Pit Stop

Már közel negyven perce ücsörögtünk a kis pocsolyánkban, és egyre inkább elkerülhetetlennek látszott, hogy búcsút mondjunk a meleg tócsának, és újra nekiinduljunk a hideg és szeles izlandi utaknak. A végső lökést aztán az adta meg, hogy befordult egy másik autó is a forráshoz: Egy háromfős szlovák csapat érkezett kipróbálni a fürdőzést. Csalódás volt ez, mert aznap még nem is láttunk másik autót sem, most pedig hirtelen idegenekkel „kellett” beszélgetnünk. De legalább megtudtuk, hogy a kocsijuk alján lévő védőborítást elvitte egy folyó, amin átkeltek. Jól ki is nevettük őket, mert akkor még nem tudtuk, hogy a nap hátralévő részének jelentős százalékát mi magunk is autószereléssel fogjuk tölteni.

Minden esetre pár perccel a szlovák fiatalok érkezése után már újra úton voltunk. Az út továbbra is elég rossz volt, bár talán nem annyira borzalmas, mint az előző esténken a világ vége felé. Még csak kora délután felé járt az idő, úgyhogy éppen azon merengtem, hogy végre igazán kényelmes utunk lesz, hamar odaérünk a szállásra, jó az időjárás is, és esetleg még Flateyriben is körbe tudunk majd nézni, mielőtt besötétedik.

- Ez egy igazán tökéletes nap! – vetettem oda Haroldnak a meleg víztől még mindig kivörösödött fejjel.

- Azaz! – válaszolta Harold, majd ugyanebben a pillanatban kigyulladt egy sárga figyelmeztető fény a kilométeróra mellett.

- Van egy rossz hírem. Világít valami sárga szar a műszerfalon. – osztottam meg Harolddal lehervadt mosollyal az újdonságot.

- Mi a szar lehet az? – kérdezte rosszkedvűen, miközben leállítottam a kocsit.

- Nem tudom, úgy néz ki, mintha valaki egy üres teáskannát tett volna oda melegedni. – válaszoltam nagy hozzáértéssel.

Végül az autó kézikönyvét átlapozva beazonosítottuk a jelet: lapos az egyik kerék. Az persze nem derült ki belőle, hogy melyik, úgyhogy háromszor is körbejártuk a kocsit, ugyanis egyik keréken sem látszott semmi.

- Mi a fenét csináljunk? – kérdeztem Haroldtól.

- Tudja a tököm. – válaszolta, majd nagy szakértelemmel belerúgott kettőt a jobb első kerékbe.

- Pumpánk persze nincs… - mondtam ki a nyilvánvalót.

Aztán amikor negyedszer is körbementem a kocsi körül, akkor észrevettem valamit: a bal hátsó kerék szelepéről hiányzott a szelepsapka, a szelep pedig el volt görbülve és deformálódva.

- Megvan! – kiáltottam fel diadalmasan, és rámutattam a sérült szelepre.

- Aha, lehet, hogy ezt odab.sztuk valamihez útközben. – véleményezte Harold is a helyzetet.

Egy ideig még toporogtunk a kocsi körül, majd rövid beszélgetést követően egyetértettünk abban, hogy nincs más megoldás ebben a helyzetben, csak a kerékcsere. Úgyhogy előrébb gurultam egy kicsit, hogy legalább sík terepen legyünk, majd Harold kibányászta az emelőt a csomagok alól, én meg az útmutató alapján elkezdtem megkeresni a hátsó emelési pontot.

 Kerékcsere.

Az emelővel való rövid szerencsétlenkedés, és az emelési pont másodszorra már jól sikerült beazonosítása után viszonylag simán ki is cseréltük a sérült bal hátsó kereket. A kerékcsere végeztével olyan elégedetten veregettük egymást hátba, mintha az egész autót mi terveztük és építettük volna meg a saját kezünkkel. A jól végzett munka után meg is mostuk eme nemes kezeket (jobb híján) a legközelebbi útszéli pocsolyában, visszaültünk az autóba, ráadtuk a gyújtást, és kíváncsian figyeltük a műszerfalat.

- Még mindig világít. – mondtam.

- Látom. – válaszolta Harold, és ebben a pillanatban már mindketten éreztük, hogy nem lesz könnyű dolgunk a továbbiakban.

- NA, MILYEN SZÓRAKOZÁST TALÁLTAM KI NEKTEK? – kérdezte a Sors a fejemben.

- Elmész a fenébe! – válaszoltam.

- He? – próbált Harold bekapcsolódni a fejemben zajló beszélgetésbe.

- Semmi, csak elgondolkodtam. Na, mit csináljunk? – néztem rá kérdően.

Újra kiszálltunk a kocsiból, és elkezdtünk körözni körülötte. Egyszer csak hirtelen felkiáltott Harold:

- Gyere csak ide!

