Négy napfelkelte

A múlt hétvégén négy egymást követő napon is alkalmam nyílt megcsodálni a napfelkeltét. Ebben a bejegyzésben ennek a négy napnak az eseményeit szeretném megosztani a kedves olvasókkal.

Az első

Pénteken hajnalban kapkodva pakoltam össze a hátizsákomba azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, hogy a hétvégi kiránduláson szükségesek lesznek a komfortérzetemhez. A korai időpont ellenére egészen jól sikerült a pakolás, bár a reggeli álmosság következtében beálló elmezavar hatása alatt eltettem a Szójáéktól kapott csillagászat tankönyvemet, amit természetesen ki sem nyitottam négy napig. Cserébe viszont otthon hagytam a metróbérletemet, ami persze csak a reptérre való rohanás közben derült ki. Hétfő persze (jogosan) jól le is hordott érte, aztán meg kiderült, hogy ő pedig a gondosan összekészített reggelijét hagyta a hétvégére a hűtőben megrohadni. 

Szerencsére azonban a kisebb-nagyobb bakik ellenére gond nélkül kijutottunk a repülőtérre, ahol a gépünk némi késéssel ugyan, de minden fennakadás nélkül elindult Los Angeles-be.

Az első napfelkelte. Chicago, O'Hare repülőtér.

A repülőgépünk út közben behozott valamennyit a késésből, így többé-kevésbé időben megérkeztünk Los Angeles-be, ahol Sanyi barátunk felvett minket a kocsijával, majd hazavitt minket a lakásához.

Sanyi nyitja a lakásának az ajtaját. Egy körülbelül 20 négyzetméteres

garzont bérel, ami nem sokkal kerül kevesebbe, mint a mi 100 négyzetméteres

lakásunk Chicago-ban.

Sajnos Hétfőnek megfájdult a feje út közben, úgyhogy ő lefeküdt egy órácskára aludni. Addig Sanyival a környéken sétálgattunk és ételt készítettünk. Végül Hétfő jobban lett, és útra tudtunk kelni a sivatagba. Los Angeles elhagyása előtt még leruccantunk az óceánpartra, a Santa Monica Beach-re.

 Sanyival sétálok az óceán partja felé.

 Hétfő a Csendes-óceán partján, Los Angeles-ben.

Miután tiszteletünket tettük a Csendes-óceánnál, nekiindultunk a sivatagnak Barstow-n és Las Vegas-on kerestül St. George's felé. Az utunk a filmekből ismert sivatagos tájon keresztül vezetett, és egy Barstow-ban tett rövid pihenő kivételével szinte megállás nélkül értük el a St. George's-i szállásunkat úgy este tíz körül.

 Barstow egy igazi porfészek a sivatag közepén. Viszont filmtörténeti jelentősége van. 

A szállásunkra érve szinte azonnal lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban tovább tudjunk indulni a Zion Nemzeti Parkba.

A második

A második napfelkelte a St. George's-i szállásunkon ért minket, közvetlenül indulás előtt. A hajnali kávé után rögtön nekiindultunk és a Zion Nemzeti parkon keresztül az Antilop kanyon felé vettük az irányt.  

Sanyi és én a Zion Nemzeti Parkban.

 Sanyi autója az út mellett a hegyekben.

Hétfő díszíti a tájat.

Miután átautóztunk a Zion Nemzeti Parkon, dél felé vettük az irányt és nekiláttunk az előttünk álló pár száz mérföld lefaragásának. Következő célunk a Colorado folyó egyik leghíresebb természeti képződménye a Horseshoe Bend volt. Útközben azért megálltunk egy-két helyen, hogy gyönyörködjünk a kihalt tájban.

Útban Arizona felé.

A Navajo indiánok területének pereme.

A sivatag "közepén".

Végül némi tekergés után megérkeztünk a Colorado folyóhoz, és egy rövid séta után elképesztően szép látvány tárult a szemünk elé:

Útban a hasadék felé. Itt már látszott, hogy jó helyen járunk.

 A hasadék peremén ülve.

 Hétfő is ott ül.

