A zsiráf mellett

Két hete úgy döntöttünk, hogy ellátogatunk az állatkertbe. Nagyon könnyű dogunk volt: Interneten megnéztük, hogy hol is jár éppen a megfelelő busz, majd amikor már csak egy percre volt a házunktól, akkor leszaladtunk az épület előtti buszmegállóba, és felpattantunk rá. Huszonöt perc buszozás után pedig három perc sétára az állatkert bejáratától leszálltunk.

A Lincoln Park Zoo az év minden napján nyitva tart és nem kell belépőt fizetni. Sajnos már nem emlékszem, hogy ki, de valaki azt mondta Chicagóról, hogy "olyan, mintha a város vezetése azt akarná, hogy az emberek jól érezzék magukat". Nos tényleg olyan, és az állatkert jó példa erre.

Amint bejutottunk elkezdtünk ész nélkül rohangálni egyik állattól a másikig: Megnéztük minden különös ok nélkül a 19-es számú flamingót, majd rájöttünk, hogy fagyizni is szeretnénk.

A 19-es számú flamingó.

Gyorsan találtunk is egy fagyizót. Először jót nevettem Hétfőn amiért két gombóc fagyi helyett két pohár fagyit kért. Aztán magamon is jót nevettem, mikor kiderült, hogy a citromízű jégkristály amit kértem, tulajdonképpen egy családi adag kővé fagyott eperjeget jelentett az eladó számára. Minden esetre nekiláttunk az ipari mennyiségű édesség elfogyasztásának, és alig néhány perc múlva émelyegve sétáltunk tovább a fogságban tartott állatok között.

Biológusként mindig nagyon szomorú számomra az állatkerti látogatás. Ilyenkor mindig az orrom alá dörgölődik, hogy milyen keveset tudok azokról a dolgokról, amikről pedig mindent szeretnék tudni. Szerencsére ezúttal hamar túl tudtam tenni magam a kellemetlen érzésen és maradéktalanul tudtam élvezni a sok érdekes állatot.

Rinocérosz (balra hátul) és Hétfő (jobbra elől).

Aztán egyszer csak sikerült vérig sértenem Hétfőt. És nem a rinocéroszos tréfával, amit már a fényképezés közben is elsütöttem, hanem valami teljesen mással. Az hiszem ez volt az első komolyabb összezörrenésünk. Az egyik oldalról nem tudtam lakatot tenni a számra amikor pedig kellett volna, a másik oldalról pedig azt hiszem komolyan vett egy tréfának szánt dolgot. De szerencsére fél órás kölcsönös duzzogás és bocsánatkérések után feloldódtunk és újra át tudtuk adni magunkat az állatkertnek.

Például az aranyosnak tűnő jegesmedvét is felhőtlenül élveztük, amint boldogan úszkált kis medencéjében és abban reménykedett, hogy egyszer majd kiszabadul és megeszi a sok kisgyereket, akik hozzányomják zsíros orrukat az ablakához.

A medve és a rajongói.

Nekem egyébként a személyes kedvenceim a magukat szamárnak álcázó, porban heverésző kenguruk és a tevék voltak, de nagyon kíváncsi voltam a szurikátákra is. Sajnos utóbbiakat sehol sem találtuk.

 Kenguru állatok.

Mivel a szurikátákról semmiképpen nem akartam lemondani, az egyetlen dolgot tettem, amit csak ember ilyen helyzetben tehet: Elővettem a mobiltelefonomat is interkontinentális hívást kezdeményeztem Európába:

Tarator: Hallo!

Én: Szia, Tabasco vagyok, elnézést a zavarásért, de nagyon fontos dologban lenne szükségem a segítségedre!

Tarator: Persze, mondjad!

Én: Itt vagyok az állatkertben és nem találom a szurikátákat. Nem emlékszel, hogy hol vannak?

Tarator: Dehogynem, a zsiráf mellett az Afrika-házban.

Én: Remek, azt tudom, hogy hol van. Köszi, helló!

Tarator: Szívesen, helló!

Már hetek óta nem beszéltünk egymással és a kedves olvasó talán furcsállhatná is, hogy ennyivel letudtuk a kapcsolattartást. De szerintem/szerintünk pont ez a szép, hogy bármennyi idő után is úgy tudjuk folytatni, mintha csak öt perce találkoztunk volna...

De mielőtt még túlságosan magával ragadna a szentimentalizmus és elkezdenék a barátságról okos dolgokat hadoválni, visszatérek a lényegre: A telefonos segítségnek köszönhetően megtaláltuk a szurikátákat is. Csináltam is egy képet Szója kedvéért, mert tudtam, hogy ennek hiányában most komoly reklamációval kellene szembenéznem.

Szurikáta Szója szolgálatára.

Miután mindent láttunk amit látni szerettünk volna, elhagytuk az állatkert területét. Az állatkert mellett volt még egy pálmaház is. A pálmaház elég lelombozó volt, sajnos. Egyrészt undorító madárcsicsergés, dinoszaurusz hupákolás (nem viccelek) és mexikói zenebona szólt a hangszórókból. Másrészt meg finoman szólva is hülyének nézték a látogatókat, és nem csak a műanyag dinoszauruszokra gondolok, amiket a növények között rejtettek el... De a növények nagyon szépek voltak. Harold barátom például még most is az orchideákra tapadva járna majomtáncot, ha velünk lett volna.

Madzagon lógó dinoszaurusz "repül" a másik körül.

 

Hétfő rossz helyen szaglászik.

Gyorsan meg is elégeltük a pálmaházat, és hazaindultunk. Este még tettünk egy sétát a tó partján bokáig a vízben gázolva, ami nekem különösen nagy élmény volt, tekintve, hogy általános iskolás koromban egyszer Édesanyám legnagyobb örömére kis híján megbuktam földrajzból (javítóvizsgát kellett tennem), többek között azért, mert nem tudtam felsorolni a Nagy-tavakat. Most pedig ott gázoltam az egyikben bokáig és a felhőkarcolók mögött lenyugvó napot néztem arra gondolva, hogy "B@ß?!a meg, még most sem tudom felsorolni a tavakat".

Elkápráztatom Hétfőt a földrajztudásommal.

Végül az este azzal zárult, hogy elfogyasztottunk egy békepia párost, majd megettük az isteni finom házi Cheese Quesadilla-t, amit Hétfő készített sokheti ígérgetés után. Köszönöm, nagyon!