Ahonnan az óriáskerék

Az előző bejegyzés történetét a hét vége felé fogom előreláthatólag folytatni. Helyette most egy másik bejegyzés következik, tekintettel arra, hogy tegnap este elvittem Hétfőt egy amolyan évzáró-karácsonyi félmeglepetés vacsorára. Félmeglepetés, mert tudott róla, hogy megyünk, de arról nem volt tudomása, hogy hová. Egy héttel ezelőtt sikerült ugyanis helyet foglalnom a Signature Room-ba, a John Hancock Center 95. emeletén lévő étterembe, ami a város egyik legismertebb és legelőkelőbb helyének számít.

A helyfoglalást követően kaptam is tőlük egy email-t, amiben felhívták a figyelmemet a dresszkódra. Ebben az email-ben felsorolták gyakorlatilag a teljes ruhatáramat, hogy miben ne jelenjek meg. Ez a kérdés egészen tegnap délutánig nem zavart olyan nagyon, de két órával az indulás előtt a biztonság kedvéért leugrottam a boltba, és megvettem az első kezembe akadó inget, ami meglepően jó vásárnak bizonyult a befektetett tizennégy és fél perchez képest.

Este hatkor aztán a nyakunkba vettük a várost, és elbuszoztunk az étteremhez. Ezzel valószínűleg történelmet irtunk, ugyanis szerintem ennek az étteremnek a történetében eddig még soha senki nem érkezett tömegközlekedéssel. Amikor leszálltunk a buszról, Hétfő még mindig nem sejtette, hogy hová megyünk. Az épületbe érve aztán egy kis tévelygés után megtaláltam az útbaigazító táblát, majd egy füldugító liftezés után megérkeztünk a kilencvenötödik emeleti étterembe.

Az útjelző tábla

Az étteremben félhomály és kellemes zongoraszó fogadott minket. Utóbbi a háttérben az egész estét végigkísérte. Az ajtónálló hölgy chicagói tartózkodásom ideje alatt talán az első ember volt aki első nekifutásra megértette a nevem. Miután leellenőrizte a foglalást és mindent rendben talált, a ruhatárhoz irányított minket, majd ezt követően -rövid várakozás után- egy pincér az ablak melletti asztalunkhoz kalauzolt bennünket. 

A zongorázó bácsi. Kellemes, szinte alig észrevehető 

háttérzenét biztosított. Bár a "Csendes Éj" kicsit túlzás volt, szerintem.

Hétfő percekig kapkodta a levegőt, és szinte nem akarta elhinni, hogy hol is vagyunk. Körbe-körbe fényárban úszott a kivilágított város, mi pedig szinte a tetején ültünk, közvetlenül egy a padlótól a plafonig érő ablak mellett. Perspektívánkból a Navy Pier óriáskereke egészen kicsinek tűnt. 

 Az óriáskerék és a Michigan-tó.

A város az étterem lábai alatt.

 Kilátás délnyugat felé.

Az asztalunkhoz leülve rögtön rendeltünk két Skyscraper (Felhőkarcoló) koktélt, majd nekiláttunk az étlap böngészésének. Végül előételnek megosztottunk egy rák-valamit, ami tulajdonképpen kis rákcafatok valamilyen szószos feldolgozása volt, amire ráültettek egy-egy rizsgombócot, ami szintén valamilyen rákszószos szötymővel volt töltve, majd utána kirántva. Bár még most sem tudom, hogy pontosan mit ettünk, meg kell, hogy mondjam: Isteni volt.

 Jégtáblák úszkálnak és fagynak össze a tó jegén, az étterem ablaka alatt.

Utána, mi mással is folytathattuk volna a vacsit egy ilyen puccos helyen, mint egy-egy előmelegített tányérban tálalt zellerkrémlevessel? Nem tudom, hogy milyen betegség ez nálam, de hiába vagyok tudatában, hogy az elém tett tál meleg, mindig muszáj megfognom. Ebben az esetben is, csak addig bírtam ki nyugton, míg a tányér forróságára figyelmeztető pincér elfordult, ezt is csak azért, hogy ne csináljak teljesen hülyét magamból. Amint végre nem nézett oda, megnéztem, hogy tényleg meleg-e a tányér. Jelentem, az volt.

