Nehéz ébredés

- Óh b…meg. – sóhajtott fel hajnalban Harold. - Nem tudok ma felkelni, intézd már el a tankolást meg a boltot, légyszi! – tette hozzá.

Szerencsétlent eléggé megviselte az egész éjszakás hányás és hasmenés. Utoljára akkor láttam ennyire elgyötörtnek az arcát, amikor 10 perccel tüdőtükrözés után találkoztam vele. Ezért aztán nem is vitatkoztam, hanem gyorsan magamra kaptam a félig-meddig megszáradt ruháimat, és elindultam tankolni, és boltot keresni. A tankolás többé-kevésbé sikerült, de nem jól tippeltem meg a hiányzó benzinmennyiséget a kútnál, úgyhogy jó 6-8 literrel kevesebbet tankoltam, mint amennyi belefért volna a járműbe. Márpedig tapasztalataink szerint ezeken az északi részeken elég fontos a teli tank. De mivel még csak reggel fél nyolc körül járt az idő és elég hideg volt, nem igazán akartam tovább szerencsétlenkedni, úgyhogy inkább elindultam a kocsival boltot keresni. 

 

 A szálloda. A város boltja mögötte volt.

  

Három és félszer autóztam végig a város mindkét utcáját, mire rájöttem, hogy melyik épület a bolt: Egy nagyobb családi háznak kinéző épület töltötte be a helyi bevásárlóközpont szerepét. Még szerencse, hogy nem tartóztattak le, mert a rendőrség épülete pont a bolttal szemben volt, én meg egy negyed óráig ólálkodtam az épület körül, minden egyes ablakon bekukkantva, mire sikerült megbizonyosodnom róla, hogy valóban egy élelmiszerüzletre találtam. Persze zárva volt, de egy nehezen értelmezhető papírfecni arra utalt, hogy kilenc órakor kinyit majd.

Úgyhogy visszatértem a szállodába, ahol Harold már az ágy szélén ülve sóhajtozott.

- A kocsit félig megtankoltam, majd út közben még rá kell tankolnunk. A boltot is megtaláltam, fél óra múlva nyit. – újságoltam neki sikeres expedícióm során megszerzett információimat.

- Sajtburger, a f...szom. – nyugtázta, és kitántorgott a fürdőbe öklendezni egy kicsit.

Becsületére legyen mondva, hogy kilencre tényleg összeszedte magát, és teljes menetfelszerelésben már a bolt előtt álltunk az esőben. A bolt a tervezetthez képest pár perc késéssel valóban ki is nyitott, és hamarosan már bent válogattunk a különböző ételek között. Csakhogy igazából egyikünk gyomra sem volt olyan állapotban, hogy komolyan tudjunk az élelmezésünkről gondoskodni. Így aztán beértük pár doboz karácsonyi ital, egy kis joghurt, pirítós és némi lazac megvásárlásával. A lelkem mélyén tudtam, hogy ennek megint éhezés lesz a vége, de akkor és ott, a gyomromat nyomó előző esti zsírburgerrel eltelve nem foglalkoztam a problémával. 

 Úton Flateyri felé.

 Az út az északi fjordok felé.

 Lávamező az út mellett.

A megszerzett kincseinkkel együtt ismét útba ejtettük a benzinkutat, majd egy rövid bizonytalankodást és a tenyérnyi városkában való eltévedést követően északra, Flateyri felé vettük az irányt. Nem igazán volt más tervünk aznapra, csak az északi fjordok szépségében való gyönyörködés, és esetleg egy kis fürdőzés egy hőforrásnál, már amennyiben megtaláljuk. Az utóbbival kapcsolatos reményeinket már éppen elkezdtük feladni, amikor Reykjarfjörður környékén váratlanul rátaláltunk a keresett forrásra. Ugyan lelki szemeim előtt egy kristálytiszta vizű sziklamedence lebegett, de amikor megtaláltuk a térdig érő pocsolyát a mező közepén, mégsem voltam csalódott. Pláne amikor kiderült, hogy tényleg jó meleg, és az alja nem iszapos, hanem kellemes kavicsos. Rögtön bontottunk is egy karácsonyi italt, felvettük a fürdőnadrágunkat és a sapkánkat, majd mint két rendes varacskos disznó, belefetrengtünk a 45 fokos pocsolyánkba.

Az élmény hatalmas volt. Földanyánk folyamatosan kénes buborékokat engedett a kőzetek közül körénk, mi pedig az óceánra nyíló kilátásában gyönyörködhettünk. És ráadásul izlandi tartózkodásunknak azon ritka élménye is megvolt, hogy melegünk volt. Úgy gondoltam, hogy mindenképpen kell erről az élethelyzetről egy fényképet készítenem, ezért ki is gondoltam, hogy hová fogom felállítani a fényképezőt, hogy az automata kioldóval le tudjam fényképezni magunkat. A pocsolya melegében végiggondoltam a tervemet: hogy hol a fényképezőállvány, hol a fényképező, merre menjek, mibe töröljem a kezem mielőtt hozzányúlok a géphez, stb. Miután kész volt a terv, kipattantam a vízből, odatipegtem a kocsihoz, felapplikáltam a gépet az állványra, beállítottam az automata kioldást, elindultam vissza Harold felé kezemben az állvánnyal és a géppel, megcsúsztam, hanyatt estem és beledobtam fényképezőmet állványostól a sárba.

Harold igaz barátként visítva-röhögve kérdezte meg, hogy jól vagyok-e. Én magam is úgy nevettem fülig sárosan, hogy percekig nem tudtam válaszolni. Aztán elkezdtem fázni, és a fényképezőm felé fordítottam a figyelmem. Ettől már kicsit elszállt a nevethetnékem, mert igencsak sáros lett szegény gép. Végül vécépapírral sikerült többé-kevésbé letisztítani, és szerencsére nem lett semmi baja. Ráadásul végül a fénykép is elkészült.

 Ezt a képet sikerült készítenünk.

Egy bő fél óra után, bár még szívesen ücsörögtem volna, de már nagyon melegünk kezdett lenni. Ezzel együtt nem nagyon volt kedvünk kikászálódni a vízből, és a vizes testünkre felvenni a ruhánkat. Mert persze törölközőt egyikünk sem hozott magával az útra…