Független események

Két látszólag független eseménnyel szeretném megismertetni a blog olvasóközönségét:

1.

Szerettünk volna elmenni egy igazi amerikai futballmeccsre, ezért jegyek után néztünk. Hamar kiderült, hogy a legolcsóbb jegy árából is kijönne egy repülőjegy bárhová, az Egyesült Államokon belül. A középkategóriás jegyek árából pedig akár haza is tudnánk látogatni. Kiderült az is, hogy az egyetemista kupáknak legalább akkora híre van, mint az "igazinak", és ugyanabban a stadionban is játsszák a meccseket, gyakran telt ház előtt. Viszont a jegyek jóval olcsóbbak ezekre a mérkőzésekre. Ezért anyagi megfontolásból úgy döntöttünk, hogy egy ilyen mérkőzést nézünk meg. Mivel nem ismerjük a csapatokat, ezért véletlenszerűen vásároltunk két jegyet a szombat délutáni meccsre.

2. 

1997-ben helyi afrikai amerikai üzletemberek (Larry Huggins, Everett Rand és Tim Rand) megalapították Chicago Football Classic (CFC) non-profit szervezetet, amelynek célja az afrikai amerikai fiatalok támogatása a sportban és a tanulmányokban egyaránt. 

Most pedig képzeljük el, hogy valaki elmegy egy öltönyös buliba ahol mindenkin fekete zakó van, egyvalakin pedig fehér. Nyilván a fehér zakós ember kilóg majd a sorból, és a habitusától függően emiatt vagy kellemetlenül érzi magát, vagy pedig valami perverz exhibicionista élvezetet lel a dologban.

 

A kívülállósság érzése ült ki az arcomra.

Nos, a szombat délutáni futballmeccsen mi is hasonlóan éreztük magunkat, amikor a fentebb vázolt két esemény találkozásának köszönhetően némileg kilógtunk a szurkolók sorából. Ugyanis az egész stadionban, a játékosokat, a zenekart, a büféseket, a pompon lányokat, a biztonsági őröket és a stadion fölött köröző helikopterpilótát is figyelembe véve összesen maximum 10 nem fekete ember tartózkodott. És ebbe már a mexikóiakat is beleszámoltam.

Útban a Soldier Field stadion felé.

A képen Hétfő és az utat mutató tábla látszik.

A stadionba bejutni viszonylag egyszerű volt, könnyen megtaláltuk a bejáratot. Én a zsebemben lapuló svájci bicskámmal úgy csúsztam át a biztonságiakon, mintha nálam sem lett volna. Ugyanez nem mondható el Hétfőről, aki viszont a gumikacsájával fennakadt az ellenőrzésen. Szerencsére Hétfőnek sikerült meggyőznie az egyébként nagyon kedves (és természetesen fekete) biztonsági őrt, hogy nem tervez komolyabb támadást a kacsával, úgyhogy végül magánál tarthatta.

Hétfő kacsája.

Viszonylag hamar érkeztünk, de már akkor is gyanús volt, hogy nem igazán látunk fehér embert magunk körül. Aztán szépen lassan megtelt a stadion, és rájöttünk, hogy itt bizony nem is lesznek rajtunk kívül fehérek....

A többi szurkoló.

Aztán megjelentek a csapatok, és rögtönk ki is választottuk az egyiket, amelyiknek szurkolni terveztünk. Természetesen a körülöttünk ülők mind a másik csapatnak drukkoltak, de szerencsére végül elvesztettük a mérkőzést, és a másik csapat szurkolói nagyon boldogok voltak, úgyhogy életben hagytak minket.

Maga a játék, az amerikai futball, kísértetiesen hasonlít a baseballra, abban az értelemben, hogy hosszú percekig nem történik semmi, majd amikor az ember lehajol a söréért, vagy csippent egyet a sült krumpliból, akkor hirtelen csinálnak valamit a játékosok, valaki szerez egy csomó pontot, vagy csak szimplán agyonverik az egyik játékost a többiek, és mire az ember megtalálja, hogy hol is történt az akció, addigra már vége is az egésznek. Ezután megint nem történik semmi addig, míg az ember el nem kezd unatkozni, és újra a söréért nem nyúl...

A csapatunk kabalafigurája: egy fekete kalóz.

Félidő környékén már majdnem meg is feledkeztünk róla, hogy kicsit kilógunk a sorból, de akkor olyan dolog történt, ami visszarángatott minket a  szürreális valóságba: Valami jóféle fekete zenét kezdtek el játszani élőben a szünetben, mire a fél stadion felpattant a helyéről, és táncolni kezdett. Ezen a ponton életünk kockáztatásával elkezdtünk videózni. Ime:

Félidőben.

A meccs második felében volt még egy kis közönség-hullámzás, de más kirívó esemény nem történt. Hacsak azt nem számoljuk, hogy leöntöttem magam sörrel, ami mondjuk inkább szokásos, mintsem rendkívüli esemény.  

Hullámzás.

Amikor vége lett a mérkőzésnek, akkor úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg az ünneplés végét, hanem még a tömeg távozása előtt meglépünk, hogy ne egy kisvárosnyi fekete embertársunk társaságában kelljen hazasétálnunk.

