A világ vége után balra

Reggel álmosan kikászálódtunk az ágyból, és indulás előtt nekiálltunk elfogyasztani a maradék két falat élelmiszerünket. Reggeli közben ismét a kanadai turista fantasztikus izlandi kalandjait hallgattuk, de amikor újra előkerültek a trollok és a tündérek, akkor Harold félrenyelte a reggelijét, majd hangosan prüszkölve elnézést kért és elmenekült. Én egy lépéssel lemaradva követtem, és próbáltam minél kevesebb joghurtot felnevetni az orromba.  A szobánkban gyorsan összepakoltunk és pár perc múlva már úton is voltunk észak felé.

 

 Megígértem Szójának, hogy fényképezek neki izlandi pónit.

Itt vannak.

A tervünk Európa legnyugatibb pontjának, Látrabjarg-nak a felkeresése volt. Az út viszonylag eseménytelenül telt, már attól eltekintve, hogy bizonyos helyeken gyakorlatilag nem létezett. Azt tudtuk előre, hogy nem lesz végig aszfaltút, de az némileg meglepett minket, hogy a térképen főútvonalnak jelzett kavicsos utak milyen szörnyű állapotban voltak. Ahogy számolgattuk, alig 50 km/h-ás átlagsebességet tudtunk csak hozni, és még így is néha jobban odavágtuk a kocsit az utat tarkító kátyúkhoz, mint amennyire azt szerettük volna.

 Harold és az északra tartó út, ami itt még viszonylag jó állapotú volt.

 Nagyon szép tájakon keresztül vezetett az utunk.

Az út állapotától eltekintve csak egy meglepetés ért minket: az üzletek és bárminemű élelemforrás hiánya. A benzinkutak általában tényleg csak egy árva kútból álltak, amit önállóan kellett üzemeltetni a bankkártyánk segítségével, semmi egyéb infrastruktúra nem volt a közelben. Az útba eső falvakról is hamar kiderült, hogy még a nagyobbak is csak néhány házból állnak, és bolt még a környéken sincs. Egy-két, valószínűleg turistáknak fenntartott éttermet láttunk az út mellett, de azok október végére már rég bezártak. Nyitás meg majd jövő tavasszal... Úgyhogy erre a napra be kellett érnünk a reggel elfogyasztott két falat joghurttal és fél marék gumicukorral.

Ennek ellenére nem nagyon siettünk, továbbra is megálltunk minden vízesésénél és lávakőnél, amit az út mellett láttunk. A rossz útviszonyok és a gyakori megállók ellenére is már délután három körül Patreksfjörður közelébe értünk, ami a környék nagyvárosa és egyben a tervezett szállásunk helye is volt. Bár nagyon éhesek voltunk, úgy döntöttünk, hogy kitartunk eredeti tervünk mellett és a szálláshely felkeresése előtt ellátogatunk még világosban Látrabjarg partjaihoz.

 Harold ázik az út mellett.

 Továbbra is megálltunk minden vízfolyásnál.

 A nap első felében igencsak cefet időjárásban volt részünk.

Látrabjarg már csak 40 kilométerre volt tőlünk, és az üt utolsó szakasza egyszerre volt gyönyörű és félelmetes. Fantasztikus fjordparton, óceánparti utakon és érintetlen lávamezőkön keresztül zötykölődtünk. Bár a táj gyönyörű volt, minőségében minden eddigit alulmúlt. A 40 km-es utat közel két óra alatt tudtuk csak teljesíteni, folyamatos kátyú- és sziklagörgeteg kerülgetés közepette. Ráadásul az út gyakran meredek hegyoldalak peremén vezetett, természetesen mindenféle szalagkorlát vagy egyéb védelem nélkül. Csodáltam Harold nyugalmát, ahogyan békés bámészkodással tűrte amint a naplementével versenyezve csúszkáltunk a meredély szélén a kátyúk között. Csak néha-néha szakadt ki belőle egy „hűb.meg”, amit alig hallottam meg, mert minden figyelmemet az út kötötte le.

 Az utolsó kilométerek.

Végül egy órával naplemente előtt megérkeztünk a világ végére. Otthagytuk a kocsit az út végén, és felgyalogoltunk Izland szigetének és (jogi értelemben véve) egyben Európának a peremére. Út közben többször is felmerült bennünk a kérdés, hogy megéri-e a hosszas zötykölődés és az egyre jobban mardosó éhség elviselése azt a látványt, ami majd fogad minket. Szerencsére a válasz mindkettőnk számára teljesen egyértelmű volt: Igen!

Odaértünk.

