Vendégek II. - New York és Niagara

Legutóbb ott maradt abba a vendéglátós történet, hogy a csajaim hétfőn reggel repülőre ültek és New York-ba utaztak. A New York-i kirándulás részleteit - mivel nem voltam ott - nem az én tisztem elmesélni, de azért egy momentumot mindenképpen kiemelnék. Ez a részlet pedig Miki Egér támadása... 

Chicago és a Michigan-tó, közvetlenül felszállás után. 

 Az történt ugyanis, hogy a csajaim a Times Square-en sétálgatva belebotlottak Pókemberbe, és valami rejtélyes okból kifolyólag jó ötletnek gondolták, hogy készítenek egy közös fényképet vele. Az arra ólálkodó Miki Egér persze azonnal kiszagolta az orra előtt heverő üzleti lehetőséget, és rögvest rájuk csapott.

A Velociraptor és Holdfény a Pókemberrel. A háttérben

már cserkészi őket Miki Egér.

A lányok meg ahelyett hogy elzavarták volna, mosolyogva fényképeszkedtek (sic) a két rajzfilmfigurával, és csak a fényképek elkészülte után döbbentek rá, hogy ez a móka bizony nem volt ingyen. Amint készen lettek a fényképek, mindkét "rajzfilmhős" folyamatos "Tip! Tip! Tip!" rikácsolásba kezdett, ami a "borravaló" angol megfelelője. Nekem már a történet meghallgatása is sokkos élmény volt. Egy világ dőlt össze bennem, mikor megtudtam, hogy gyermekkorom kedvenc mesehősei New York-ban kéregetnek és turistákat lejmolnak.

A jól sikerült képek 10 dollárba kerültek.

Miután túlélték New Yorkot és a rajzfilmfigurákkal való találkozást, autóba ültek, és elindultak a Niagara Vízesés felé három államon és az Appalache-hegységen keresztül. Kellemes esős idejük volt, és egy egész napjuk arra, hogy megtegyék a hosszú utat, és este a Buffalo-i reptéren felszedjenek engem is.

New York-ot elhagyva. A tükörből Piros mosolyog vissza ránk.

Időnként összeszedték a bátorságukat, és átautóztak egy-két

kísérteties amerikai kisvároson is. Egyszer még Cujo-val is megkergettették magukat.

Végül minden igyekezetük ellenére szerencsésen megérkeztek Niagara Falls-ba, ami leginkább a téli Siófokhoz hasonlatos, amennyiben egy turistaszezon utáni üdülőfaluról van szó. Ebben a hangulatos kis kihalt faluban be is vették magukat az amerikai horrorfilmekből mindenki által ismert kis motelbe, majd miután belakták a kis szobácskát, kijöttek elém a reptérre, ahová stílusosan éjfélkor érkeztem Chicagóból.

Az otthonunk, a "Moonlite Motel".

A szobácskánk bejáratában állok a bérelt autó mögött.

Ha hiszi a kedves olvasó, ha nem, a szoba plafonjáról kis kampócskák lógtak,

hogy a horrorfilm érzés teljes legyen. 

Másnap reggel, a metsző hideg ellenére kimentünk a vízeséshez. Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy "Háááát, ez nem is olyan nagy". A második pedig, hogy "Azért elég nagy ez". 

Összességében eléggé ambivalensek az érzéseim a Niagarával kapcsolatban. Például zavart az, hogy a kanadai oldal csúnyán be van építve, ráadásul egy otromba kaszinó-várost húztak fel oda a gombszeműek. Valahogy a filmekből olyan benyomás maradt bennem, hogy ez egy természeti látványosság, és a semmi közepén egy nemzeti parkban van. Ehhez képest kissé csalódás volt, hogy tulajdonképpen egy várost építettek köré.

Aztán picit feljebb sétáltunk, és ott már megváltozott a táj. Úgy fél kilométerrel a vízesés fölött eltűntek az épületek, a folyó pedig szétterült a sziklákon és a folyása is begyorsult. Ez a táj minden várakozásomat felülmúlva gyönyörű volt.  

