A kisautó

- Áhhhhh. – köszöntötte a reggelt Harold.

- Uhhh. – üdvözöltem én is az első fénysugarakat és a szaggató fejfájást.

- Gyógyszert... – nyöszörögte némileg feleslegesen, mert már a kezemben volt két bivalyerős fájdalomcsillapító.

- Tessék. – nyújtottam át az egyiket, majd visszarogytam az ágyba.

- Mi ez? - kérdezte elgyötört arccal, de mire válaszolni tudtam volna, már le is nyelte.

- Gyógyszer. - nyögtem ki magamból az egyetlen szót, ami a témával kapcsolatban eszembe jutott, és visszarogytam az ágyba.

Szerencsére húsz perccel később már viszonylag ép állapotban és menetkészen álltunk. Együtt megnéztük a térképet, és lejegyzeteltük azoknak az utcáknak a nevét, melyeken keresztül az autókölcsönzőhöz terveztünk jutni. Újabb húsz perc múlva már a hűvös izlandi levegőben húztam a gurulós bőröndömet. Útközben még egy bankba is beugrottunk izlandi pénzt váltani. Koronát használnak.

Az út a kölcsönzőig még a banki kitérővel is alig tartott tovább 40 percnél. A Suzuki Jimmy kibérlése is megvolt egy bő negyed óra alatt, amiből 10 percet az extra GPS adminisztrációja vett el. Ez utóbbi 54 Euróba került, ami érdekes egybeesés, mert mint később kiderült az esetek pont 54%-ban találta meg a kijelölt célállomást. A kocsi kibérlésekor két dolgot nem vettünk csak észre: a bal hátsó kerék és a jobb hátsó kerék állapotát. De erről, és ennek a következményeiről majd később…

A kocsi megszerzése után boldogan ültem a vezetőülésbe, majd magabiztosan üresjárat helyett kettes fokozatba húztam a sebességváltót. Egy okos gondolattal behúztam a kéziféket, majd kuplungoztam és ráadtam a gyújtást. A kisautó motorja azonnal indult, szép hangja volt. Harold még a GPS finomhangolásával volt elfoglalva, én pedig felengedtem a kuplungot. Az autó rögtön meg is indult a kölcsönző oldala felé, és ha nincs behúzva a kézifék, akkor be is köszöntünk volna az épületbe. Így csak egy nagyobb döccenés kíséretében lefulladtunk.

- Indulhatunk? – kérdeztem Haroldtól, akinek látszott az arcán, hogy már nem tartja olyan jó ötletnek, hogy én vezessek.

- B…meg! – válaszolta, amit úgy értelmeztem, hogy készen állunk az indulásra, úgyhogy ismét ráadtam a gyújtást, és ezúttal zökkenőmentesen neki is indultunk a Reykjavíki forgalomnak. 

A bérelt kisautónk és Harold. Két embernek könnyű terepre nagyon jó kis 

járműnek bizonyult.

 

Reykjavíkban megálltunk egy nagyobb üzletnél, és vásároltunk némi élelmet és rengeteg fekete gumicukrot, majd végre elindultunk északra Snæfellsjökull felé. Az eső szépen esett, a szél szépen fújt, de a varázslatos táj mindenért kárpótolt. Az út is viszonylag jó minőségű volt, és nagyjából délután kettő környékén már meg is közelítettük a leendő szálláshelyünket, aminek a címe nemes egyszerűséggel „szélességi fok: 64.80759353363175, hosszúsági fok: -23.113431930541992” volt.  Úgy tíz kilométerre lehettünk célunktól, amikor találtunk egy benzinkutat. Az izlandi benzinkutak teljesen automaták, általában nincs személyzet, gyakran még épület sem nagyon. Csak egy-két csupasz kút, meg egy kártyaleolvasó berendezés a fizetéshez. Előre meg kell adni, hogy mennyi pénzért akar tankolni az ember, lehúzni a kártyát, kiválasztani, hogy melyik kútból kéri az ember a benzint, majd beletölteni az előre megvásárolt mennyiséget a járműbe. Harold intézte az a fizetést, és amikor végzett, biccentett nekem, hogy mehet a tankolás. Én pedig megfogtam a töltőpisztolyt, és leakasztottam a kútról. És ebben a pillanatban fél liter per másodperc sebességgel elkezdett spriccelni belőle a benzin.

A biztonsági kamera felvétele a benzinkútnál.

- ÁÁÁÁÁÁÁhhhhhh! – kiáltottam.

- Hőőőőőőő! – jelezte Harold is, hogy szerinte sem a kocsi alatti aszfaltra kellene locsolnom a benzint.

Ez az a hely, ahol szétlocsoltunk egy kis benzint.

