Volt egyszer egy vadnyugat

Egyre nagyobb a nyomás rajtam, hogy beszámoljak a botanikus kertben tett kirándulásunkról. Harold barátom például már meg is fenyegetett, hogy tegyek közzé fényképeket. Ennek ellenére egy ideje már halogatom ezt a bejegyzést, és nem csak azért, mert borzalmasan rossz képeket sikerült csinálnom, hanem azért is, mert vegyes érzelmek maradtak bennem a kertben tett kirándulás kapcsán.

Azt hiszem úgy tudnám leírni a legjobban a kerttel kapcsolatos véleményemet, hogy "szép". Se több, se kevesebb. A természethez sajnos semmi köze nincs. Bennem a "szabadfogású golfpálya" kifejezés fogant meg a kertben sétálva: A golfpályákon szokásos rövidre nyírt fű, mesterséges tavacskák és homokgödrök mellett itt még voltak fák, bokrok és ajándékos bódék is gondosan elhelyezve, hogy még jobban nehezítsék a potenciális golfozók dolgát, de valahogy minden igyekezet ellenére mégis csak egy golfpályára hasonlított a kert.

Félreértés ne essék, nagyon tetszett sok minden. Például rögtön a bejárat után volt egy kis tavacska, amiben egyszerre ott volt szinte az összes kedvenc vízinövényem, úgyhogy leesett állal bámultam egészen addig, amíg meg nem csúsztam a szélén. Utána a többi vendégen volt a bámulás sora, amikor a tavacska szélén egyensúlyozva hosszú másodpercekig pörgettem a karjaimat (és a fényképezőgépemet), hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.

A karpörgetés előtt ez a kép készült.

Önfényképezés egy mesterséges "vízesés" előtt.

Érdekes élmény volt azt is látni, ahogyan sok növényt (különösen a japán kertben) különböző módszerekkel arra kényszerítettek, hogy olyan alakban nőjön, amilyen alakban csak a gondozói szeretnék. Nekem ezek láttán gyakran a "növénykínzás" kifejezés járt a fejemben, de minden esetre érdekes a növények gondozásának ez a fajta értelmezése.

Egy almafa, melyet arra kényszerítettek, hogy a föld magasságában

terüljön szét. A "fa" velem pontosan egyidős, és a derekamig ér.

Hasonló élményem volt a bonsai kerben is, bár el kell, hogy ismerjem, itt azért láttam egy-két olyan alkotást ami megdöbbentően tökéletes volt. Némelyik bonsai tényleg úgy nézett ki, mint egy fa kicsinyített mása. Mint ahogyan az is volt, tulajdonképpen...

 

 Ez a bonsai tetszett a legjobban.

Ezen a képen pedig látszik, hogy mekkora valójában.

Szerencsére a sok (véleményem szerint) túlzottan karbantartott rész mellett találtunk egy kis szigetecskét, ahol hagyták az eredeti növényzetet szabadon burjánozni. Azt hiszem nekem ez tetszett a legjobban, és meg is találtam a helyem az itteni élővilágban:

Zsák a foltját.

Sajnos a legtöbb helyen tilos volt elhagyni a kijelölt (és lebetonozott) utat, de azért megtaláltuk a módját, hogy a tóparton szunyókáljunk egyet a nagy meleg elől megbújva. A (közel sem) csendes kis zugban kellemes árnyék honolt, és a jóleső hűvösben kellőképpen fel tudtunk készülni a következő kalandra: A söröző felkeresésére.

Szunyókálás a tóparton.

Pofátlan kis nyuszika (amiből egyébként meglepően sok van 

szerte szét Chicago parkjaiban).

A söröző megtalálása nagyobb falatnak tűnt, mint azt elsőre gondoltuk volna. Sok embert láttunk sörrel a kezében sétálni (ami eléggé furcsa, ugyanis azt itt elég komolyan büntetik), de sehogy sem leltük a helyet, ahol vették. Aztán végül Hétfő szemfülességének köszönhetően hozzájutottunk mindenhez, amire csak szükségünk volt: A sörhöz és a fagyihoz.

Hétfő érzi, hogy most már minden rendben lesz.

 Én is megnyugodtam.

Miután csillapítottuk szomjunkat, még ellátogattunk az üvegházakba is, ahol igazán gyönyörű növényekkel találkoztunk, és csak kicsit rontott az összhatáson a növényből épített kakadu és gumimaci.

Szép virág (jobbra).

Kakadu (balra).

 Gumimaci (jobbra).

Miután mindent megnéztünk, kisétáltunk a buszmegállóhoz, és hazaindultunk. Az út egy buszozásból és két metrózásból állt, és összesen körülbelül négy óra hosszát vett igénybe, oda-vissza. Ahogyan a bejegyzés elején is írtam, vegyes érzelmek maradtak bennem a botanikus kerttel kapcsolatban. Kicsit zavart a túlzott rendezettség és szabályozottság. Valahogy természetellenesnek találtam az egészet. Azóta viszont voltunk a Rainforest Cafe-ban (a kovetkező bejegyzés tárgya lesz, azt hiszem), ami a maga tökéletes mesterségességével némileg perspektívába helyezte az egészet, és így már azt mondom: Tulajdonképpen szuper kis szafarin voltunk.

Végül, a teljesség igénye nélkül itt van még néhány kép, amit a kertben készítettem. Igen, sajnos ezek a jobban sikerült képek....