21,762

Általános iskolás koromban nagyon odavoltam a kosárlabdáért. A szüleim talán még emlékeznek, hogy gyakran kikönyörögtem, hogy ébren maradhassak és megnézhessem keddenként a késő éjszakai NBA összefoglalót. Akkor még ismertem a legtöbb csapatot, játékosokat, a szezon állását és még kedvenc játékosom is akadt: Scottie Pippen, aki a sors fura véletleneinek köszönhetően pont a Chicago Bulls egyik játékosa volt.

 Scottie Pippen

(Forrás: http://www.bet.com)

Persze akkoriban még nem sejtettem, hogy sok év múlva majd az egykori kedvenc játékosommal és 21,761 másik embertársammal megosztva a nézőteret, élőben is szurkolhatok majd a Bikáknak. Annak ellenére sem, hogy a középiskola elején még mindent megtettem, hogy a kosárlabda közelében maradjak: Még edzésre is elkezdtem járni azzal a szándékkal, hogy legalább hobbiszinten rendszeresen játsszak majd egész életemben. Aztán az első edzések alkalmával kiderült, hogy nem igazán illek a csapatba, a mai napig sem tudom miért. Így aztán szépen lassan elment a kedvem az egésztől, és múlt hét csütörtökig el is feledkeztem a kosárlabda létezéséről is. 

 A kosárlabdázós pályafutásom csúcsa, 

ahogy emlékeimben megőriztem.

Aztán a múlt hét elején munka közben Hétfő egyszer csak megjelent sugárzó arccal, hogy "lehet megint kedvezményesen vásárolni jegyeket a Bulls meccsre", és szerinte "jó lesz az nekünk, ha elmegyünk". Kissé merev mosollyal bele is mentem a dologba, pedig nagyon nem volt kedvem hozzá. Biztos voltam benne, hogy nem fogom jól érezni magam. Arra számítottam, hogy tömeg lesz, hangzavar lesz, nem fog érdekelni a meccs és sokba is fog kerülni. Nos, tömeg az volt, hangzavar is, nem érdekelt a meccs, sokba is került, de el kell, hogy ismerjem, minden igyekezetem ellenére jól éreztem magam. 

 Készülődünk a meccsre.

Már a önmagában stadion is hatalmas élmény volt, szinte elveszett benne a húszezernél is több szurkoló, és egyáltalán nem éreztem a tömeg nyomasztó szorítását. A meccset hatalmas kivitetőkön közvetítették, és egyetlen másodperc nem telt el úgy, hogy ne lett volna valamilyen műsor a játéktéren: Ha állt a játék, akkor jöttek a pomponlányok, körberepült egy hatalmas felfújható bika, egy bikának beöltözött ember csinált hülyét magából és másokból is, és amikor végképp nem történt semmi, akkor Hétfő hordta sört két kézzel.

Áll a játék.

 

 Red Bull. 

Elnézést a szójátékért.

 

 Pomponlányok és biztonsági őrök.

Engem legyőzött a stadion marketing-gépezete, és vásároltam magamnak egy órási szivacskezet, hogy azzal integessek a "csapatunknak", Hétfő pedig a gazdaságosabb megoldást választva az ingyen kapható lufi-bikaszarvakkal szurkolt a csapatnak. A meccs szelleme a sörökkel kiegészítve egészen magával ragadott minket, és bár eleinte nem értettük, hogy mit skandál a tömeg, boldogan kiáltoztuk velük a magyar áthallásokat: "tú-zok!", "víz-be!" és "le-gó-bolt!". (Azt hiszem az eredeti verziók a Boozer, defense és a let's go Bulls)

Hétfő felkészült a meccsre.

Én is.

A meccs vége igazán lélegzetelállító volt. Vezettünk ugyan, de csak három ponttal, és az utolsó pillanatban még támadott az ellenfél. Feszült csendben nézte mindenki ahogy a hárompontos vonaláról kosárra dobott a Brooklyn Nets játékosa, majd szinte egy torokból üvöltött fel a rengeteg szurkoló amikor mellément a labda és 79:76-ra nyert a Chicago Bulls.