Miután kigyönyörködtük magunkat a Colorado tekergésében, folytattuk feszített programunkat, és elautóztunk a közelben található Antilop kanyonhoz. Ennek a kanyonnak több érdekessége is van. Az egyik, hogy a többivel ellentétben nem a teteje felé szélesedik hanem az alja felé, aminek következtében a szűk nyíláson bejövő fény páratlan szépséggel ajándékozza meg az odalátogatót. A másik érdekessége a helynek, hogy a Navajo indiánok tulajdonában van, akik tulajdonképpen egy saját államot alkotnak az Egyesült Államokon belül, saját rendőrséggel, törvényekkel és iskolákkal. 

Az Antilop kanyon meglátogatása csak indián vezetőkkel megengedett, amiért elég borsos árat kérnek. Megérkezésünkkor három dagadt, hájfejű indián fogadott minket, akik rögtön közölték, hogy fejenként 31 dollár lesz a vezetés, és csak készpénzt fogadnak el "mert a kártyaleolvasó éppen tönkrement". Persze egyértelmű volt, hogy csak arról van szó, hogy nem akarják, hogy nyoma legyen a tranzakciónak, és csak simán zsebre akarják tenni a pénzt. Ráadásul nem is volt nálunk elegendő készpénz, úgyhogy még keresnünk kellett egy bankautomatát is, ami esetünkben egy jó félórás autózást jelentett.

Amikor visszaértünk a készpénzzel, amit rögtön el is tüntettek anélkül hogy számlát adtak volna róla, az egyik fordított baseball-sapkás, kapucnis, melegítős indián felpattant, és betessékelt minket egy terepjáróba, amivel egy homokos folyómedren keresztül a kanyon bejáratához szállította kis csapatunkat.

Ekkor már nagyon mérges voltam, mert teljesen úgy éreztem, hogy az indiánok meglopnak minket ezzel a nagyon borsos belépővel, amiért gyakorlatilag semmit nem nyújtanak egy ötperces terepjárózáson kívül. Aztán odaértünk a kanyonhoz, ahol az indián vezetőnk Leon a hátára csatolt egy rongyba csavart valamit, ami leginkább egy késnek nézett ki. Gondoltam is magamban, hogy "de jó, még fel is fog aprítani minket a kanyon belsejében."

Az Antilop kanyon bejárata. Baloldalt Leon, a Navajo indián a hátán a "fegyverrel".

A kanyon bejáratánál a vezetőnk elkezdett a kanyonról beszélni. Már az első mondataiból kiderült, hogy rendkívül intelligens. Később az is kiderült, hogy a nagyjából 30 évesnek kinéző Leon közgazdaság és marketing szakos végzős egyetemista, akivel remekül lehetett beszélgetni az indiánok cukorbetegség problémáitól kezdve a helyi politikai helyzeten keresztül a kanyon falának fényszórási tulajdonságain át a környék földrajzi sajátosságaival bezárólag mindenről. Már a kanyon első pár méterében kikapta Hétfő kezéből a hiper-szuper fényképezőgépét, és elkezdte tanítgatni, hogy hogyan kell beállítani, hogy szép képeket tudjon csinálni a kanyon belsejében. Én pedig szépen lassan elkezdtem elszégyellni magam, hogy az első benyomás alapján olyan sok rosszat gondoltam és mondtam róla.

 A kanyon belsejében.

A kis csapatunk az Antilop kanyonban.

Hétfő pompázik a kanyonba beszűrődő fények játékában.

Aztán a kanyon közepe tájékán a vezetőnk lecsatolta a hátáról a rongyba csavart valamit, én pedig azt gondoltam: "Na jól van, csak kirabol minket és meglesz az a sovány elégtételem, hogy még is igazam volt vele kapcsolatban."

De ismét tévedtem. A rongy egy furulyaszerű indián hangszert rejtett, és a kanyon egyik csarnokának akusztikáját kihasználva, Leon elkezdett indián dallamokat játszani nekünk. Mi pedig ott álltunk lélegzetünket is visszafojtva és alig hittünk a szemünknek és fülünknek. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy tényleg egy igazi Navajo indiánnal vagyok a sivatagban. Leon pedig hirtelen igazi 21. századi indiánná vált a szememben, aki minden tiszteletemet és megbecsülésemet kivívta, és akinek nagyon szerettem volna megszorongatni a kezét ezért az élményért.

A kanyonból kifelé jövet, jobboldalt Leon, a hátán az immár 

kicsomagolt hangszerrel.