A „világ végén” hatalmas függőleges sziklafalak zuhantak az óceánba. Nyugatra elnézve a hullámzó végtelen vizet és a láthatáron eltűnni készülő napot láttuk. A sziklafalakon százával pihentek a madarak, akik időnként fellebbentek a szélre, és szinte egy helyben lebegve vitorláztak a sziklafal mellett. Izlandi kirándulásunk során most először láttuk a napot és a kék eget is. A sziklafal egyes részeit méregzöld moha borította, a fenti részeket meg a már télre felkészült sárguló fű. Majd’ egy órán át sétáltunk le-fel a sziklák tetején, és próbáltunk betelni a látvánnyal. Szerencsére sikerült néhány elfogadható minőségű fényképet is készítenünk.

 Örültünk az élve megérkezésnek.

 Európa legnyugatibb pontja.

 Harold is örül.

 Harold élvezi a napsütést.

A madarak is élvezik a napsütést.

 Naplemente Látrabjargnál.

Miután nagy nehezen beteltünk a látvánnyal, elindultunk vissza az autónkhoz. Ahogy a nap utolsó sugarai lebuktak a láthatár mögött, beültünk a kocsiba, ráadtam a gyújtást és elindultunk visszafelé a borzalmas úton. Ezúttal a sötéttel és a még kínzóbb éhséggel is meg kellett küzdenünk. Bő két órán keresztül autóztunk ismét, a végére úgy éreztem, hogy kiesek a saját szememen keresztül. Harold is fáradhatott, mert egyre ritkábban ütötték át az ingerküszöbét a kátyúkkal való nagyobb találkozások és megcsúszások.

Végül este nyolc körül érkeztünk meg Patreksfjörðurba, a környék 651 lelket számláló (a 2013-as népszámlálás adatai szerint) egyetlen nagyvárosába. A szállásunk ezúttal egy igazi szállodában volt. Egy pillanatig elgondolkodtunk rajta, hogy igénybe vegyük a szálloda éttermét az akkorra már elviselhetetlenség határán lévő éhségünk csillapítására, de aztán végignéztünk magunkon és egymáson, és úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk étterembe valók. Így aztán átsétáltunk a szomszéd hamburgereshez, ahol a jelek szerint a helyiek is vacsoráztak. Rendeltünk fejenként egy dupla sajtburgert, szalonnával, tükörtojással, sült krumplival és sörrel. Valami elképesztően bőséges és finom volt. Természetesen már fülig szutykosak voltunk, mire rájöttünk, hogy a pultnál evőeszközök is voltak kikészítve. Az élményt csak kicsit rontotta, hogy az egész napos éhezés után ez a mennyiségű zsíros étel igencsak megülte mindkettőnk gyomrát.

Én még viszonylag jól jártam, mert csak szimplán nem nagyon tudtam aludni a gyomromban lévő „malomkő” érzéstől. Kicsit még örültem is neki, mert így nem volt olyan nehéz időnként felkelni és kinézni a szabadba, hogy van-e az égen sarki fény (nem volt).

Harold gyomrát már egy kicsit jobban megviselte az étel. Hajnal kettőig háromnegyed óránként járt ki hányni, majd hajnal kettő után a rendszeres hányásokat egy kis fosással is feldobta. Remek éjszakája volt mindkettőnknek.

A szakértők

A félsziget déli részén az utunk egy lávamezőn vezetett keresztül. Már egy ideje szemezgettünk ezekkel a varázslatos, mohával benőtt helyekkel, de ezidáig nem nyílt lehetőségünk jobban szemügyre venni. Ahogy az ablakon kifelé bámultunk, észrevettük, hogy az aszfaltútról meredek lejtő vezetett le a lávamező belseje felé. Rögtön lefékeztem, és mint két szakértő, megszakértettük a lejtőt, majd teljes egyetértésben úgy döntöttük, hogy „simán vissza tudunk majd rajta kapaszkodni a kocsinkkal”. 

Fél órával később, a lávamező megtekintése után már fülig koszosan és vizesen próbáltuk a keresztbe fordult, veszélyesen megdőlt és tengelyig süllyedt kocsit kiásni a süppedős kavicsból. Az egész persze sokkal könnyebb lett volna, ha be tudjuk kapcsolni az négykerék meghajtást. De nem tudtuk, mert nem olvastuk el a használati utasítást.

 Lávamező.

Moha és megszilárdult láva.

Így aztán ahelyett, hogy bekapcsoltuk volna, és simán feldöcögünk volna a lejtőn, inkább lendületből próbáltunk felrontani az aszfaltra. A harmadik sikertelen nekifutás után már jó nagy lendületet vettünk, ezért egészen a lejtő tetejéig felkapartunk, és csak ott rohadtunk le, hogy aztán félig keresztbe fordulva visszacsússzunk a lejtő közepéig.

Egy ideig nagyon cudarul festett a helyzet. A szakadó esőben próbáltuk kiásni a kerekeket a kavicsmocsárból, előre-hátra hintáztattuk az autót, de csak egyre rosszabb lett minden. Aztán miközben próbáltuk mozgásra bírni a járművünket, egyre kétségbeesettebben nyomogattam a műszerfal meghajtásvezérlő gombjait, és a vakszerencse végül kisegített: kigyulladt a műszerfalon a vágyott „4x4” felirat.