- Mit találtál? – kérdeztem, miközben átsétáltam hozzá a kocsi jobb hátsó oldalához. De már nem is kellett válaszolnia, mert én is hallottam: a jobb hátsó kerékből sziszegve szökött a levegő.

- Hallod? – kérdezte.

- Hallom. – válaszoltam, majd visszaültem a sofőrülésbe és kicsit előrébb gurultam, hogy ismét vízszintesen legyünk. Harold zsebre tett kézzel sétált a kocsi után.

- Most nem hallom. – fogadott, miközben kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam a jobb hátsó kerékhez, de én sem hallottam, hogy eresztett volna. Végül hosszas tanakodás után elkezdtük visszanézni a korábbi fényképeket, amikből egyértelműen kiderült, hogy az előzőleg kicserélt kerekünk szelepe már akkor is sérült volt, amikor átvettük a kocsit. Ezért aztán az új ismeretek birtokában úgy döntöttünk, hogy visszacseréljük a bal hátsó kereket, majd utána a pótkereket feltesszük az időnként rejtélyesen eresztő jobb hátsó kerék helyére. A harmadik kerékcsere már kevesebb, mint öt percet vett igénybe. A végére igazi profik lettünk. 

 A harmadik kerékcsere.

Ezt a remek kereket kaptuk a kölcsönzőtől. A többi jobb állapotban volt.

Miután befejeztük a kerekek cserélgetését, ismét beültünk a kocsiba, ráadtam a gyújtást, és csodák csodája: kialudt a figyelmeztető lámpa.

- F.sza! – kiáltottunk fel kórusban, majd ismét nekiindultunk az útnak. Persze mindketten tudtuk, hogy nem állunk olyan jól, hiszen a világ végén voltunk egy egyértelműen eresztő és lapos kerékkel, és egy másikkal, amelyiknek a szelepe a használhatatlanságig deformált. Ez egy kicsit még óvatosabb vezetésre kényszerített minket, úgyhogy a Flateyribe való megérkezésünk végül mégiscsak kitolódott egészen a szürkületig.

 Úton Flateyri felé.

Természetesen továbbra is megálltunk minden útszéli vízesésnél.

És ellátogattunk Európa legnagyobb vízhozamú vízeséséhez is,

 ha már a közelben jártunk.

 Ugyanaz a vízesés kicsit távolabbról.

Flateyri is egy viszonylag nagyobb városnak számít a maga 180 lakosával (2011-es adat). Itt egy kiadó házikó egyik szobáját béreltük ki éjszakára. A többi helyiség egy hangosan tivornyázó szörfös csapaté volt (igen, van aki októberben szeret Izland partjainál szörfözni), akiktől alig tudtam elaludni. Az sem segített a pihenésben, hogy az órámat úgy állítottam be, hogy kétóránként felébresszen, ugyanis továbbra is szerettem volna sarki fényt látni. Az ég egyébként az izlandi viszonyokhoz képest szokatlanul tiszta volt. Gyönyörűen látszódott az Orion csillagkép, még azt is ki lehetett venni, hogy a bal felső csillagának a Betelgeuse-nak a színe vörösebb, mint a többi társáé. De sajnos sarki fény sehol nem volt. Végül hajnali ötkor úgy döntöttem, hogy többet már nem kelek fel, és fél nyolcig egyhuzamban aludtam két és fél órát.

 Az Orion csillagkép. A bal felső csillag a narancssárgás Betelgeuse.

Forrás: http://www.astropix.com/HTML/SHOWCASE/ORION.HTM

A fénykép nyilvánosan elérhető, Jerry Lodriguss készítette.

Nehéz ébredés

- Óh b…meg. – sóhajtott fel hajnalban Harold. - Nem tudok ma felkelni, intézd már el a tankolást meg a boltot, légyszi! – tette hozzá.

Szerencsétlent eléggé megviselte az egész éjszakás hányás és hasmenés. Utoljára akkor láttam ennyire elgyötörtnek az arcát, amikor 10 perccel tüdőtükrözés után találkoztam vele. Ezért aztán nem is vitatkoztam, hanem gyorsan magamra kaptam a félig-meddig megszáradt ruháimat, és elindultam tankolni, és boltot keresni. A tankolás többé-kevésbé sikerült, de nem jól tippeltem meg a hiányzó benzinmennyiséget a kútnál, úgyhogy jó 6-8 literrel kevesebbet tankoltam, mint amennyi belefért volna a járműbe. Márpedig tapasztalataink szerint ezeken az északi részeken elég fontos a teli tank. De mivel még csak reggel fél nyolc körül járt az idő és elég hideg volt, nem igazán akartam tovább szerencsétlenkedni, úgyhogy inkább elindultam a kocsival boltot keresni. 

 

 A szálloda. A város boltja mögötte volt.