Leon szállít minket vissza a saját kocsinkhoz.

Az Antilop kanyon hatalmas élménye után mindhárman kezet szorítottunk indián vezetőnkkel, és ismét útra keltünk, hogy még aznap este elérjük a Grand kanyon déli peremét. Szerencsénkre még éppen a naplemente utáni derengésben sikerült megközelítenünk a terület "csücskét", és már aznap tudtunk bámészkodni egyet, bár az igazi látvány másnap hajnalban várt minket.

Szombat este a Grand kanyon "csücskénél".

A harmadik

Vasárnap reggel ismét hajnalban keltünk, hogy a napfelkeltét a Grand kanyon pereméről is megtekinthessük. Tulajdonképpen azzal töltöttük a reggeli órákat, hogy le-föl autóztunk a déli szegély mentén, hogy a lehető legtöbb helyről megcsodáljuk a kilátást. Sajnos nem nagyon lehet szavakkal leírni, hogy milyen érzés ott állni, és a képek sem tudják visszaadni a kanyon méreteit, de azért ízelítőként megmutatok néhány fényképet. Egy biztos, ide még vissza fogok menni életemben.

 Sanyival várjuk a nap felbukkanását.

A magasabb csúcsokat már megvilágítja a nap.

Végül mi is megpillantottuk a napot.

Én vagyok a képen.

A nap egyre nagyobb részét világítja be a kanyonnak.

Pár órával napfelkelte után.

A kanyon aljában látszik a Colorado.

Egy szimpatikus indiai házaspár lefényképezett minket. 

Kiderült, hogy ugyanonnan származnak ahonnan Sanyi.

A Grand kanyon meglátogatása után fájó szívvel ugyan, de elindultunk Phoenix felé, ahol végleges búcsút vettünk Sanyitól, aki onnan továbbautózott Los Angeles-be.

Útban Phoenix felé.

Egy rövid erdős szakaszt kivéve itt is sivatagos tájakon autóztunk.

Végül Phoenix-ben a repülőtéren kirakott minket az autóból Sanyi, mi pedig jól megölelgettük és búcsút vettünk tőle. Kölcsönösen megígértük egymásnak, hogy még találkozunk, vagy jövőre a Yellowstone Nemzeti Parkban, vagy ha az nem jön össze, akkor később Indiában vagy Magyarországon. 

A búcsú után Sanyi nekiindult, hogy levezesse a hátralévő pár száz mérföldet Los Angeles-be, mi pedig hétfővel beruccantunk Phoenix belvárosába egy sörre.

Phoenix belvárosa. Ha a kedves olvasó ismeri valamennyire az amerikai utcaszámozási

szokásokkal, akkor a képből kiderül, hogy Phoenix kellős közepén készítettük.

 A város teljesen kihalt volt. Ahogy a képen is látszik, szinte senki nem volt a városban.

 Kivéve persze a vegyvédelmi ruhás rendőröket, akik egy robbantás nyomait

takarították el egy utcával arrébb. A kép elég rossz minőségű, mert csak lopva
mertem készíteni a telefonommal.

Utólag egyébként kiderült, hogy filmet forgattak.

Phoenix egyik jelképe, a központban lévő park fölött kifeszített háló-izé.

A rövid Phoenix-i látogatásunk után visszavillamosoztunk a reptérre, ahol becsekkoltunk, megvacsoráztunk, majd türelmesen megvártuk a hétfő hajnali fél kettőkor induló gépünket.

A negyedik

Közel három órás repülőút után napkelte előtt szálltunk le Chicago-ban. Mire hazaértünk a reptérről már felkelőben volt a nap, amit zsinórban negyedszer volt alkalmunk látni. Ekkorra már kimerült fáradtak voltunk a folytonos korán kelés, és a háromnapos autózás, kirándulás és rengeteg élmény után. 

Leszállás előtt Chicago felett.

A napfelkelte az ablakból.

Hazaérkezve még arra volt időnk, hogy lezuhanyozzunk és aludjunk egy órát, majd a szemünkön kifolyva bevánszorogjunk a munkahelyünkre és lenyomjunk egy tízórás műszakot. De minden fáradság megérte, mert remek hétvégénk volt. Bár egy ideig most majd el tudok tekinteni a napfelkeltéktől...