A vízesés által felvert vízpermet a távolból. A háttérben még mindig a gombszeműek
felhőkarcolói csúfítják a tájat. 

Egy kis szigetecske a vízesés felett.

Szintén érdekes élmény volt számomra rádöbbenni, hogy a Niagara folyó "fordítva" folyik. Amikor a térképet nézegettem, akkor tudatosult bennem, hogy folyó délről északra tart. Hiába tudok legalább tíz folyót felsorolni, amelyiknél ugyanez a helyzet, mégis, a magyarországi viszonyokhoz szokott szememnek (ahol minden folyó betartja az "északról délre folyok" szabályt),  valahogy fura érzés volt látni ezt az "anomáliát". 

A képen balról jobbra Piros, a Velociraptor, Holdfény és én.
Mögöttünk balra az American Falls, középen hátul a Niagara Falls, jobb oldalt
pedig Kanada.

 Az American Falls (ugyanannak a folyónak egy másik vízesése) aljában.
Holdfény és a Velociraptor között dugom ki fejem. Borzasztóan hideg volt,
vettem is egy kesztyűt, amiről kiderült, hogy lyukas. Ez később előnyösnek
 bizonyult, mert legalább tudtam kesztyűben nyomogatni az
érintőképernyős fényképező "gombját" a lyukon kidugott ujjammal.

 

Hétfő utálja, hogy mindenhol lefényképezem magam.
Ezért a Niagara előtt is megtettem.

Piros áll a vízesés tetejénél.

Majdnem egy egész napot töltöttünk a vízesés környékén sétálgatva és fagyoskodva, majd miután úgy döntöttünk, hogy eleget láttunk, visszamentünk a motelbe, és aludtunk egy nagyot. Már jócskán sötét volt mikor felébredtünk, és mi mást is tehettünk volna: Visszamentünk a vízeséshez, hogy megnézzük sötétben is.

Az American Falls a kanadai kaszinókkal a háttérben, éjjel.

A Velociraptor nagyon nyűgös volt, amiért kirugdostuk (szerinte, szerintem kiimádkoztuk) az ágyból, és csak még nyűgösebbé vált a nyirkos hidegtől. Aztán visszafelé kerestünk egy kis bárt, és beültünk egy-két kanadai sörre. Itt már megenyhült.

Balra a jobb kedvre derült Velociraptor, jobbra pedig Piros.
A háttérben egy remek kis helyi zenekar zenél.

Tulajdonképpen ez a kis bárocska legalább akkora élmény volt nekem, mint a vízesés. Mivel már jócskán a turista szezon után járunk arra, az utcák üresek voltak (magánál a vízesésnél is alig volt ember rajtunk kívül), a bár pedig tömve volt helyi emberekkel. Igazán érdekes volt a helyieket a saját környezetükben tanulmányozni. És a kanadai sör is nagyon finom volt...

 

Holdfény és én, nem ebben a sorrendben. A pincérrel történt félreértés és a gyors
helyzetfelismerő képességünknek köszönhetően titokban fejenként egyel több
sört ittunk, mint Piros és a Velociraptor.
A képen nagyon büszkék vagyunk magunkra, hogy senki nem vette észre,
hogy észrevétlenül rendeltünk magunknak még egy kört.

A kocsmázás után ismét visszatértünk horrorlakunkba, és aludtunk egy hatalmasat. Másnap (szombat) pedig összeszedtük magunkat, autóba ültünk és átautóztunk New York, Pennsylvania, Ohio és Indiana államokon, hogy estére jó fáradtan megérkezzünk Illinois államba, Chicagóba.   

Út közben pedig bámultuk a kukoricaföldeket. Ohio és Indiana államokban semmi mást nem láttunk, mint a filmekből ismert klasszikus amerikai farmokat. Bár filmekből és elbeszélésekből tudtam, ezek az államok "ilyenek", mégis döbbenten figyeltem több száz kilométeren keresztül az üres tájat. Se benzinkút, se étterem, még épületek se nagyon. Bármennyire is szép volt az őszi táj, nem tudnám elképzelni az életem ennyire izoláltan. Hacsak nincs internet persze, mert az teljesen más fényben tünteti fel dolgokat...

