Karácsonyi ital

- Kurva jó időnk van. – bámult ki az ablakon Harold reggel hét körül, kissé lehangoltan.

Harold lelkesedését hallva a kíváncsiság kisegített az ágyból és én is kinéztem az ablakon. Egészen jól el lehetett látni a tíz méterre parkoló autónkig, de talán még egy kicsit messzebb is. Még az is látszott, ahogyan a széllökések mozgatják a kocsit. Az eső nem esett, legalábbis a szó szokványos értelmében semmiképp. Inkább csak a talajjal párhuzamosan repült el balról jobbra az ablak előtt.

- Remek napunk lesz. – vettem át Harold lelkesedését, majd szótlanul kivánszorogtunk a közös konyhába.

A reggeli időjárás.

A konyhában elővettem a hűtőnkből két doboz skyr-t (az izlandiak isteni finom joghurt-szerűségét hívják így), és az egyiket odacsúsztattam Haroldnak. Éjszaka megérkezett a többi lakótársunk is, úgyhogy a skyr elfogyasztása közben alkalmunk nyílt beszélgetni velük. Az egyikük egy kanadai takarítónő volt, aki már régóta vágyott Izland természeti szépségeinek felfedezésére. Már a reptéren elhagyta az útlevelét, úgyhogy az izlandi tartózkodásának egy részét a nagykövetségen kellett töltenie, de a maradék időben nagy lelkesedéssel készült az egyik vulkánra felmenni. Mikor megpróbáltuk a tudomására hozni, hogy csak vezetővel szabad felmenni, akkor az alábbi magabiztos választ kaptuk:

- Hacsak nincs lezárva, akkor nem kell nekem vezető. Készültem. Elhoztam a motoros bukósisakomat, és szereltem rá egy lámpát is.

A válaszának hallatán Harold félrenyelte a reggelijét én pedig elharaptam a számat. Nem mintha olyan nagy hegyi tapasztalatom lenne, pláne nem Izlandon, de azért egyszer kétszer volt már szerencsém túrázni. És ha meg kellene jelölnöm azokat a tárgyaimat, amelyeket semmiképpen sem szeretnék magammal vinni egy hegyre, akkor ezen a listán a motoros bukósisakom egészen előkelő helyen szerepelne. Annak a képnek a gondolata pedig, ahogyan a hölgy a szakadó esőben, egy bukósisakra applikált zseblámpával a fején nekiindul a vulkánnak, igencsak nevetésre ingerelt.

Minden esetre ezen a ponton úgy gondoltuk, hogy jobb, ha mi elindulunk, a kanadai hölgy pedig meg tudja ölni magát nélkülünk is. Úgyhogy elkezdtünk bepakolni a kocsinkba. A bepakolás legszebb pillanata talán az volt, amikor a csomagtartó felől megpróbáltam a kesztyűtartó alatti polcra bedobni a pénztárcámat. A dobást kicsit elvétettem, a pénztárcám pedig megpattant a kesztyűtartón, és továbbrepült a nyitott jobboldali ajtó felé, ki a szabadba. Az izlandi szél pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy bevágja a jobb első ajtót, ami teniszütőként találta telibe a kifelé repülő pénztárcámat, és tökéletes pontossággal belerepítette a kocsi hátuljánál lévő pocsolya közepébe. Harold pont akkor jött ki a házból, amikor kivettem a sáros-lucskos pénztárcámat a pocsolyából.

- Épp most végeztem. Indulhatunk. – mondtam.

- Részemről is! – válaszolta, majd behuppant az anyósülésre.

- Ezt tedd már ki száradni a kesztyűtartó alatti polcra, légyszi. - mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és odanyújtottam neki a sáros víztől csöpögő pénztárcámat.

- Látom már megint hülye voltál. - válaszolta vigyorogva, majd két újjal fogva odaplattyantotta a pénztárcámat maga elé. Én pedig ráadtam az autóra a gyújtást, és elindultunk a kedvenc benzinkutunk felé.

Elindultunk.

Ezúttal már sokkal rutinosabban vettük az akadályt: sem a betonra, sem a kocsira, sem a bakancsomba nem locsoltunk egy csepp benzint sem. Sőt, az odaérkező turistáknak már őshonos izlandiként magyaráztuk el a benzinkút működését. A tankolás után elindultunk a félsziget északkeleti részén fekvő Stykkishólmur felé, amit egymás között az egyszerűség kedvéért csak Stockholmnak neveztünk. Csodák csodája, ezúttal nem tévedtünk el, és reggel tíz körül már meg is érkeztünk.

 Sziklafal Stykkishólmur kikötője mellett.

