Otthon

Aki a bejegyzés címe alapján egy honvágyas, nosztalgiázós-nyálas bejegyzésre számít, azt meg kell, hogy nyugtassam: nem Magyarországról lesz szó, hanem egy kocsmáról.

Januárban, egy nappal a 34. születésnapom előtt érkeztem Chicagóba, és mivel akkor még nem ismertem itt senkit Hétfőn kívül, rávettem (nem nagyon kellett győzködni), hogy jöjjön el velem kocsmázni és megünnepelni a születésnapomat. Gondoltam, legalább nem leszek egyedül.

Akkortájt Chicago egyik külvárosában, Oak Parkban laktunk, és a csendes kertvárosi környéket nem igazán lepték el a különböző szórakozóhelyek. Végül találtunk egy kocsmának kinéző épületet, de az ajtó sajnos zárva volt. Aztán rájöttünk, hogy a bejárat fura mód az épület hátuljában van, eléggé eldugva a potenciális vendégek elől.

A kocsma neve FitzGerald's, és hivatalosan nightclub-ként van nyilvántartva. Valójában egy pici bárról van szó, ahol a bárpult mellett talán 10-15 ember fér el kényelmesen, és esetleg még ugyanennyi ácsoroghat a pultnál ülők mögött, és ekkor már szó szerint tömve van a bár.

Hétfő és a koktélja a bárpultnál. Hétfő van jobb oldalt.

A bárpultos, Isaac, egy fiatal srác, a legjobb pultos akivel valaha találkoztam. Örömét leli az italok csapolásában, csodálatos koktélokat készít és mindenre emlékszik. Nekem például leesett az állam, amikor másodszor látogattam el a bárba, és emlékezett a nevemre, és arra is, hogy mit ittam az előző alkalommal.

Az italválaszték egy része.

Mivel eleinte nem sok egyéb szórakozásunk volt, hetente kétszer-háromszor is ellátogattunk munka után a FitzGerald's-ba, így aztán hamar törzsvendégekké váltunk. Életem legfurább párbeszédeit sikerült ezen a helyen a bárpult mellett folytatnom.

Egyszer például beült mellém egy közepesen részeg, ősz hajú, bajszos, cowboy-kalapos fickó, és az akcentusomat hallva beszédbe elegyedett velem:

- Honnan jöttél? - kérdezte

- Magyarországról. - válaszoltam.

- Shiver me timbers! - kiáltott fel (lefordíthatatlan kamu-hajós-kalózos felkiáltás, ami meglepetést hivatott kifejezni)
- A fiam épp ott dolgozik! - tette hozzá.

- Ye landlubber. - válaszoltam (Jelentése: Te szárazföldi patkány), mire könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól, és megkért, hogy ismételjem el, hogy minek neveztem.

- Te szárazföldi patkány. - Ismételtem el az előző mondatomat kissé félve.

Erre hátba veregetett, és meghívott egy sörre. Később bárpultos elmesélte, hogy a fickó itt nőtt fel, de egyébként hajóskapitány a Karib-tengeren. Valami hatalmas tankhajó kapitánya....

Isaac koktélt készít nekünk. A háttérben zenészek készülnek

az estére.

 

Az este vége felé a hajóskapitányunk eléggé lerészegedett, és elkezdett mindenféle bölcsességeket puffogtatni az élet dolgairól. Emlékeztetett egy filmben látott figurára, ezért odafordultam a pultoshoz (akit akkor még gyakorlatilag nem ismertem), és megkérdeztem:

- Láttad a Nagy Lebowski című filmet? 

- Az a bibliám. - válaszolta nevetve.

- Nem emlékeztet ez a fickó téged a filmből az "Idegenre"? - folytattam a kérdezősködést, mire töprengve szemügyre vette a fickót, majd ismét nevetni kezdett, és azt válaszolta. 

- Most hogy mondod .... - majd a hanglejtést is imitálva, idézni kezdett a filmből - "Van, hogy te eszed meg a medvét, és van, hogy a medve esz meg téged".