 Egy farm Ohio-ban. Az út legnagyobb látványossága.

Miután kipakoltunk a kocsiból a lakásnál, Pirossal és Holdfénnyel még egyszer felkerekedtünk, hogy visszavigyük a kocsit a kölcsönzőbe. Egyikünknek sem hiányzott még ez az esti háromnegyed órás autózás a Chicago-i forgalomban, de végül szerencsésen megérkeztünk a kölcsönzőhöz, ami körül csak egy tiszteletkörnyit tévelyegtünk, és végül gond nélkül leadtuk az autót. Le a kalappal Holdfény és Piros előtt, akik ketten felváltva végigvezették az egész utat három nap alatt New York, Buffalo és Chicago között!

A kölcsönzőtől még majd' egy óra volt az út haza, ahol végül fáradtan rogytunk le a kanapéra, és kötelességtudóan nekiláttunk a fehér rum készletünk elfogyasztásának, miközben már a további terveinket szövögettük, amik között szerepelt néhány múzeum meglátogatása, egy kis kocsmázás, koncertlátogatás és felhőkarcolózás is. Akkor még persze nem sejtettük, hogy Miki Egér végig figyelni fog majd miket...

Ahonnan az óriáskerék

Az előző bejegyzés történetét a hét vége felé fogom előreláthatólag folytatni. Helyette most egy másik bejegyzés következik, tekintettel arra, hogy tegnap este elvittem Hétfőt egy amolyan évzáró-karácsonyi félmeglepetés vacsorára. Félmeglepetés, mert tudott róla, hogy megyünk, de arról nem volt tudomása, hogy hová. Egy héttel ezelőtt sikerült ugyanis helyet foglalnom a Signature Room-ba, a John Hancock Center 95. emeletén lévő étterembe, ami a város egyik legismertebb és legelőkelőbb helyének számít.

A helyfoglalást követően kaptam is tőlük egy email-t, amiben felhívták a figyelmemet a dresszkódra. Ebben az email-ben felsorolták gyakorlatilag a teljes ruhatáramat, hogy miben ne jelenjek meg. Ez a kérdés egészen tegnap délutánig nem zavart olyan nagyon, de két órával az indulás előtt a biztonság kedvéért leugrottam a boltba, és megvettem az első kezembe akadó inget, ami meglepően jó vásárnak bizonyult a befektetett tizennégy és fél perchez képest.

Este hatkor aztán a nyakunkba vettük a várost, és elbuszoztunk az étteremhez. Ezzel valószínűleg történelmet irtunk, ugyanis szerintem ennek az étteremnek a történetében eddig még soha senki nem érkezett tömegközlekedéssel. Amikor leszálltunk a buszról, Hétfő még mindig nem sejtette, hogy hová megyünk. Az épületbe érve aztán egy kis tévelygés után megtaláltam az útbaigazító táblát, majd egy füldugító liftezés után megérkeztünk a kilencvenötödik emeleti étterembe.

Az útjelző tábla

Az étteremben félhomály és kellemes zongoraszó fogadott minket. Utóbbi a háttérben az egész estét végigkísérte. Az ajtónálló hölgy chicagói tartózkodásom ideje alatt talán az első ember volt aki első nekifutásra megértette a nevem. Miután leellenőrizte a foglalást és mindent rendben talált, a ruhatárhoz irányított minket, majd ezt követően -rövid várakozás után- egy pincér az ablak melletti asztalunkhoz kalauzolt bennünket. 

A zongorázó bácsi. Kellemes, szinte alig észrevehető 

háttérzenét biztosított. Bár a "Csendes Éj" kicsit túlzás volt, szerintem.

Hétfő percekig kapkodta a levegőt, és szinte nem akarta elhinni, hogy hol is vagyunk. Körbe-körbe fényárban úszott a kivilágított város, mi pedig szinte a tetején ültünk, közvetlenül egy a padlótól a plafonig érő ablak mellett. Perspektívánkból a Navy Pier óriáskereke egészen kicsinek tűnt. 

 Az óriáskerék és a Michigan-tó.

A város az étterem lábai alatt.

 Kilátás délnyugat felé.