A kis városkában sétáltunk egy jót az esőben, majd mivel szerettünk volna az otthoniaknak életjelt adni magunkról és a tervezett útvonalunkat sem ártott volna leellenőrizni, beültünk egy helyi kávézóba azzal a reménnyel, hogy találunk egy kis használható internetet.

A kávézóban egy unott hölgy fogadott minket, a falra pedig az alábbi szöveg volt kiírva:

„We have no wifi. Pretend it is 1995.” („Nincs wifi. Tegyél úgy, mintha 1995 lenne”)

Ez önmagában még szimpatikus is lett volna, de természetesen a szálláson hagytuk a térképünket, az 54 Euróért bérelt GPS pedig csak akkor mutatta az utat, amikor volt hozzá kedve. És általában nem volt. Mi ellenben nagyon szerettünk volna egy pillantást vetni a félsziget térképére, de hát ez ezúttal nem jött össze. Ekkorra már Harold gyomra is felmondta a szolgálatot, úgyhogy egy rövid és heves WC-használattal megbüntette a kávézót az internet hiányáért, aztán ismét útra keltünk. Nagyjából ekkortájt jöttem rá, hogy a közel húsz évvel ezelőtt vásárolt, egykor vízálló túrakabátom felett kissé eljárt az idő, és mára már szivacsként issza magába a vizet.

A kabátom és én.

Mielőtt elhagytuk „Stockholmot” még beugrottunk a helyi szupermarketbe, és vásároltunk némi lazacot, rengeteg gumicukrot és skyrt. Sört is szerettünk volna venni, de csak a pénztárnál derült ki, hogy amit mi sörnek néztünk, az valójában malt & applesín volt. Ennek az italnak kicsit olyan az íze, mint egy közepesre sikerült, meghatározhatatlan mellékízzel bíró, édeskés alkoholmentes sörnek. És valóban alkoholmentes. Kiderült, hogy ez a helyiek tradicionális karácsonyi itala. Természetesen rögtön függővé váltunk, és innentől kezdve megittunk fejenként napi néhány dobozzal.

A nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy megismételtük a félszigeten az előző napi körünket, csak ellenkező irányban. Már előző nap is azt hittük, hogy megálltunk minden látványos természeti képződménynél, de most ugyanazon az úton újakat fedeztünk fel. Találtunk egy csodaszép fekete homokos tengerpartot, hatalmas lávaképződményeket a parton, vízesést és még sok más szépséget. A fekete homokos tengerparton több dolog is történt. Egyrészt a szakadék-rongy időben éppen egy esküvői fotózás zajlott. Másrészt pedig befolyt a bakancsomba az Atlanti óceán.

Szakadék-rongy idő, és mi.

A menyasszony.

Beázott a bakancsom. Már egy nappal a fenti a képsor készülte előtt, úgyhogy az óceánnak

esélye sem volt elrontani a kedvem.

A hangulatunkat egyáltalán nem rontotta el, hogy a kirándulásunkat egy 80km/h-ás szél, és szakadó négyfokos eső kísérte. Továbbra is minden kőnél megálltunk bámészkodni egy kicsit. És uram-atyám, micsoda kövek voltak azok:

Kövek és mi.

Sziklás óceánpart.

 Fekete homokos óceánpart.

Ahogy ott sétáltunk a fekete homokos óceánparton, eszembe jutott egy ismeretlen szerző írása, amit Túrmezei Erzsébet fordított magyarra:  

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.


De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.


Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.


S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
 Elhagytál a legnagyobb ínségben?”


Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

Általában valami giccses tengerparti fényképpel szokták illusztrálni. Ahogy eszembe jutott a fenti szöveg, megfordultam, és a hátunk mögött Izland kénköves, istentelen fekete homokjában két pár lábnyomot láttam. Akkor gondoltam, hogy tulajdonképpen én még soha nem maradtam egyedül. És hogy ez nem isten, hanem a családom és a barátaim érdeme.

A lábnyomaink.

- Te, Harold, ugye láttad/hallottad már a giccses-homokos tengerparti idézetet a lábnyomokról? - kérdeztem.
- He? - kérdezett vissza Harold.
- Amikor az Úr a vállán viszi a főhőst. - próbáltam magyarázni.
- Mivan? Néééémááá milyen érdekes kavicsok! - válaszolta, és elkezdett turkálni a sziklafal alatti kavicsok között.
- Semmi, csak istenről, meg a Sorsról, meg a barátságról filozofálgatok. - erőltettem tovább a dolgot.
- He? - ragaszkodott Harold az eredeti álláspontjához.
- Mindegy, nem fontos. - engedtem el a Sorssal kapcsolatos gondolataimat.

- AHA, SZÓVAL MINDEGY, MI?? - gondolta ekkor a Sors, méghozzá Sir Terence David John "Terry" Pratchett hangján, és már be is készítette számunkra a következő tréfát.