A Töki és az Idegen párbeszéde a filmben.
(Az idézett mondat 0:30 és 0:45 között hangzik el)

Ezután jól összenevettünk a pultossal, és ezzel meg is alapoztuk a további jó kapcsolatunkat. És, mintha ez nem lett volna elég, egy fél órával később a zenekar eljátszott egy számot pont ebből a filmből. Ez talán csak a második-harmadik látogatásunk lehetett ebben a bárban, de már ekkor eldőlt számomra, itt Chicagóban ez lesz a kedvenc helyem.

Egyébként itt érte az angol tudásomat a legnagyobb dicséret, és itt érte a legnagyobb alázás is:

- Elnézést. - szólt hozzám egy hölgy aki véletlenül meglökött a könyökével a bárpultnál.

- Semmi baj. - válaszoltam, mire felém fordult:

- Ausztrál vagy? - kérdezte meglepve.

- Dehogy is. - válaszoltam, mire a lehető legnagyobb dicséretet kaptam a következő kérdéssel:

- Brit?

Ekkor néhány hétig nagyon büszke voltam a kiejtésemre, de aztán egy másik alkalommal egy nagyon hasonló beszélgetés más fordulatot vett:

- Honnan jöttél, Csehszlovákiából? - kérdezte aktuális beszélgetőpartnerem az akcentusom hallatán.

- Nem, Magyarországról. - válaszoltam.

- Ukrajnából? - értetlenkedett tovább, valószínűleg a  "Hungary" és "Ukraine" szavak párszázalékos összecsengése miatt. Végül még kétszer tettem kísérletet, hogy elmondjam, honnan jöttem, de nem értette sehogyan sem.

- Magyarországról jött. - segített be Isaac a beszélgetésbe.

- Ja... Magyarországról! - értette meg egyből a beszélgetőpartnerem (egyébként a gitáros srác a fenti képről), hogy honnan is jöttem. Pedig istenemre mondom, szerintem Isaac pontosan ugyanúgy ejtette ki a "Magyarország" szót, ahogyan én is, de az én verziómat valahogy csak nem értette a srác.

Lelombozó, hogy fél év után még nem tartok ott, hogy el tudjam mondani, hogy melyik országból jöttem. Pedig gondolom minden nyelviskolában ez az első óra tananyaga. De hát hiába, nem könnyű egy nyelvet olyan szinten megtanulni, hogy a helyi kocsmatöltelékeket is meg tudja téveszteni az ember...

Szintén a FitzGerald's-ban ismerkedtem meg Lee bácsival, aki egy közel hetven éves fekete ember, aki Chicagóban született, és az egész életét itt élte le. A felesége sajnos majd' egy évtizede eltávozott, azóta az öreg szinte minden este eltölt pár órát a kedvenc bárjában. Nagyjából este hét és kilenc között szokott ott tartózkodni és általában egy-két pohár sört fogyaszt el. Egyszer egy beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy nagyon szereti a sajtokat. Utána legközelebb vittem neki egy darabka Old Amsterdam sajtot, ami nagyon ízlett neki. Azóta ahányszor csak odalátogatok, mindig hellyel kínál maga mellett a bárpultnál, és mindig beszélgetünk egy jót. Érdekes élmény egy olyan emberrel beszélgetni, aki az egész életét itt élte le. És nagyon jó érzés, hogy azóta már minket is "helyi lakosként" kezel. Ő is, és a többi törzsvendég is.

Lee bácsi és én. Én vagyok baloldalt.

Tanulság számomra, hogy bárhol is van az ember, egyszerűen szüksége van egy helyre, ahol régi ismerősként és odatartozó emberként kezelik. Ez valahogy az otthon érzését adja meg az embernek. Persze tudom én, hogy kétes értékű dicsőség ha egy kocsma válik az ember otthonává, de hát nem mindig történik úgy minden, ahogyan az ideális lenne. Azaz, "Van hogy te eszed meg a medvét, és van, hogy a medve esz meg téged".