Az asztalunkhoz leülve rögtön rendeltünk két Skyscraper (Felhőkarcoló) koktélt, majd nekiláttunk az étlap böngészésének. Végül előételnek megosztottunk egy rák-valamit, ami tulajdonképpen kis rákcafatok valamilyen szószos feldolgozása volt, amire ráültettek egy-egy rizsgombócot, ami szintén valamilyen rákszószos szötymővel volt töltve, majd utána kirántva. Bár még most sem tudom, hogy pontosan mit ettünk, meg kell, hogy mondjam: Isteni volt.

 Jégtáblák úszkálnak és fagynak össze a tó jegén, az étterem ablaka alatt.

Utána, mi mással is folytathattuk volna a vacsit egy ilyen puccos helyen, mint egy-egy előmelegített tányérban tálalt zellerkrémlevessel? Nem tudom, hogy milyen betegség ez nálam, de hiába vagyok tudatában, hogy az elém tett tál meleg, mindig muszáj megfognom. Ebben az esetben is, csak addig bírtam ki nyugton, míg a tányér forróságára figyelmeztető pincér elfordult, ezt is csak azért, hogy ne csináljak teljesen hülyét magamból. Amint végre nem nézett oda, megnéztem, hogy tényleg meleg-e a tányér. Jelentem, az volt.

 A zellerkrémleves után már a főétel következett végre. Hétfő fekete-tésztás tengeri herkentyűket választott, én pedig engedtem a csábításnak, és Beef Wellington-t ettem. Próbálom keresni a megfelelő szavakat az ételek ízének és minőségének leírására, de ehhez egyszerűen nem elegendőek az írói képességeim. A bélszín szép rózsaszín és omlós volt belül, a külseje pont a megfelelő mértékig megsülve. A kenyérborítás és a hús közötti májas gombás pástétom pont olyan mennyiségű volt, hogy az intenzív íze ne terelje el a figyelmet a húsról, hanem egy kicsit még többre vágyjon belőle az ember. A külseje pedig ropogósra sült kenyértészta volt, és az egész egy fűszeres szószba volt beleültetve.

    A vacsorám fő fogása.

Bár az adagok a fénykép alapján nem tűnnek nagynak (valószínűleg a nagyméretű tányérok miatt), már a főétel felénél jól laktunk. Én ugyan leküzdöttem becsületesen az egészet (valószínűleg az életem árán is megettem volna), de Hétfő elcsomagoltatta a felét a főételnek, hogy maradjon egy kis hely a desszerteknek.

Már a vacsora elején kinéztem a szomszéd asztalnál ülő hölgy "rózsaszínkalapos" desszertjét, és szerencsésen meg is találtam az étlapon. Hétfő fehér- és fekete csokis sütit evett, én pedig rózsaszín "minigombát" fehér csoki alapon. 

A desszertjeink. 

A desszertekhez még elfogyasztottunk egy-egy kávét, majd kértem a számlát. Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasóban felmerül a kérdés, hogy mennyibe is kerül egy ilyen vacsora egy ilyen helyen. Nos, nyilván nem fogom elmondani. De azért annyi fogódzót adok, hogy egy átlagosnál drágább Chicago-i étteremben két ember meg tud vacsorázni abból a borravalóból amit itt fizettem. 

Ezzel együtt is, az itteni viszonyok, fizetések és szokások mellett teljesen belefér, hogy évente egyszer-kétszer egy átlagos (vagy esetünkben átlag alatti) fizetésű ember ellátogasson egy ilyen helyre, hogy valami különleges alkalmat megünnepeljen. Ezzel az elmélettel nyilván nem ért egyet a bankom, ami a telefonomra ás az elektronikus postafiókomba is küldött egy-egy figyelmeztető üzenetet, hogy "szokatlan pénzforgalmat" tapasztaltak a számlámon, és vegyem fel velük a kapcsolatot. Bár, az igazat megvallva, mivel még nem beszéltem velük, fogalmam sincs, hogy a felső tízezerrel elköltött vacsora, vagy az ingvásárlás verte le a bank biztonsági rendszerénél a biztosítékot, mert mindkettő egyforma ritka esemény az életemben.