A meccs rövid összefoglalója. A harmadik percnél látható

a "győztes mellédobás".

A meccs után félelmetesen gyorsan kiürült a stadion. Szinte öt perc alatt eltűnt az összes néző anélkül, hogy észrevehető tolongás lett volna. Mi pedig felpattantunk egy buszra, melynek útvonaláról fogalmunk sem volt, és elindultunk hazafelé. Szerencsére nagyot nem tévedhettünk, mert itt csak a legritkább esetben kanyarodnak a buszok: Általában abba az irányba mennek végig a város hosszú egyenes utcáin, amerre elindultak. Most sem volt ez másképp, és végül elég közel vitt az otthonunkhoz, hogy egy negyedóra alatt haza tudjunk sétálni bikaszarvval a fejünkön és lapátkézzel a kezünk helyén. A furcsálló pillantásokat már úgyis megszoktuk.

 Egy kedves szurkoló lefényképezett minket.

Azt hiszem el fogok látogatni a többi itteni sportág és sportklub egy-egy eseményére is, mert el kell, hogy ismerjem: ilyet nem mindennap lát az ember, és nagy élmény. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni, és köszönöm annak az öt embernek aki nyaggatott emiatt!

Százharmadik emelet

A hét első munkanapjának végén ellátogattunk a Willis Toronyba, amit mi Chicagóiak csak a régi nevén, Sears Toronynak szeretünk nevezni. A torony paramétereit és történetét itt lehet elolvasni.

Hétfő egész nap izgatottan nézegetett ki az ablakon és homlokát ráncolva méricskélte az időjárást. Aznap volt az első (és máig az utolsó) igazi tavaszi nap itt, és tökéletesnek tűnt az idő a város magasból való megtekintésére. Úgyhogy munka után haza is rohantunk, teletömtük magunkat miso levessel és nanduval (sic), hogy ne korgó gyomorral kelljen odafent bámészkodnunk.

Jó gyorsan zabáltunk, mert a tervünk az volt, hogy még naplemente előtt odaérünk, és odafent megvárva az estét, megnézzük a várost nappali fényben és sötétben is. A tervünk eléggé merész volt, mert mindössze 50 percünk volt, hogy otthonról elérjük a 15 perc sétára lévő tornyot, ott átessünk a biztonsági ellenőrzésen, jegyet vegyünk, bejussunk a liftbe és felérjünk a 103. emeleten lévő kilátórészbe.

Evés után sietős léptekkel indultunk el, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, minél jobban siet az ember, annál több dolog hátráltatja. Már az első pár méteren belefutottunk egy filmforgatás végébe, az összes lámpánál is várnunk kellett és egy fiatalember még útbaigazítást is kért tőlünk. Utóbbinak büszkén magyaráztam el, hogy merre találja a postát. Aztán pár perccel később rájöttem, hogy nem is a postát kérdezte hanem a pályaudvart. Meg arra is rájöttem, hogy eltájoltam magam, és nem is ott voltunk ahol gondoltam. Szerencsére a két tévedés nagyjából kiegyenlítette egymást, és utólag a térképen ellenőrizve a dolgot, egészen pontos útbaigazítást adtam. Véletlenül.

Végül kicsit leizzadva és a sietségtől felkavarodott gyomrunkból levesízt regurgitálva beestünk a Sears Torony bejáratán. Tanácstalanul néztünk körül, hogy hogyan is lehet feljutni a kilátó szintjére. Nekem egy picit összeszorult a gyomrom amikor észrevettem, hogy egy fiatal öltönyös fickó zseblámpával kukázik az előtérben. Valószínűleg nem a véletlenül kidobott rágóját kereste, hanem a kukába rejtett bombák után kutatott, nehogy a bostonihoz hasonló tragédia történjen itt is.

