszerű. Ennek két oka van, az egyik, hogy ismét ki fogom hangsúlyozni többször is, hogy milyen nagyszerű helyen lakunk, a másik ok pedig az, hogy le fogom fikázni a világ egyik legismertebb festőjét, Pablo Picassót. Vagy teljes nevén, ahogyan szülei hívták: Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picassót. Nyilván spanyol volt.

De mielőtt belemennék a művészeti elemzésbe, szeretném leszögezni, hogy az alábbiak kizárólag a véleményemet tükrözik. A művészetekhez nagyjából annyira értek, mint Picasso a biológiához. Valószínűleg ő sem sok szépséget látott volna az én munkámban, úgyhogy arra kérem a kedves olvasót, hogy a mostani írásomat ennek tükrében kezelje.

Persze azért azt is hozzátenném a dologhoz, hogy hozzá nem értésem ellenére vannak olyan festők, akiknek a képeiben képes vagyok élvezetet lelni. Például Hollandiában ellátogattam megnézni Van Gogh alkotásait, és azok kifejezetten tetszettek. Szóval azért Picassónak is lett volna esélye nálam...

A volt feleségem és én gyönyörködünk 

Van Gogh egyik önarcképében.

Na de most rátérek a tárgyra. Tegnap délután hat óra körül kedvünk támadt, hogy elmenjünk megnézni a művészeti múzeumban a Picasso kiállítást. Fel is vettük a cipőnket, és átsétáltunk a "szomszédba" megnézni a képeket. Hat óra tizenöt perckor már az első képeket nézegettük. Eléggé elborzadva.

A kiállított rengeteg képből talán egy-kettő ha akadt, amin megakadt a szemem és talán egy kicsit tetszett is. A többi kép finoman szólva is középszerűnek bizonyult számomra. Ahogyan körbe-körbe jártam a termekben egy beszélgetés bontakozódott ki a fejemben, ami köztem és leendő képzeletbeli gyerekem között zajlott:

Én: Pablo, kisfiam, gyere csak ide! Ezt te rajzoltad?!

Pablo: <büszkén> Igen apa!

Én: Kisfiam, nem megmondtam neked ezerszer, hogy ne használd el az összes zsírkrétát egyetlen rajzhoz?

Pablo: De...ez...egy női mell...apa.

Én: Aha, háromszögletű és fejjel lefelé van. Gratulálok, kisfiam. Ha még egyszer meglátom, hogy így pazarlod a zsírkrétát akkor többet nem veszek neked.

Pablo: De...én...

Én: Nincs de. És most meszesz szépen fölfelé az internetre és keresel női melleket. Kereket, szépet. Indulás!

Kicsit talán kegyetlennek tűnök ez alapján, de kérem a kedves olvasót, hogy higgye el, szeretettel támogatnám a gyermekemet minden őrült önmegvalósító tervében. De ha így rajzolna, akkor kénytelen lennék megmondani neki, hogy sürgősen hagyja abba, mert nem fogja semmire sem vinni. Persze amint Picasso története mutatja, súlyos tévedés lenne ez a részemről. De hát ez a szülők joga...

De térjünk vissza a kiállításhoz: A legjobban az az "alkotás" tetszett, ami két összeszögelt fadarabra applikált gombból és egy göröngyös beton alapzatból állt. Meg is kértem Hétfőt, hogy fényképezzen le mellette.

 

 

Az Izé és én. 

A képek nézegetése közben eszembe jutott kedves barátom, a Vombat. Ő például soha életében nem rajzolt, és ilyen irányú tehetsége az enyémmel vetekszik. Aztán egyszer csak valami rejtélyes okból kifolyólag befizetett egy néhány napos (azt hiszem két hétvégés) rajztanfolyamra. A tanfolyam elején és a végén azt a feladatot kapták, hogy rajzolják le saját magukat. A fejlődés döbbenetes. Be is mutatom a Vombat önarcképeit, hogy a kedves olvasó is lássa:

A Vombat korai és kései önarcképe egymás mellett.

Na most, ha egy rajzolni nem tudó ember ennyit fejlődik egy-két hétvége alatt hobbiból, akkor egy hivatásos művésztől az én avatatlan szemem egy kicsit többet vár. Persze biztosan nem véletlenül lett Picasso nagy ember (bár láttam már egy két embert aki érdemtelenül lett nagy), csak az én avatatlan szemem nem látja, hogy miért is lett ő az a festő, aki mindenkinek először jut eszébe, ha festőkről esik szó...

Mindennek ellenére nagyon örülök, hogy elmentünk a kiállításra. Egyrészt így véleményt alkothattam Picassóról, akiről eddig nem volt véleményem. Másrészt mindig is sajnáltam volna, ha kihagyom ezt a kiállítást. Harmadrészt pedig tanúja lehettem két brit hölgy beszélgetésének, akik két személyben megtestesítették a világ minden problémáját:

Egy kis privát fogolydilemmába keveredtek, és azt próbálták feloldani. Sikertelenül persze. Az egyikőjük szerette volna ha zárásig maradnak, hogy magába szívhassa Picasso minden alkotását, és sokáig gyönyörködhessen a csodaszép műalkotásokban. A másiknak pedig fájt a lába, és szeretett volna hazamenni. Azalatt az egy óra alatt amit ott töltöttünk, végig egy padon ültek és az egyik panaszkodott, hogy nem akar már maradni, a másik meg győzködte, hogy ő viszont igen. Így aztán maradtak is, és a képeket sem tudták kiélvezni. Mindkettő veszített, mert csak beszéltek egymással, de nem értették és nem is akarták érteni a másikat. Örülök, hogy ezt a társadalomkritikát láthattam. Íme egy részlet a beszélgetésükből, ahogyan én értettem:

Hölgy_1 : Úgy csináljuk, hogy mindkettőknek rossz legyen!

Hölgy_2 : Szerintem is úgy lesz a legjobb!

Végül nagyjából egy órával az érkezésünk után egymásba botlottunk Hétfővel, és nagy meglepetésemre végre találtunk valamit, amiben maximálisan egyetértettünk:

- Na? - kérdezte Hétfő.

- Ez...rossz. Te mit gondolsz? - kérdeztem vissza.

- Éhes vagyok. - nyilvánította ki Hétfő is a véleményét Picassóról.

- Akkor menjünk haza. - javasoltam.

- Szerintem is. - értett egyet Hétfő.

Így aztán otthagytuk a világ (szerintem) érdemtelenül legnagyobb festőjének képei előtt a két brit hölgyet, hogy zárásig vitatkozzanak a lábfájásról, mi pedig fél nyolcra otthon voltunk és paradicsomos-lecsós tésztát főztünk vacsorára. Szerintem nyertünk.