 A kávénkat szürcsölgetve.

A vacsora után szó szerint alig bírtunk felkelni. Nagy nehezen odavonszoltuk magunkat a ruhatárhoz, ahol tulajdonképpen az este egyetlen kellemetlen és fura élménye ért. A ruhatáros a két kabátért darabonként egy dollárt kért. Ez persze itt egyáltalán nem számít drágának, sőt, egy átlagos múzeumban egy és három dollár között mozog a ruhatár. Mégis, úgy gondolom, hogy egy ilyen étteremben, ilyen árak mellett, bele kellene férnie a szolgáltatásba az ingyen ruhatárnak, még akkor is, ha selymes szőrű kisnyulak nyalogatják le rólam a kabátot. Vagy legalább építsék be az ételek árába, garantálom, senki nem fogja észrevenni a különbséget.

Egy angora nyúl. Ilyet például nem láttam a ruhatár környékén.

(Forrás: http://pictzz.blogspot.com/2009/01/angora-rabbit.html)

A ruhatáras meglepetés után ismét lifteztünk egyet, majd taxiba huppantunk és pár perc múlva fel is vonszoltuk magunkat a lakásba. Az ágyamban fekve (illetve a trekmat-on, amit ágy helyett használok) pedig azon gondolkodtam, hogy mi számomra a morális tanúsága ennek az élménynek. De nem sokáig jutottam ezzel a gondolattal, mert este kilenckor úgy elaludtam, hogy észre sem vettem. Úgyhogy nincs morális tanúság, legfeljebb annyi, hogy enni jó.

 

Vendégek I. - Az első napok

Elnézést kérek a kedves olvasóktól a hosszú kimaradásért. Eltartott egy darabig, de kimásztam végre a rám szakadt fényképhalom alól, úgyhogy itt az ideje, hogy elkezdjem a vendégekkel töltő idő beszámolóját. Még mindig nem végeztem a képek szelektálásával (már csak olyan 2000 van hátra), de nem is baj, mert közben rájöttem, hogy úgysem férne bele egyetlen bejegyzésbe a sok élmény. Ugyanakkor az elmúlt időszakot nem tétlenkedéssel töltöttem, és már több félkész bejegyzés is elkészült, úgyhogy az év hátralévő egy hónapjában ismét megszaporodnak majd a blogposztok. 

De kezdem az elején: Október utolsó napján egész nap izgatottan nézegettem a Lufthansa repülőgép-követő alkalmazását, hogy lássam, hogy a kedves barátaim, Holdfény, Piros és a Velociraptor merre járnak. Helyi idő szerint délután 3-4 óra körül le is szállt a repülőjük, én pedig otthagytam a munkát, és elindultam eléjük a reptérre, ahol pár perc várakozás után végre megpillantottam a három fáradt madárkát.

Én dolgoztam, ők meg Izland fölött repkedtek.

A reptéren. (Balról jobbra: Piros, a Velociraptor és Holdfény.)

A reptéren még eltöltöttünk egy órácskát metróbérletek vásárlásával, ami úgy nagyjából 75%-os sikerrel zárult, nem számolva azt, hogy többünk számlájáról többször is zárolták az összeget, és azt, hogy a végén nekem jegyet kellett vennem reptéri illetékkel együtt pedig eredetileg volt bérletem. Éljen a napokban bevezetett új metrójegy-rendszer!

Mikor végre sikerült felülnünk a metróra, Holdfény rögtön előkapta a kameráját, és elkezdte kamerázni az új környezetet. Azt hiszem itt a blogon nem nagyon beszéltem még a Chicagói tömegközlekedésről, de biztosíthatom a kedves olvasót, hogy az O'Hare reptérről induló kék metróvonal nem az a hely, ahol jó ötlet elővenni egy videokamerát, és ezzel jelezni az utazóközönség felé, hogy "Van nálam egy csomó értékes elektronikai cucc és turista vagyok".

