Pit Stop

Már közel negyven perce ücsörögtünk a kis pocsolyánkban, és egyre inkább elkerülhetetlennek látszott, hogy búcsút mondjunk a meleg tócsának, és újra nekiinduljunk a hideg és szeles izlandi utaknak. A végső lökést aztán az adta meg, hogy befordult egy másik autó is a forráshoz: Egy háromfős szlovák csapat érkezett kipróbálni a fürdőzést. Csalódás volt ez, mert aznap még nem is láttunk másik autót sem, most pedig hirtelen idegenekkel „kellett” beszélgetnünk. De legalább megtudtuk, hogy a kocsijuk alján lévő védőborítást elvitte egy folyó, amin átkeltek. Jól ki is nevettük őket, mert akkor még nem tudtuk, hogy a nap hátralévő részének jelentős százalékát mi magunk is autószereléssel fogjuk tölteni.

Minden esetre pár perccel a szlovák fiatalok érkezése után már újra úton voltunk. Az út továbbra is elég rossz volt, bár talán nem annyira borzalmas, mint az előző esténken a világ vége felé. Még csak kora délután felé járt az idő, úgyhogy éppen azon merengtem, hogy végre igazán kényelmes utunk lesz, hamar odaérünk a szállásra, jó az időjárás is, és esetleg még Flateyriben is körbe tudunk majd nézni, mielőtt besötétedik.

- Ez egy igazán tökéletes nap! – vetettem oda Haroldnak a meleg víztől még mindig kivörösödött fejjel.

- Azaz! – válaszolta Harold, majd ugyanebben a pillanatban kigyulladt egy sárga figyelmeztető fény a kilométeróra mellett.

- Van egy rossz hírem. Világít valami sárga szar a műszerfalon. – osztottam meg Harolddal lehervadt mosollyal az újdonságot.

- Mi a szar lehet az? – kérdezte rosszkedvűen, miközben leállítottam a kocsit.

- Nem tudom, úgy néz ki, mintha valaki egy üres teáskannát tett volna oda melegedni. – válaszoltam nagy hozzáértéssel.

Végül az autó kézikönyvét átlapozva beazonosítottuk a jelet: lapos az egyik kerék. Az persze nem derült ki belőle, hogy melyik, úgyhogy háromszor is körbejártuk a kocsit, ugyanis egyik keréken sem látszott semmi.

- Mi a fenét csináljunk? – kérdeztem Haroldtól.

- Tudja a tököm. – válaszolta, majd nagy szakértelemmel belerúgott kettőt a jobb első kerékbe.

- Pumpánk persze nincs… - mondtam ki a nyilvánvalót.

Aztán amikor negyedszer is körbementem a kocsi körül, akkor észrevettem valamit: a bal hátsó kerék szelepéről hiányzott a szelepsapka, a szelep pedig el volt görbülve és deformálódva.

- Megvan! – kiáltottam fel diadalmasan, és rámutattam a sérült szelepre.

- Aha, lehet, hogy ezt odab.sztuk valamihez útközben. – véleményezte Harold is a helyzetet.

Egy ideig még toporogtunk a kocsi körül, majd rövid beszélgetést követően egyetértettünk abban, hogy nincs más megoldás ebben a helyzetben, csak a kerékcsere. Úgyhogy előrébb gurultam egy kicsit, hogy legalább sík terepen legyünk, majd Harold kibányászta az emelőt a csomagok alól, én meg az útmutató alapján elkezdtem megkeresni a hátsó emelési pontot.

 Kerékcsere.

Az emelővel való rövid szerencsétlenkedés, és az emelési pont másodszorra már jól sikerült beazonosítása után viszonylag simán ki is cseréltük a sérült bal hátsó kereket. A kerékcsere végeztével olyan elégedetten veregettük egymást hátba, mintha az egész autót mi terveztük és építettük volna meg a saját kezünkkel. A jól végzett munka után meg is mostuk eme nemes kezeket (jobb híján) a legközelebbi útszéli pocsolyában, visszaültünk az autóba, ráadtuk a gyújtást, és kíváncsian figyeltük a műszerfalat.

- Még mindig világít. – mondtam.

- Látom. – válaszolta Harold, és ebben a pillanatban már mindketten éreztük, hogy nem lesz könnyű dolgunk a továbbiakban.

