Bocsok

Nyilván senki nem fogja elhinni, de középiskolás éveim alatt baseball-oztam is. Egyszer. Utána némileg csökkent a lelkesedésem, és tulajdonképpen az összes többi "játékosé" is, olyannyira, hogy 3 hét után érdeklődés hiányában az egész edzés is megszűnt létezni. Tulajdonképpen csak két dologra emlékszem ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a szabályokat nem értettem, a másik, hogy azon az edzésen döbbentem rá, hogy egészen biztosan nem leszek Jedi-lovag, ugyanis egyszer sem sikerült eltalálnom azt a mélységesen gonosz labdát.

A baseball edzésem, ahogyan emlékszem rá.

Viszont, az elmúlt néhány hétben folytattam a sorson való bosszúállást a korábbi fricskákért, és a régi kétes megítélésű élményeimet felülírtam néhány újabb, jobb élménnyel: Például ellátogattam Hétfő társaságában Chicago egyik baseball csapatának, a "Bocsoknak" a meccsére. A Bocsok nem számítanak különösen jó csapatnak, és Chicago két csapata közül egyértelműen ők a gyengébbek. Viszont nagyon nagy szeretetnek örvendenek, talán még nagyobbnak is, mint a másik csapat. "Szerethető veszteseknek" is hívják őket.

Amint megérkeztünk, rögtön azzal kezdtük, hogy rossz helyre ültünk. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy pontosan hova szól a jegyünk, de az ülésünk háttámláján a mögöttünk ülők nyugtatták a lábukat. És mivel rengeteg szabad hely volt, ezért úgy döntöttünk, hogy "hagy üljenek kényelmesen, ülünk kettővel arrébb!"

Ezzel a döntéssel nagyon jó szórakozást intéztünk magunknak, ugyanis egy remek "közönségjátékot" indítottunk el, mivel az utánunk érkezők látták, hogy a helyük foglalt és ők is máshová ültek le. A láncreakció hamar beindult és még a meccs közepe táján is tanácstalanul keringtek emberek a környéken a helyüket keresve és remek szórakozást biztosítva számunkra, akik végig tudtuk követni, hogy végül ki hová ült és ki kinek a helyét foglalta el.

A Wrigley Field stadion.

Maga a meccs inkább érdekes volt, mint izgalmas. Különösen így, hogy a szabályokkal sem voltunk teljesen tisztában. Én próbáltam találni valami szabályszerűséget a játékban de tulajdonképpen csak egy dolgot sikerült megfejtenem: A csapatok csak akkor szerezhetnek pontot, ha a közönségből éppen senki sem néz oda. Én legalábbis többször is hosszú percekig szinte pislogás nélkül figyeltem, hogy mi történik, de csak lézengtek a játékosok le-föl a pályán. Aztán lehajoltam a sörömért, és ebben a pillanatban hatalmas ováció hangzott fel, hangos zene kezdett szólni a hangszórókból, de mire felnéztem már megint csak a zsebre dugott kézzel sétáló játékosokat láttam cél nélkül ténferegni a pályán. És ez rendszeresen megismétlődött!

Nagyon érdekes volt viszont, hogy a stadion melletti épületek tetején saját kis mini-lelátókat építettek az épület tulajdonosai. Volt olyan, amelyiknek a tetején kivetítő és bár is volt. És maga a stadion is lenyűgözött a méreteivel és ez azért némileg kárpótolt a számunkra egyébként szinte semmilyen élvezetet nem nyújtó meccsért.

Lelátó a szomszédos házak tetején.

És ha már a kárpótlásnál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy elfogyasztottam az első amerikai hot dogomat. És bizony nagyon finom volt! Mármint a hot dog maga, de az a zöld szötymő amivel telepakoltam már kevésbé. Azt hittem, hogy valami csípős paprika szósz, de kiderült róla, hogy egy teve által összerágott gumicukor-pempő volt. Legalábbis az íze alapján... De sebaj, legközelebb már tudom, hogy mit ne tegyek rá a finom ételemre.

 A hot dogra figyelek, ezzel esélyt adva a 

játékosoknak, hogy játszanak egy kicsit.

A meccset egyébként nagyjából a felénél otthagytuk, mert tényleg semmit nem értettünk belőle és egy kicsit fáztunk is. Viszont ezzel a kalanddal kipipáltuk a második fontos sporteseményt a listánkról, amin még a jégkorong és az amerikai foci vannak hátra.