A figyelmemet egy kerekded hölgy vonta magára, aki egy liftbe próbált beterelni minket. Beszálltunk, és izgatottan beszélgetni kezdtünk:

- Mindjárt fenn vagyunk! - mondtuk szinte egyszerre, és ebben a pillanatban le is értünk az alagsorba.

Az alagsorban a repülőtérihez hasonló biztonsági ellenőrzésen estünk át, majd rövid sorban állás után jegyet vettünk. Ezután egy hosszabb sorban állás következett, aminek a végén kinyílt egy nem túl nagy lift ajtaja, ahová harmincadmagunkkal betereltek minket. Egy másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy elkezdek bégetni, de a biztonsági őr tekintete elvette a kedvem a tréfálkozástól.

Aztán bezáródott a lift ajtaja és elindultunk fölfelé. Számomra tulajdonképpen ez a liftezés volt az egyik legnagyobb élménye a napnak. Nagyjából egy perc alatt értünk fel a 103. emeletre, ami azt jelenti, hogy közel két emeletet tettünk meg másodpercenként. A fülem kétszer is bedugult ezalatt az egy perc alatt.

Odafent aztán kinyílt a liftajtó, és közepesen udvariasan kiparancsoltak minket a felvonóból. Egy egybenyitott emelet várt minket, ahol körbe lehetett járni, és remek kilátás nyílt mind a négy égtáj felé.

Dél:

Talán ez a legkevésbé látványos oldal. Igazából nem is nagyon tudom, hogy erre nézve mit látunk a végtelenbe érő városon kívül. Talán a Midway repülőteret érdemes megemlíteni, és azt, hogy eddig mindenki azt mondta, hogy délre nem érdemes menni. Főleg biztonsági okokból. Én egyszer már jártam a déli részen, amikor rossz irányba szálltam fel a metróra, és tényleg nem tűnik olyan helynek, ahová szívesen megy az ember.

Ezen a közepesen sikerült képen délnyugati irányban, szinte a kép közepén,

  Chicago egyik kisebb reptere, a Midway repülőtér látszik.

 Ha figyelmesen és sokáig keresi az ember...

Nyugat:

Ha nem is errefelé a legjobb a kilátás, de mindenképpen az a torony legizgalmasabb oldala. Itt található ugyanis a "Skydeck", ami négy a torony oldalából kitüremkedő üvegkalitkát jelent, üveg padlóval. 

Egy vidám turista, aki a saját és a felesége testével 

hosszú percekig akadályozott minket abban, 

hogy mi is kiélvezzük az üvegkalitka izgalmait. 

Végül elkezdtem fényképezni, hátha attól

 kellemetlenül érzi majd magát és elmegy.

Aztán bejutottunk és kiléptünk a mélység fölé. Hétfő eleinte kicsit nehezen vette a levegőt, de aztán annyira felbátorodott, hogy amikor ígértem neki egy negyeddollárost ha elkezd ugrálni az üvegen, akkor megtette. Másnap reggel bele is dobtam a zsebébe egy negyeddolláros érmét másfél méter távolságból. Kár, hogy nem látta senki, mert ezzel a mutatvánnyal híres lehettem volna...

Hétfő csámpázik a város felett.

Hétfő élvezi az életet, mint hal az akváriumban.

De a nyugati oldal legnagyobb élménye számomra mégsem az üvegdoboz volt, hanem az a kép, ami sötétedés után tárult a szemem elé. Az egyik kedvenc filmem kezdősorai jutottak eszembe róla:

"Az a hely se volt piskóta ahol lakott."

(Hiányzol Bartók...nagyon.)

Észak:

Észak-északkelet felé a belváros látszik a toronyból. Itt vannak az igazán nagy házak, és errefelé látszik Hétfő kedvenc épülete is.

Hétfő és a kedvenc épülete.

 

Kilátás ugyanebbe az irányba naplemente után.

Kelet:

Kelet felé két fontos látnivaló akad: A Michigan-tó és az otthonunk. Nekünk főleg az utóbbi okozott nagy meglepetést, mert eddig úgy éreztük, hogy egy nagy házban lakunk. Mondhatni egy világ omlott össze bennünk. Egyrészről legalábbis, mert másrészről viszont levakarhatatlan mosoly költözött az arcunkra, amikor szemügyre vettük, hogy hol is lakunk tulajdonképpen. 