- NA, MILYEN SZÓRAKOZÁST TALÁLTAM KI NEKTEK? – kérdezte a Sors a fejemben.

- Elmész a fenébe! – válaszoltam.

- He? – próbált Harold bekapcsolódni a fejemben zajló beszélgetésbe.

- Semmi, csak elgondolkodtam. Na, mit csináljunk? – néztem rá kérdően.

Újra kiszálltunk a kocsiból, és elkezdtünk körözni körülötte. Egyszer csak hirtelen felkiáltott Harold:

- Gyere csak ide!

- Mit találtál? – kérdeztem, miközben átsétáltam hozzá a kocsi jobb hátsó oldalához. De már nem is kellett válaszolnia, mert én is hallottam: a jobb hátsó kerékből sziszegve szökött a levegő.

- Hallod? – kérdezte.

- Hallom. – válaszoltam, majd visszaültem a sofőrülésbe és kicsit előrébb gurultam, hogy ismét vízszintesen legyünk. Harold zsebre tett kézzel sétált a kocsi után.

- Most nem hallom. – fogadott, miközben kiszálltam a kocsiból. Odasétáltam a jobb hátsó kerékhez, de én sem hallottam, hogy eresztett volna. Végül hosszas tanakodás után elkezdtük visszanézni a korábbi fényképeket, amikből egyértelműen kiderült, hogy az előzőleg kicserélt kerekünk szelepe már akkor is sérült volt, amikor átvettük a kocsit. Ezért aztán az új ismeretek birtokában úgy döntöttünk, hogy visszacseréljük a bal hátsó kereket, majd utána a pótkereket feltesszük az időnként rejtélyesen eresztő jobb hátsó kerék helyére. A harmadik kerékcsere már kevesebb, mint öt percet vett igénybe. A végére igazi profik lettünk. 

 A harmadik kerékcsere.

Ezt a remek kereket kaptuk a kölcsönzőtől. A többi jobb állapotban volt.

Miután befejeztük a kerekek cserélgetését, ismét beültünk a kocsiba, ráadtam a gyújtást, és csodák csodája: kialudt a figyelmeztető lámpa.

- F.sza! – kiáltottunk fel kórusban, majd ismét nekiindultunk az útnak. Persze mindketten tudtuk, hogy nem állunk olyan jól, hiszen a világ végén voltunk egy egyértelműen eresztő és lapos kerékkel, és egy másikkal, amelyiknek a szelepe a használhatatlanságig deformált. Ez egy kicsit még óvatosabb vezetésre kényszerített minket, úgyhogy a Flateyribe való megérkezésünk végül mégiscsak kitolódott egészen a szürkületig.

 Úton Flateyri felé.

Természetesen továbbra is megálltunk minden útszéli vízesésnél.

És ellátogattunk Európa legnagyobb vízhozamú vízeséséhez is,

 ha már a közelben jártunk.

 Ugyanaz a vízesés kicsit távolabbról.

Flateyri is egy viszonylag nagyobb városnak számít a maga 180 lakosával (2011-es adat). Itt egy kiadó házikó egyik szobáját béreltük ki éjszakára. A többi helyiség egy hangosan tivornyázó szörfös csapaté volt (igen, van aki októberben szeret Izland partjainál szörfözni), akiktől alig tudtam elaludni. Az sem segített a pihenésben, hogy az órámat úgy állítottam be, hogy kétóránként felébresszen, ugyanis továbbra is szerettem volna sarki fényt látni. Az ég egyébként az izlandi viszonyokhoz képest szokatlanul tiszta volt. Gyönyörűen látszódott az Orion csillagkép, még azt is ki lehetett venni, hogy a bal felső csillagának a Betelgeuse-nak a színe vörösebb, mint a többi társáé. De sajnos sarki fény sehol nem volt. Végül hajnali ötkor úgy döntöttem, hogy többet már nem kelek fel, és fél nyolcig egyhuzamban aludtam két és fél órát.

 Az Orion csillagkép. A bal felső csillag a narancssárgás Betelgeuse.

Forrás: http://www.astropix.com/HTML/SHOWCASE/ORION.HTM

A fénykép nyilvánosan elérhető, Jerry Lodriguss készítette.