Szerencsére Holdfény minden próbálkozása ellenére épségben megérkeztünk a lakásomba. Itt csak rövid időt töltöttünk, mert jó vendéglátóként tudtam, hogy nem hagyhatom aludni a 20 órás út után a vendégeimet, mert különben az időeltolódás miatt hajnal négykor elkezdenek kukorékolni és a hűtőszekrényt nyitogatni, és akkor ki kell tennem őket a lakásból. Ezért aztán unszolásomra felkerekedtünk, és átsétáltunk a szomszédba, a Plymouth tető-bárba. Ennek a bárnak az az érdekessége, hogy nem tudjuk kiejteni a nevét, ezért egymás között csak Pöszmösz-nek hívjuk. Ezt a szokást a vendégeim is hamar elsajátították.

Vacsora után a Pöszmöszben.

(a Velociraptor, Holdfény, Hétfő és én)

 Aztán végül egy kis csirkeszárny, sajttal töltött rántott csípős-paprika, és néhány sör után megkönyörültem rajtuk, és ismét hazamentünk. Felszabadult boldogság tört fel belőlük, amikor megtudták, hogy vége a kötelező programnak, és alhatnak végre.

 Nem annak örülnek, hogy megérkeztek, hanem annak, hogy végre 

hagyom őket aludni.

Másnap reggel én ismét munkába mentem (ez egy pénteki nap volt), a csajok pedig meglátogatták a művészeti múzeumot, és lekamerázták a biztonsági őrt, amint figyelmezteti őket, hogy nem szabad kamerázni. 

Kiszabadultak a városba. 

(Balról jobbra, felülről lefelé: Piros, Holdfény, a Velociraptor)

Munka után csatlakoztam hozzájuk, és együtt átsétáltunk a szomszédba egy jó kis amerikai vacsira: Rántott, olajos szir-szarokat ettünk hatalmas mennyiségben.

Piros az előétel elfogyasztására készül.

Az esti kellemes lakmározás és az amerikai sörökkel való ismerkedés után aludtunk egy jót, majd másnap ismét a nyakunkba vettük a várost, és elsétáltunk a természeti múzeumba. Ott sikerült eltöltenünk az egész napot, de még így is csak a töredékét sikerült bejárnunk a kiállításoknak.

 A múzeum bejáratánál a Velociraptorral és egy Tyrannosaurus rex maradványaival.

Az indiánok és én.

A nyitvatartási idő végén kitessékeltek a múzeumból minket, és ebben pillanatban elkezdett szakadni a jéghideg őszi, Chicagói eső. Nem szépítem, másodpercek alatt szénné-rommá áztunk, úgyhogy gyakorlatilag nem is volt más választásunk, mint betérni a közeli mexikói étkezdébe, egy jó kis mexikói kajára, és megosztani egy-két jeges margaritát. 

Hétfő elázott. 

Tulajdonképpen mindannyian eláztunk.

A mexikói vacsi után hazatértünk és lefeküdtünk aludni, hogy készen álljunk a másnapi programra, melynek során megnéztük a "babot", a felhőkarcolókat, a tavat, az óriáskereket és egyéb látványosságokat a közelben. Gyönyörű őszi napunk volt, a lányok élvezték a sok újdonságot és a sok látnivalót, én pedig azt élveztem, hogy a társaságukban lehettem. 

A Chicagói ősz egy szép pillanata.

Mindannyiunk számára egyformán élvezetes volt a városnézés,
bár én egy idő után kezdtem kicsit leereszteni.

 A "bab" előtt. A csajok elől, én pedig a bab felszínén tükröződöm.

 

 A kötelező óriáskerekes program a Chicagói naplementében.

A vasárnapi programot mi mással is zárhattuk volna, mint egy jól megérdemelt kocsmázással, és a kiváló amerikai sörökkel való ismerkedés folytatásával.

Kedélyesen kortyolgatjuk az "Alapítók mocskos fattyúsörét".

(Founder's Dirty Bastard)

A következő napon (hétfőn) én ismét munkába álltam, a csajok pedig repülőre pattantak és elutaztak New York-ba megismerkedni Ralph Lauren-nel és a Pókemberrel. Meg persze kicsit felhergelték Miki Egeret is, de ezt a történetet majd a következő bejegyzésemben fogom elmesélni...