100 Iceland

- Még egy italt, uram? – kérdezte a stewardess.

- Az nagyon jó lenne! – válaszoltam, mert már elég nehezen viseltem a mellettem ülő, igencsak beszédes idegent.

Egy órával később már a részegek bárgyú mosolyával nyugtáztam, ahogy a viharos izlandi szél odavágott minket a kifutópályához és végre megérkeztünk. Az utazóközönség hatalmas tapssal köszönte meg a pilótának az életét, miközben mindenki arcán megkönnyebbülés tükröződött.

Én persze szokás szerint nem voltam szinkronban a környezetem hangulatával. A bárgyú mosolyom elkezdett grimaszba fordulni, amint egyre biztosabban éreztem, hogy a Budapesti repülőtéren, az O’Learys Sportbárban összeszedett ételmérgezésem nem csak életem első 10.000 méter feletti hasmenésével ajándékozott meg, hanem az izlandi tartózkodásom első pár napjában is remek szórakozást fog majd nyújtani. 

Azt javaslom minden kedves olvasónak, hogy a képen szereplő

O'Learys bárba soha, soha ne tegye be a lábát. Van a repülőtéren számtalan gyorsétterem,

ahol tisztességes szemét kaját adnak el az embernek.

Ennek megfelelően, ahogy elhagytuk a repülőgépet, azonnal a mosdó felé vettem az irányt. Mire a csomagfelvételhez jutottam, már csak az én csomagom keringett magányosan a futószalagon. Miután meggyőződtem róla, hogy minden csomagom és iratom rendben megvan, elindultam a reptér buszállomása felé, ahonnan egy óra alatt beértem Reykjavíkba. Közben a modern technika segítségével megbizonyosodtam róla, hogy Harold barátom is épségben megérkezett, sőt, már a szállást is elfoglalta.

Szerencsére mire a fővárosba értem az eső alábbhagyott, és már csak a széllel kellett megküzdenem. Az út előtt már memorizáltam az autóbusz-állomástól a szállodánkhoz vezető utat, úgyhogy lehajtottam a fejem és elindultam az orkánerejű szélben a 100 Iceland szálló felé. 

A 100 Iceland szálló, ahol az első éjszakánkat töltöttük.

A bejelentkezés nem ment olyan simán, mivel nem szerepeltem a vendéglistán. Végül a monitort magam felé fordítva rámutattam Harold nevére, amitől érdekes módon megenyhült a recepciós, és adott nekem egy belépőkártyát. Én pedig megköszöntem, majd felrángattam a cuccomat az emeletre a 202-es szobához. A nehezen megszerzett kártyám persze nem nyitotta az ajtót, ezért bekopogtam, és legnagyobb örömömre valóban Harold barátom állt széles vigyorral az ajtó túloldalán. Alsónadrágban, bontott sörrel a kezében.

- Ideértél, te nyomorult? Bonthatok egy sört? - kérdezte üdvözlés gyanánt.

- Félre, fosnom kell! – köszöntem neki én is, és a csomagjaimat eldobálva berohantam a mosdóba.

Miután megszabadultam az O’Learys Sportbár méregdrága hamburgerének maradékától is, végre rendesen is üdvözölni tudtam régi jó barátomat. Megittunk egy jó sört, és egy korty Brennivín-t is. Ez utóbbi az izlandiak tradicionális itala, amit mi többnyire csak Brennenpingvinnek (vagy néha Brennevinnin-nek) hívtunk az utunk hátralevő részében, mert egyikünk sem tud rendesen olvasni. Ez egyébként egy bűn-rossz pálinka, amit rothadt gabonából és burgonyapépből készítenek, majd fűszerköménnyel próbálják (kevés sikerrel) feljavítani.

 A szállodai kis asztalkánk egy vikingsörrel, a dugi laposüvegemmel és a minimalista címkével ellátott Brennivín-nel.

Miután túl voltunk az üdvözlésen és a Brennenpingvin elfogyasztásán, felkerekedtünk és megkerestük a reykjavíki Lebowski bárt. Ott elfogyasztottunk néhány fehéroroszt, beszélgettünk egy jót egymással, és megismerkedtünk egy ír fickóval és a tajvani barátnőjével. Harold barátom rendelt egy adag hamburgert sült krumplival vacsorára, de én nem igazán mertem még enni, úgyhogy csak az ő ételéből csipegettem pár szem krumplit.

A Lebowski bár.

Miután kellőképpen lerészegedtünk, visszatértünk a szállásra és tovább folytattuk az egyre szánalmasabb színvonalú beszélgetést a maradék söreink elfogyasztása mellett, amit csak néha-néha szakítottunk meg egy-egy Brennenpingvinnel. A sokadik ital után Harold a saját mondata közepén elaludt, én pedig felkeltem az ágyamról, egyenes derékkal és méltósággal kisétáltam a mosdóba, és ott kihánytam a két órával korábban elfogyasztott három darab sült krumplit.

- Helló Izland! – mondtam a vécékagylónak, majd fogat mostam és lefeküdtem aludni.