 A zellerkrémleves után már a főétel következett végre. Hétfő fekete-tésztás tengeri herkentyűket választott, én pedig engedtem a csábításnak, és Beef Wellington-t ettem. Próbálom keresni a megfelelő szavakat az ételek ízének és minőségének leírására, de ehhez egyszerűen nem elegendőek az írói képességeim. A bélszín szép rózsaszín és omlós volt belül, a külseje pont a megfelelő mértékig megsülve. A kenyérborítás és a hús közötti májas gombás pástétom pont olyan mennyiségű volt, hogy az intenzív íze ne terelje el a figyelmet a húsról, hanem egy kicsit még többre vágyjon belőle az ember. A külseje pedig ropogósra sült kenyértészta volt, és az egész egy fűszeres szószba volt beleültetve.

    A vacsorám fő fogása.

Bár az adagok a fénykép alapján nem tűnnek nagynak (valószínűleg a nagyméretű tányérok miatt), már a főétel felénél jól laktunk. Én ugyan leküzdöttem becsületesen az egészet (valószínűleg az életem árán is megettem volna), de Hétfő elcsomagoltatta a felét a főételnek, hogy maradjon egy kis hely a desszerteknek.

Már a vacsora elején kinéztem a szomszéd asztalnál ülő hölgy "rózsaszínkalapos" desszertjét, és szerencsésen meg is találtam az étlapon. Hétfő fehér- és fekete csokis sütit evett, én pedig rózsaszín "minigombát" fehér csoki alapon. 

A desszertjeink. 

A desszertekhez még elfogyasztottunk egy-egy kávét, majd kértem a számlát. Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasóban felmerül a kérdés, hogy mennyibe is kerül egy ilyen vacsora egy ilyen helyen. Nos, nyilván nem fogom elmondani. De azért annyi fogódzót adok, hogy egy átlagosnál drágább Chicago-i étteremben két ember meg tud vacsorázni abból a borravalóból amit itt fizettem. 

Ezzel együtt is, az itteni viszonyok, fizetések és szokások mellett teljesen belefér, hogy évente egyszer-kétszer egy átlagos (vagy esetünkben átlag alatti) fizetésű ember ellátogasson egy ilyen helyre, hogy valami különleges alkalmat megünnepeljen. Ezzel az elmélettel nyilván nem ért egyet a bankom, ami a telefonomra ás az elektronikus postafiókomba is küldött egy-egy figyelmeztető üzenetet, hogy "szokatlan pénzforgalmat" tapasztaltak a számlámon, és vegyem fel velük a kapcsolatot. Bár, az igazat megvallva, mivel még nem beszéltem velük, fogalmam sincs, hogy a felső tízezerrel elköltött vacsora, vagy az ingvásárlás verte le a bank biztonsági rendszerénél a biztosítékot, mert mindkettő egyforma ritka esemény az életemben.

 A kávénkat szürcsölgetve.

A vacsora után szó szerint alig bírtunk felkelni. Nagy nehezen odavonszoltuk magunkat a ruhatárhoz, ahol tulajdonképpen az este egyetlen kellemetlen és fura élménye ért. A ruhatáros a két kabátért darabonként egy dollárt kért. Ez persze itt egyáltalán nem számít drágának, sőt, egy átlagos múzeumban egy és három dollár között mozog a ruhatár. Mégis, úgy gondolom, hogy egy ilyen étteremben, ilyen árak mellett, bele kellene férnie a szolgáltatásba az ingyen ruhatárnak, még akkor is, ha selymes szőrű kisnyulak nyalogatják le rólam a kabátot. Vagy legalább építsék be az ételek árába, garantálom, senki nem fogja észrevenni a különbséget.

Egy angora nyúl. Ilyet például nem láttam a ruhatár környékén.

(Forrás: http://pictzz.blogspot.com/2009/01/angora-rabbit.html)

A ruhatáras meglepetés után ismét lifteztünk egyet, majd taxiba huppantunk és pár perc múlva fel is vonszoltuk magunkat a lakásba. Az ágyamban fekve (illetve a trekmat-on, amit ágy helyett használok) pedig azon gondolkodtam, hogy mi számomra a morális tanúsága ennek az élménynek. De nem sokáig jutottam ezzel a gondolattal, mert este kilenckor úgy elaludtam, hogy észre sem vettem. Úgyhogy nincs morális tanúság, legfeljebb annyi, hogy enni jó.