  

Három és félszer autóztam végig a város mindkét utcáját, mire rájöttem, hogy melyik épület a bolt: Egy nagyobb családi háznak kinéző épület töltötte be a helyi bevásárlóközpont szerepét. Még szerencse, hogy nem tartóztattak le, mert a rendőrség épülete pont a bolttal szemben volt, én meg egy negyed óráig ólálkodtam az épület körül, minden egyes ablakon bekukkantva, mire sikerült megbizonyosodnom róla, hogy valóban egy élelmiszerüzletre találtam. Persze zárva volt, de egy nehezen értelmezhető papírfecni arra utalt, hogy kilenc órakor kinyit majd.

Úgyhogy visszatértem a szállodába, ahol Harold már az ágy szélén ülve sóhajtozott.

- A kocsit félig megtankoltam, majd út közben még rá kell tankolnunk. A boltot is megtaláltam, fél óra múlva nyit. – újságoltam neki sikeres expedícióm során megszerzett információimat.

- Sajtburger, a f...szom. – nyugtázta, és kitántorgott a fürdőbe öklendezni egy kicsit.

Becsületére legyen mondva, hogy kilencre tényleg összeszedte magát, és teljes menetfelszerelésben már a bolt előtt álltunk az esőben. A bolt a tervezetthez képest pár perc késéssel valóban ki is nyitott, és hamarosan már bent válogattunk a különböző ételek között. Csakhogy igazából egyikünk gyomra sem volt olyan állapotban, hogy komolyan tudjunk az élelmezésünkről gondoskodni. Így aztán beértük pár doboz karácsonyi ital, egy kis joghurt, pirítós és némi lazac megvásárlásával. A lelkem mélyén tudtam, hogy ennek megint éhezés lesz a vége, de akkor és ott, a gyomromat nyomó előző esti zsírburgerrel eltelve nem foglalkoztam a problémával. 

 Úton Flateyri felé.

 Az út az északi fjordok felé.

 Lávamező az út mellett.

A megszerzett kincseinkkel együtt ismét útba ejtettük a benzinkutat, majd egy rövid bizonytalankodást és a tenyérnyi városkában való eltévedést követően északra, Flateyri felé vettük az irányt. Nem igazán volt más tervünk aznapra, csak az északi fjordok szépségében való gyönyörködés, és esetleg egy kis fürdőzés egy hőforrásnál, már amennyiben megtaláljuk. Az utóbbival kapcsolatos reményeinket már éppen elkezdtük feladni, amikor Reykjarfjörður környékén váratlanul rátaláltunk a keresett forrásra. Ugyan lelki szemeim előtt egy kristálytiszta vizű sziklamedence lebegett, de amikor megtaláltuk a térdig érő pocsolyát a mező közepén, mégsem voltam csalódott. Pláne amikor kiderült, hogy tényleg jó meleg, és az alja nem iszapos, hanem kellemes kavicsos. Rögtön bontottunk is egy karácsonyi italt, felvettük a fürdőnadrágunkat és a sapkánkat, majd mint két rendes varacskos disznó, belefetrengtünk a 45 fokos pocsolyánkba.

Az élmény hatalmas volt. Földanyánk folyamatosan kénes buborékokat engedett a kőzetek közül körénk, mi pedig az óceánra nyíló kilátásában gyönyörködhettünk. És ráadásul izlandi tartózkodásunknak azon ritka élménye is megvolt, hogy melegünk volt. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen kell erről az élethelyzetről egy fényképet készítenem, ezért ki is gondoltam, hogy hová fogom felállítani a fényképezőt, hogy az automata kioldóval le tudjam fényképezni magunkat. A pocsolya melegében végiggondoltam a tervemet: hogy hol a fényképezőállvány, hol a fényképező, merre menjek, mibe töröljem a kezem mielőtt hozzányúlok a géphez, stb. Miután kész volt a terv, kipattantam a vízből, odatipegtem a kocsihoz, felapplikáltam a gépet az állványra, beállítottam az automata kioldást, elindultam vissza Harold felé kezemben az állvánnyal és a géppel, megcsúsztam, hanyatt estem és beledobtam fényképezőmet állványostól a sárba.

Harold igaz barátként visítva-röhögve kérdezte meg, hogy jól vagyok-e. Én magam is úgy nevettem fülig sárosan, hogy percekig nem tudtam válaszolni. Aztán elkezdtem fázni, és a fényképezőm felé fordítottam a figyelmem. Ettől már kicsit elszállt a nevethetnékem, mert igencsak sáros lett szegény gép. Végül vécépapírral sikerült többé-kevésbé letisztítani, és szerencsére nem lett semmi baja. Ráadásul végül a fénykép is elkészült.

 Ezt a képet sikerült készítenünk.

Egy bő fél óra után, bár még szívesen ücsörögtem volna, de már nagyon melegünk kezdett lenni. Ezzel együtt nem nagyon volt kedvünk kikászálódni a vízből, és a vizes testünkre felvenni a ruhánkat. Mert persze törölközőt egyikünk sem hozott magával az útra…