(Forrás: Google Maps)

Három-négy liter benzin kilocsolása után nagy nehezen ki tudtam akasztani az automata adagolót és végre elállt a benzin-szökőkút. A maradék megvásárolt benzint már szerencsére sikerült a járműbe tölteni.

- Mit nézel? Én így szoktam tankolni! – próbáltam menteni a helyzetet.

- Természetesen. Azon csodálkozom, hogy a bakancsodba nem töltöttél egy kicsit. – válaszolta Harold, majd mintha tényleg ez lenne a bevett módja a tankolásnak, rezzenéstelen arccal behuppant az anyósülésre, és elkezdte bogarászni a térképet.

 

A szálláshelyen egy kedves (általunk spanyolnak képzelt) lány fogadott minket. Négy szoba nyílt egy közös konyhába, és egy közös fürdőszoba tartozott még a szobákhoz, de érkezésünkkor még egyedül a miénk volt a hely. A lány örömmel újságolta, hogy van wifi, de általában csak délután négy körül jön meg az internet, illetve azt is örömmel adta a tudtunkra, hogy van egy jakuzzi is az épület mögött, amit majd estére bekapcsol, ha jobb lesz az idő.

 A szállásunk.

Miután lepakoltuk a cuccaink egy részét, ismét felkerekedtünk, és autóztunk egy kicsit Snæfellsjökull félszigetén. Természetesen az első (és egyetlen) elágazásnál eltévesztettük az utat, és pár perc múlva már egy kavicsos úton zötykölődtünk a félsziget északi partja felé. Útközben időnként megálltunk vízeséseket fényképezni, kisétáltunk egy lávaképződményhez a partra, és még egy hasadékba is besétáltunk az egyik hegy oldalában. Nehéz leírni, hogy pontosan miket is láttunk, mert annyira különbözik az izlandi táj az egyébként megszokottól, hogy nehéz elképzelni is. A szél hatalmas erővel fújt, az idő ködös-borús volt, de legalább nem esett az eső.

A háttérben például egy vízesést fordít vissza a szél félúton.

Az óceánpart a szállásunk mellett.

 

Harold az óceánparton. Ekkortájt kezdtünk rádöbenni,

hogy az izlandi időjárást komolyan kell venni.

Néhány óra autózgatás után körbeértünk a félszigeten és visszaértünk a szálláshoz. Szerencsére nem kellett azon gondolkodnunk, hogy az estét internetezéssel töltsük, vagy a jakuzziban ücsörögjünk inkább, mert a beígért négyórás internet nem érkezett meg, és a jakuzzi is szomorkásan figyelt az estére eleredő esőben.

A kilátás az ablakunkból, és a jakuzzi az épület mögött.

Internet és jakuzzi híján nem igazán tudtunk mit tenni: megittunk egy-két brennenpingvint, és mire kilencet ütött az óra már mindketten aludtunk, mint a bunda.

100 Iceland

- Még egy italt, uram? – kérdezte a stewardess.

- Az nagyon jó lenne! – válaszoltam, mert már elég nehezen viseltem a mellettem ülő, igencsak beszédes idegent.

Egy órával később már a részegek bárgyú mosolyával nyugtáztam, ahogy a viharos izlandi szél odavágott minket a kifutópályához és végre megérkeztünk. Az utazóközönség hatalmas tapssal köszönte meg a pilótának az életét, miközben mindenki arcán megkönnyebbülés tükröződött.

Én persze szokás szerint nem voltam szinkronban a környezetem hangulatával. A bárgyú mosolyom elkezdett grimaszba fordulni, amint egyre biztosabban éreztem, hogy a Budapesti repülőtéren, az O’Learys Sportbárban összeszedett ételmérgezésem nem csak életem első 10.000 méter feletti hasmenésével ajándékozott meg, hanem az izlandi tartózkodásom első pár napjában is remek szórakozást fog majd nyújtani. 

Azt javaslom minden kedves olvasónak, hogy a képen szereplő

O'Learys bárba soha, soha ne tegye be a lábát. Van a repülőtéren számtalan gyorsétterem,

ahol tisztességes szemét kaját adnak el az embernek.

Ennek megfelelően, ahogy elhagytuk a repülőgépet, azonnal a mosdó felé vettem az irányt. Mire a csomagfelvételhez jutottam, már csak az én csomagom keringett magányosan a futószalagon. Miután meggyőződtem róla, hogy minden csomagom és iratom rendben megvan, elindultam a reptér buszállomása felé, ahonnan egy óra alatt beértem Reykjavíkba. Közben a modern technika segítségével megbizonyosodtam róla, hogy Harold barátom is épségben megérkezett, sőt, már a szállást is elfoglalta.

Szerencsére mire a fővárosba értem az eső alábbhagyott, és már csak a széllel kellett megküzdenem. Az út előtt már memorizáltam az autóbusz-állomástól a szállodánkhoz vezető utat, úgyhogy lehajtottam a fejem és elindultam az orkánerejű szélben a 100 Iceland szálló felé. 