Ez én vagyok a kerek fejemmel, amint eltakarom 

a kelet felé néző kilátás java részét.

Kilátás keletre. Egy ízléses nyíllal megjelöltem az otthonunkat.

Végül jó másfél órát töltöttünk fenn, hol egymásnak mutogatva az érdekesebbnek vélt vagy újonnan felfedezett dolgokat, hol elveszve és mexikóiakat fényképezve a kérésükre. Aztán egyszer csak meguntuk, és olyat tettünk, amit a többi turista nem tudott megtenni: Hazasétáltunk.

Zene II

Tegnap felmentünk a Willis Torony tetejére megnézni a kilátást. Már napközben eldöntöttük, hogy ez lesz az esti program, és erről eszembe jutott egy zene, amit nagyon régen hallgattam utoljára. Egész nap a fülemben volt a dallama bár a szövegére nem emlékeztem. Leginkább azért nem, mert akkortájt amikor ezt hallgattam, még a mostaninál is kevésbé tudtam angolul. Ráadásul akkor még internet hozzáférésem sem igazán volt, úgyhogy nem is tudtam hozzáférni a szöveghez. Kis túlzással csak egyetlen mondatot értettem a szövegből:

Standing on the shoulders of giants

Talán úgy lehetne leforditani, hogy "óriások vállán állva". Fura, hogy a rég elfeledett emlék előjött, pusztán azért mert felmentünk egy óriás vállára...

Meghallgattam a számot az óriás vállán tett látogatásunk előtt és után is. Most már értem a szavakat, de a mondanivalóját még mindig nem. Azt hiszem ezért szeretem az R.E.M.-et, mert mindig tud valami újat mondani és az ember bármit beleérthet a szövegbe, a pillanatnyi érzéseitől függően. Minden esetre illett a torony hangulatához. Ha van kedve a kedves olvasónak, akkor hallgassa meg velem a "King of Birds" című számot!

A toronyban tett látogatásunkról pedig csütörtök reggelre lesz bejegyzés.

Ha nem működne a beágyazott videó, akkor a linkre kattintva közvetlenül is el lehet érni: link.

Tökfőzelék

A elmúlt napokban-hetekben többször is megharapdált a honvágy. Nincs ebben semmi váratlan, teljesen biztos voltam benne, hogy két-három hónap után szembe kell majd néznem ezzel az érzéssel.

Az érkezés körüli intézni valók lassan lecsengtek, az itten dolgokon lassan megkopik a cukormáz, az otthoni dolgok pedig elkezdtek szépülni. Tulajdonképpen arról van szó, hogy otthon jó hamburgerre vágytam, itt meg tökfőzelékre vágyom. 

Ahogy a honvágy érzése erősödni kezdett bennem, végiggondoltam, hogy hogyan is kerültem ide, és hanyadszor is játszom ezt a beilleszkedős-honvágyas játékot:

Magyarországon születtem egy vidéki nagyvárosban. Aztán három évvel születésem után a szüleim jóvoltából az akkori NSZK-ban óvodás gyerekként kezdtem az első beilleszkedési gyakorlatomat. A helyzetet picit nehezítette, hogy nem beszéltem németül és az sem sokat segített, hogy szemüveges voltam.

A képen a német pajtásaimmal játszom.

A fénykép 1985-ben készült.

Aztán végül elég jól beilleszkedtem a kinti kemény óvodásvilágba, azonban a szüleim a hazatérés mellett döntöttek, én pedig hazacsöppentem egy magyarországi kis faluba harmadikos általános iskolásként. A helyzetem eleinte itt sem volt könnyebb: A magyar szókincsem eléggé hiányos volt, és a falusi gyerekek eléggé lenézték a városi pajtásukat. 