Mindent összevetve hatalmas élmény volt számomra a mérkőzés, bár igazság szerint a játékosokra nem sok szükség volt ehhez az élményhez. Egy jó kis kulturális kirándulásként tekintek erre a kalandra. 

Ünnepség a meccs végén.

A "csapatunk" ugyan veszített, de mi túléltük.

Azt azért szeretném megjegyezni, csak a biztonság és a politikai korrektség kedvéért, hogy a fenti beszámolóhoz és élményhez semmiféle fekete-fehér ellentét, vagy ehhez kapcsolódó rossz érzés nem társul. Nem erről van szó. Pusztán csak arról, hogy látványosan nem illettünk oda. És ha a sok ezer szurkoló között csak egyvalaki kötekedő kedvében lett volna, akkor a mi nyakunkban azért elég feltűnően ott volt a "bajt keresek" felirat...  Ezért éreztük néha kellemetlenül magunkat.

De szerencsére semmi ilyesmi nem történt, és mindenki nagyon kedves volt velünk. A kötekedős srácok pedig egymást találták meg, és hangos niggerezés közepette össze is verekedtek. Az egyiküket a biztonságiak vitték el, a másikukat a mentők. Ami persze durván hangzik, de összesen ennyi rendbontás tanúi voltunk, ami azért nem rossz arány egy stadionnyi szurkoló esetében.

Összességében jó kis kaland volt ez. A következő hasonló kulturális kirándulást a mexikói piacra tervezzük. Majd, amikor visszajöttem "Denevérországból"...




Megjegyzés:

A blogposzt elkészítése után eszméltem rá, hogy a blogmotor videótömörítő gépezete finoman szólva is meggyalázta a felvételeket, és alig élvezhetőek. Ma már sem időm, sem energiám nincs arra, hogy utánanézzek a videók eredeti minőségben való feltöltésének. Úgyhogy egyelőre elnézést kérek a rossz minőségű felvételekért, később meg majd igyekszem megoldást találni a problémára, és megosztani az eredeti videókat is...

Utazás

Amióta megérkeztem az Egyesült Államokba, még nem voltam szabadságon. Sőt, eddig még a munkaszüneti napokat is munkával töltöttem. Bár sok mindent láttam azóta, érdekes módon az elmúlt bő fél évben még nem sikerült a város határait elhagynom. Lassan-lassan kezdem úgy érezni, hogy megfojt a város.

Szerencsére a sors úgy hozta, hogy lehetőségem nyílik egy igencsak költséghatékony utazás keretei között átutaznom az országon, egészen a Csendes-óceán partjáig.

Úgy adódott, hogy Sanyi barátom eléggé elégedetlen volt az új munkahelyével, és nem olyan régen (pár órája) felmondott. Én már tudtam egy ideje, hogy erre készül, és hogy az ország másig végében kapott állást, de amíg nem vált hivatalossá a dolog nem akartam erről beszélni.

Sanyi Los Angeles-ben fogja fogja folytatni a tudományos karrierjét, úgyhogy a jövő hónap elején odaköltözik. A bútoraitól itt megszabadul, mert kevesebbe kerül ott újra megvenni, mint elszállíttatni. Van viszont egy bivalyerős sportautója, amitől nem szívesen válna meg, viszont a szállítás elég sokba kerülne. Ugyanakkor egyedül nem szeretné végigvezetni a majd' 3500 km-es utat, úgyhogy  jó lenne neki egy társ az útra. Amit megértek, mert ez egy olyan hosszú út, hogy még a világtérképen is igencsak jól látszik.

A nem túlságosan kidolgozott útitervünk.

Egyelőre úgy néz ki, hogy október első péntekén, munka után indulunk, és valamikor kedd-szerda környékén érkezünk meg a Csendes-óceán partjára. Ráadásul gyakorlatilag útba esik néhány olyan hely, amit egyébként is meg szerettem volna nézni. Például a Zion Nemzeti Park, a Bryce Canyon, a Grand Canyon és Las Vegas is. Ha sikerül megvalósítani a tervünket, akkor kedden-szerdán még lesz egy kis időm Los Angeles-ben szétnézni, mielőtt szerda éjjel visszaindulok repülővel Chicago-ba.

Eléggé izgatott vagyok, és alig várom már, hogy induljunk. Ráadásul alig két héttel tervezett visszaérkezésem után ismét útra kelek majd, akkor már repülővel, és újra ellátogatok az Egyesült Államok délnyugati csücskébe. Ezúttal a mexikói határ mellé, San Diego-ba vezet majd az utam. Azt még nem terveztem meg, hogy ott mit fogok majd csinálni (egy konferencián való részvételen kívül), de szívesen átruccannék például Mexikóba, vagy megnéznék néhány természeti szépséget a környéken. Eddig egy biztos programom van, de nem tudom, hogy hogyan is oszthatnám meg a blog közönségével. Sokat gondoltam, hogy hogyan lehetne ezeket a szavakat képernyőre vetni, és végül úgy döntöttem, hogy a szigorú tényeknél maradok, a részleteket meg majd kifejtem később:
Sörözni megyek az óceánpartra egy nigériai hercegnővel, aki nemrég igent mondott a meghívásomra.