Okok

Most már nem titok: félig meddig úton vagyok hazafelé. Ha minden jól megy, akkor kevesebb, mint két hét múlva már Magyarországon leszek munkanélküli és fél-hajléktalan. Már a repülőjegyet is megvettem, és csak annyi dolgom van, hogy kivárjam a hátralévő pár napot, és ha mindent jól intéztem, akkor simán hazajutok.

Eközben az itteni bankrendszer azzal kedveskedik nekem, hogy a saját pénzemből megvendégel egy jövőbeni Chicagói utazásra, ugyanis a bankszámlámat egyelőre nem tudom megszüntetni, és ahhoz, hogy a rajta hagyott pénz ne kezdje el felemészteni saját magát, egy Chicagói három hetes kirándulást bőven fedező összeget kell rajta hagynom. De az igazat megvallva nem is bánom. Szeretnék még ide visszajönni kirándulni.

De most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy miért is alakultak úgy a dolgaim, hogy az itteni viszonylag biztosnak mondható, és az otthoni jövedelemnél jobb anyagi hozománnyal kecsegtető állásomat felcserélem a (remélem csak ideiglenes) munkanélküliségre. 

Természetesen több oka is van a döntésemnek. Ezek egy része erősen szubjektív ok, úgymint a család távolsága, barátok távolsága, kulturális dolgok, a magyar nyelv hiánya és így tovább. Ide sorolhatnám az egészségügy itteni fura helyzetét (egy szimpla vakbélgyulladás egy életre el tudja adósítani az embert) és a biztonságérzet hiányát. Nyilván ezek a kérdések mindenkiben másképp merülnek fel, és a különböző dolgoknak más-más súlya van. Valaki biztosan nem fél éjjel a metrón tizenhat "feka tesó" között. Én például nem nagyon, bár néha azért van egy egészséges izgalomérzet bennem ilyen helyzetekben. Félek viszont attól, hogy ha az egészségügyi rendszerre fogok szorulni ne adj Isten, akkor az minden spórolt pénzemet elviszi, ami némileg hiábavalóvá tenné az itt töltött időmet. De, újra csak azt tudom mondani, hogy a fenti dolgokról nem érdemes vitatkozni, mert ezek mindenkinek mást jelentenek. Ezért csak annyit mondok, hogy a szubjektív okok közül nekem a legnagyobb hazahívó erőt most a szüleim jelentik. Meg természetesen azok a barátok, akik lélekben végig velem voltak az ittlétem alatt.

Felmerül nyilván a kérdés, hogy mi történik most a munkahelyemen. Nos, ott sem titok már, hogy két hét múlva pénteken lesz az utolsó munkanapom. A főnököm egy részről nagyon rendes volt velem, és felajánlotta, hogy menjek inkább fizetés nélküli szabadságra egy évig, hogy ha bármikor meggondolom magam, akkor vissza tudjak jönni. Ez persze jól esik, mert ezek szerint meg volt velem elégedve, ami tudomásom szerint nem sok emberről mondható el eddig. Másrészről viszont voltak kisebb-nagyobb anomáliák a munkahelyemen. És ezek arra késztetnek, hogy nagyon-nagyon elgondolkodjam azon, hogy valaha is visszajöjjek-e.  Itt is fel tudnék sorolni több dolgot is, de azzal kellemetlen helyzetbe sodorhatnám magam, ugyanis ezeknek a dolgoknak egy része megint csak szubjektív.

Van viszont egy objektív indok, amit fel tudok vállalni nyíltan, ugyanis ez fehéren-feketén, papíron illetve email-ben is azt mutatja, hogy az ígéretek és a valóság között van némi diszkrepancia. Kicsit ugyan bajban vagyok most, mert senkit nem szeretnék megbántani, uram bocsá' bármivel is megvádolni, és sajnos nem vagyok elég jó író ahhoz, hogy szépen ki tudjam fejezni az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Cserébe viszont jó néhány filmet láttam életemben, így aztán segítségül tudom hívni az egyik kedvenc színészemet, hogy helyettem mindenki számára érthetően elmagyarázza, hogy miért fogom saját magamat egy lapáttal tarkón vágni, ha eszembe jut a visszajövés gondolata:

Ez a pénzről szól.

https://www.youtube.com/watch?v=td-MH_QJHnE

Félreértés ne essék. Nem arról van szó, hogy elégedetlen vagyok a keresetemmel. Hanem arról, hogy ha a kézhez kapott fizetésemből kivonom az eredetileg ígért összeget, akkor egy sírásra ingerlő negatív számot kapok, és hiába a hatalmas tudományos teljesítmény (vagy ahogy a legnagyobbak mondják: "Fantastic scientific contribution"), végső soron pénzért dolgozom. Mégpedig pontosan annyiért, amennyiért a munkát elvállalom. És ha tőlem maximális odaadást és teljesítményt várnak, akkor én is ezt várom a munkámért cserébe.

De nem akarom tovább ragozni ezt a kérdést. Annál is inkább, mert nem ez a hazatérésem oka, maximum egy nyomós érv, hogy ha már hazamegyek, akkor legközelebb máshol keressek majd munkát.