A 100 Iceland szálló, ahol az első éjszakánkat töltöttük.

A bejelentkezés nem ment olyan simán, mivel nem szerepeltem a vendéglistán. Végül a monitort magam felé fordítva rámutattam Harold nevére, amitől érdekes módon megenyhült a recepciós, és adott nekem egy belépőkártyát. Én pedig megköszöntem, majd felrángattam a cuccomat az emeletre a 202-es szobához. A nehezen megszerzett kártyám persze nem nyitotta az ajtót, ezért bekopogtam, és legnagyobb örömömre valóban Harold barátom állt széles vigyorral az ajtó túloldalán. Alsónadrágban, bontott sörrel a kezében.

- Ideértél, te nyomorult? Bonthatok egy sört? - kérdezte üdvözlés gyanánt.

- Félre, fosnom kell! – köszöntem neki én is, és a csomagjaimat eldobálva berohantam a mosdóba.

Miután megszabadultam az O’Learys Sportbár méregdrága hamburgerének maradékától is, végre rendesen is üdvözölni tudtam régi jó barátomat. Megittunk egy jó sört, és egy korty Brennivín-t is. Ez utóbbi az izlandiak tradicionális itala, amit mi többnyire csak Brennenpingvinnek (vagy néha Brennevinnin-nek) hívtunk az utunk hátralevő részében, mert egyikünk sem tud rendesen olvasni. Ez egyébként egy bűn-rossz pálinka, amit rothadt gabonából és burgonyapépből készítenek, majd fűszerköménnyel próbálják (kevés sikerrel) feljavítani.

 A szállodai kis asztalkánk egy vikingsörrel, a dugi laposüvegemmel és a minimalista címkével ellátott Brennivín-nel.

Miután túl voltunk az üdvözlésen és a Brennenpingvin elfogyasztásán, felkerekedtünk és megkerestük a reykjavíki Lebowski bárt. Ott elfogyasztottunk néhány fehéroroszt, beszélgettünk egy jót egymással, és megismerkedtünk egy ír fickóval és a tajvani barátnőjével. Harold barátom rendelt egy adag hamburgert sült krumplival vacsorára, de én nem igazán mertem még enni, úgyhogy csak az ő ételéből csipegettem pár szem krumplit.

A Lebowski bár.

Miután kellőképpen lerészegedtünk, visszatértünk a szállásra és tovább folytattuk az egyre szánalmasabb színvonalú beszélgetést a maradék söreink elfogyasztása mellett, amit csak néha-néha szakítottunk meg egy-egy Brennenpingvinnel. A sokadik ital után Harold a saját mondata közepén elaludt, én pedig felkeltem az ágyamról, egyenes derékkal és méltósággal kisétáltam a mosdóba, és ott kihánytam a két órával korábban elfogyasztott három darab sült krumplit.

- Helló Izland! – mondtam a vécékagylónak, majd fogat mostam és lefeküdtem aludni.

Egy új kaland

Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy mégsem folytatom a blogot. Ennek az az oka, hogy itthonról írni sokkal nehezebb. Nem azért, mert nem történik az emberrel annyi érdekes dolog, hanem azért, mert nagyobb a felelősség. 

Az Egyesült Államokból könnyű volt írni, mert a blog olvasóközönségének túlnyomó részével nem találkoztam a kint tartózkodás ideje alatt. Így aztán kicsi volt az átfedés a blogban szereplő személyek és a blog olvasói között. Amióta hazajöttem, rendszeresen visszatér a vágy, hogy folytassam a Gravitációs hintát, néha el is kezdek írni, de aztán mindig elfog a félelem, hogy megbántok valakit. A blogon gyakran megosztottam egy-egy helyzettel vagy személlyel kapcsolatban a gondolataimat, véleményemet, amit tét nélkül megtehettem külföldről, idegenek emberekkel. Itthon azokról az emberekről (is) kellene írnom, akik rendszeresen olvassák az írásaimat, hiszen a legtöbb érdekes élményem velük közös. Ugyanakkor pont őket nem akarom adott esetben akaratlan otrombaságommal megbántani. Az, hogy magamból viccet csinálok a blogon, az én döntésem. A családommal és barátaimmal ezt nem tehetem meg.

Viszont nem olyan régen Harold barátommal ellátogattunk Izlandra, ahol egy egyhetes túra keretében beautóztuk a sziget nyugati részét. Igencsak eseménydús kirándulásban volt részünk, és ezt az élményt mindenképpen szeretném megosztani a közönséggel és jövőbeni magammal is. Így aztán a következő néhány hétre felélesztem a blogot, és elmesélem utazásunk történetét.