A szakértők

A félsziget déli részén az utunk egy lávamezőn vezetett keresztül. Már egy ideje szemezgettünk ezekkel a varázslatos, mohával benőtt helyekkel, de ezidáig nem nyílt lehetőségünk jobban szemügyre venni. Ahogy az ablakon kifelé bámultunk, észrevettük, hogy az aszfaltútról meredek lejtő vezetett le a lávamező belseje felé. Rögtön lefékeztem, és mint két szakértő, megszakértettük a lejtőt, majd teljes egyetértésben úgy döntöttük, hogy „simán vissza tudunk majd rajta kapaszkodni a kocsinkkal”. 

Fél órával később, a lávamező megtekintése után már fülig koszosan és vizesen próbáltuk a keresztbe fordult, veszélyesen megdőlt és tengelyig süllyedt kocsit kiásni a süppedős kavicsból. Az egész persze sokkal könnyebb lett volna, ha be tudjuk kapcsolni az négykerék meghajtást. De nem tudtuk, mert nem olvastuk el a használati utasítást.

 Lávamező.

Moha és megszilárdult láva.

Így aztán ahelyett, hogy bekapcsoltuk volna, és simán feldöcögünk volna a lejtőn, inkább lendületből próbáltunk felrontani az aszfaltra. A harmadik sikertelen nekifutás után már jó nagy lendületet vettünk, ezért egészen a lejtő tetejéig felkapartunk, és csak ott rohadtunk le, hogy aztán félig keresztbe fordulva visszacsússzunk a lejtő közepéig.

Egy ideig nagyon cudarul festett a helyzet. A szakadó esőben próbáltuk kiásni a kerekeket a kavicsmocsárból, előre-hátra hintáztattuk az autót, de csak egyre rosszabb lett minden. Aztán miközben próbáltuk mozgásra bírni a járművünket, egyre kétségbeesettebben nyomogattam a műszerfal meghajtásvezérlő gombjait, és a vakszerencse végül kisegített: kigyulladt a műszerfalon a vágyott „4x4” felirat.

- Hohó! – kiáltottam fel, de csak magamnak, mert Harold éppen odakint „szakértett” és nem hallhatta.

Hátramenetbe tettem a kocsit, és óvatosan megindultam lefelé. Ezúttal végre kimozdult a kocsi és azt csinálta, amit szerettem volna. Szép lassan vissza is gurultam a lejtő aljára.

- Hohó! – kiáltott fel Harold is, látva az átütő sikert. Ezután behuppant mellém, és megpróbált ellátni a jó tanácsaival:

- Na, úgy csináld, hogy jobbra menj el ott a gödör mellett majd utána…

- Nyugalom! – szakítottam félbe vigyorogva – Megtaláltam a négykerék meghajtást, simán felmegyünk.

- Ööööö…ooooookéééé… - válaszolta Harold némi kétkedéssel a hangjában.

De csodák csodája, ezúttal tényleg sikerült feldöcögnünk. Az egyetlen hiba ami a számításunkba csúszott, hogy amint elértük a lejtő tetejét, megjelent az aszfaltúton egy óriási kamion. Ez igencsak övön aluli dolog volt a Sorstól, mert máskor órákig sem találkoztunk másik autóval, és ez a pillanat nagyon nem volt alkalmas az elsőbbségadásra.

- Ááááoooooáááh! – Kiáltott fel Harold, amivel a maga orángután nyelvén azt akarta a tudtomra adni, hogy balról vészesen közeleg a kamion.

- Meeeehíííííí! – válaszoltam neki a saját majomnyelvemen, jelezve, hogy én ugyan meg nem állok egy kamion miatt a lejtő tetején, kockáztatva, hogy megint visszacsúszunk és esetleg ezúttal tényleg fel is borulunk. Helyette beletapostam a gázba, aminek következtében hatalmas döccenővel felugrattunk az aszfaltra. Szerencsére mindezt még éppen vállalható távolságra a vészesen közeledő teherautótól.

- Bonts légyszi egy italt! – fordultam vigyorogva Haroldhoz, és egy másodperc múlva már hallottam is a szisszenést.

- Egy kortyot a sofőrnek! – nyújtotta Harold felém az édeskés izlandi mű-sört.

Az örömteli pillanat, amikor végre kijutottunk a bajból.

A nap hátralévő világos óráit a félsziget déli részén töltöttük. Még mindig rengeteg új látványosságra bukkantunk, és természetesen még mindig nem tudtuk megemészteni azt a tényt, hogy Izlandon a szó legszorosabb értelmében 100 méterenként akad egy vízesés. Így hát, mint két bolond, lépten-nyomon megálltunk vízesést nézni is.

Az óceánparton.

A parti sziklák között.

 Harold és az Atlanti óceán.

 Az Atlanti óceán Harold nélkül.

Tényleg megálltunk minden vízfolyásnál.

Az aznapi utolsó látványosságunk egy vulkán maradéka volt. Felmásztunk a tetejébe a körbe futó lépcsőn, de azon túl, hogy le volt robbanva a hegy teteje, és hogy majd’ lefújt minket onnan a szél, nem sok mindent láttunk az egyre inkább ködössé váló időben. És lassan szürkülni is kezdett, úgyhogy elindultunk vissza a szállásunkra.

A lerobbant tetejű kis vulkáni hegy.

A szállásunkon rezignáltan vettük tudomásul, hogy sem jakuzzi, sem az információt jelentő internet nem működőképes továbbra sem. Jobb híján elővettük a maradék két falat lazacunkat, és nekiláttunk vacsorázni. Közben megérkezett a kanadai lakótársunk, aki persze nem jutott fel a vulkánra, cserébe viszont talált valami barlangot. El is kezdte mesélni, hogy bement pár méterre, de ott látott egy alakot, ami talán „valami állat, troll vagy tündér lehetett”, amitől megijedt és kimenekült. Miközben mesélt, letett az asztalra egy akkora szatyor élelmiszert, ami kettőnknek egész hétre elég lett volna. Úgy látszik, hogy ha vulkánhoz nem is, de valami üzlethez eljutott azért. Egy ideig még hallgattuk a varázslatos történeteit, majd amikor már nem bírtuk tovább a hülyeséget, bevonultunk a szobánkba aludni.

Valamikor hajnal kettő körül felébredtem, és azt láttam a sötétítő függönyön keresztül, hogy odakint valami furcsa fény dereng.

- Ohó! Sarki fény! – gondoltam magamban, és elkezdtem kikászálódni az ágyamból, hogy jobban szemügyre vehessem.

- Ne legyél hülye! – mordult rám Harold. - Csak a világítótorony szórakozik, én is rámozdultam az előbb. Nyugodjá’ le! – adta a tudtomra, hogy jobb, ha inkább tovább alszom, és nem zavarom a mocorgásommal.