- Hohó! – kiáltottam fel, de csak magamnak, mert Harold éppen odakint „szakértett” és nem hallhatta.

Hátramenetbe tettem a kocsit, és óvatosan megindultam lefelé. Ezúttal végre kimozdult a kocsi és azt csinálta, amit szerettem volna. Szép lassan vissza is gurultam a lejtő aljára.

- Hohó! – kiáltott fel Harold is, látva az átütő sikert. Ezután behuppant mellém, és megpróbált ellátni a jó tanácsaival:

- Na, úgy csináld, hogy jobbra menj el ott a gödör mellett majd utána…

- Nyugalom! – szakítottam félbe vigyorogva – Megtaláltam a négykerék meghajtást, simán felmegyünk.

- Ööööö…ooooookéééé… - válaszolta Harold némi kétkedéssel a hangjában.

De csodák csodája, ezúttal tényleg sikerült feldöcögnünk. Az egyetlen hiba ami a számításunkba csúszott, hogy amint elértük a lejtő tetejét, megjelent az aszfaltúton egy óriási kamion. Ez igencsak övön aluli dolog volt a Sorstól, mert máskor órákig sem találkoztunk másik autóval, és ez a pillanat nagyon nem volt alkalmas az elsőbbségadásra.

- Ááááoooooáááh! – Kiáltott fel Harold, amivel a maga orángután nyelvén azt akarta a tudtomra adni, hogy balról vészesen közeleg a kamion.

- Meeeehíííííí! – válaszoltam neki a saját majomnyelvemen, jelezve, hogy én ugyan meg nem állok egy kamion miatt a lejtő tetején, kockáztatva, hogy megint visszacsúszunk és esetleg ezúttal tényleg fel is borulunk. Helyette beletapostam a gázba, aminek következtében hatalmas döccenővel felugrattunk az aszfaltra. Szerencsére mindezt még éppen vállalható távolságra a vészesen közeledő teherautótól.

- Bonts légyszi egy italt! – fordultam vigyorogva Haroldhoz, és egy másodperc múlva már hallottam is a szisszenést.

- Egy kortyot a sofőrnek! – nyújtotta Harold felém az édeskés izlandi mű-sört.

Az örömteli pillanat, amikor végre kijutottunk a bajból.

A nap hátralévő világos óráit a félsziget déli részén töltöttük. Még mindig rengeteg új látványosságra bukkantunk, és természetesen még mindig nem tudtuk megemészteni azt a tényt, hogy Izlandon a szó legszorosabb értelmében 100 méterenként akad egy vízesés. Így hát, mint két bolond, lépten-nyomon megálltunk vízesést nézni is.

Az óceánparton.

A parti sziklák között.

 Harold és az Atlanti óceán.

 Az Atlanti óceán Harold nélkül.

Tényleg megálltunk minden vízfolyásnál.

Az aznapi utolsó látványosságunk egy vulkán maradéka volt. Felmásztunk a tetejébe a körbe futó lépcsőn, de azon túl, hogy le volt robbanva a hegy teteje, és hogy majd’ lefújt minket onnan a szél, nem sok mindent láttunk az egyre inkább ködössé váló időben. És lassan szürkülni is kezdett, úgyhogy elindultunk vissza a szállásunkra.

A lerobbant tetejű kis vulkáni hegy.

A szállásunkon rezignáltan vettük tudomásul, hogy sem jakuzzi, sem az információt jelentő internet nem működőképes továbbra sem. Jobb híján elővettük a maradék két falat lazacunkat, és nekiláttunk vacsorázni. Közben megérkezett a kanadai lakótársunk, aki persze nem jutott fel a vulkánra, cserébe viszont talált valami barlangot. El is kezdte mesélni, hogy bement pár méterre, de ott látott egy alakot, ami talán „valami állat, troll vagy tündér lehetett”, amitől megijedt és kimenekült. Miközben mesélt, letett az asztalra egy akkora szatyor élelmiszert, ami kettőnknek egész hétre elég lett volna. Úgy látszik, hogy ha vulkánhoz nem is, de valami üzlethez eljutott azért. Egy ideig még hallgattuk a varázslatos történeteit, majd amikor már nem bírtuk tovább a hülyeséget, bevonultunk a szobánkba aludni.

Valamikor hajnal kettő körül felébredtem, és azt láttam a sötétítő függönyön keresztül, hogy odakint valami furcsa fény dereng.

- Ohó! Sarki fény! – gondoltam magamban, és elkezdtem kikászálódni az ágyamból, hogy jobban szemügyre vehessem.

- Ne legyél hülye! – mordult rám Harold. - Csak a világítótorony szórakozik, én is rámozdultam az előbb. Nyugodjá’ le! – adta a tudtomra, hogy jobb, ha inkább tovább alszom, és nem zavarom a mocorgásommal.