 A fénykép készítője azt a pillanatot kapta el, amikor megtudom,

hogy mi a "Brillenschlange" kifejezés magyar megfelelője.

Aztán végül itt is megtaláltam a helyemet. Megtanultam fát vágni, tüzet gyújtani, kerti munkákat végezni, és megszerettem a csendes vidéki környezetet és a természet közelségét.

Így aztán ideje is volt továbbállni, a középiskolát már szülővárosomban kezdtem. Szerencsére a középiskolás évek alatt végre megszabadultam a szemüvegtől, de a beilleszkedés így sem ment könnyen. Nagy meglepetésemre a városi gyerekek pontosan ugyanannyira lenézték a falusiakat, mint fordítva. De aztán itt is, egy-két év alatt eltűnt a különbség köztem és a többiek között, és a középiskola végére már újra igazi nyeszlett kis városlakó lett belőlem.

De nem maradtam sokáig egy helyben: Egyetemre már egy másik városba mentem. Ezúttal viszonylag egyszerű dolgom volt, mert már elég nagyképű voltam, hogy ne is akarjak beilleszkedni az új környezetembe. Így aztán észrevétlenül be is illeszkedtem egy pillanat alatt. Végig azt terveztem, hogy egyetem után ismét továbbállok, de találkoztam egy csodálatos lánnyal, akivel közös jövőt terveztünk, így aztán ott ragadtam az egyetemen.

Fénykép az esküvőnkről.

De azért egy kis beilleszkedéses gyakorlat kedvéért elutaztunk fél évre Hollandiába, ahol ezúttal már felnőtt fejjel, ismét megtapasztalhattam, hogy milyen érzés idegennek lenni valahol. És meg kell, hogy mondjam, a szemüveg nem sokat oszt vagy szoroz ilyen helyzetben. Nélküle is nehéz. Emlékszem, próbáltam nagyon jó képet hagyni a munkatársaimban a magyarokról, ezért mindenre nagyon odafigyeltem. Így aztán amikor vécére menet benyitottam egy fülkébe ahol a vécékagyló a használhatatlanságig össze volt szarva, és meghallottam, hogy valaki éppen közeledik, akkor bezárkóztam a szaros vécé mellé, hogy ne lássák, hogy onnan jövök ki és ne gondolják, hogy a "magyar gyerek" hagyta úgy maga után a klotyót. Gondoltam megvárom, míg elmegy az illető, aztán majd átlopózok egy másik fülkébe. Igen ám, de egyszerre két ember jött be, és egy fél órán át beszélgettek a fülke ajtaja előtt, én meg ott voltam bent bezárva az összefent vécékagylóval és a hányingeremmel és a röhögéssel küzdve próbáltam visszatartani a székletemet. Szerencsére sikerrel.

De elkalandoztam egy kicsit. A lényeg, hogy amint véget ért a Hollandiai nehéz kezdeti időszak, hazatértünk a feleségemmel, hogy az egykori egyetemünk közelében letelepedve elkezdjük a jövőnket.

Aztán elváltunk.

 A válására nem hív fényképészt az ember. A kép illusztráció. 

Mivel addigra már (korábbi életemhez képest legalábbis) elég sokáig éltem egy helyen, elkezdett éledezni bennem a vágy, hogy ismét útra keljek. Kicsit nehezen indult be a dolog, de aztán (főleg) munkahelyi események (jók és rosszak egyaránt) hatására elkapott a gravitációs erőtér, és kirepített ide Hamburgerországba. Ahol tökfőzelékre vágyom. Innen tudom, hogy nem maradok itt örökké.

A honvágyamat pedig blogírással és Goose Island India Pale Ale-lel kezelem.

Zene I

A blog fejlécében ígértem zenéket. Az eredeti célom az volt ezzel, hogy pillanatnyi érzéseket és hangulatokat tudjak az olvasónak átadni.

De az első zenével mégis kivételt teszek. Ezt egyszerűen csak minél több embernek meg szeretném mutatni.

Hogy miért? Mert nagyon szeretem a kreatív és tehetséges embereket. És még jobban szeretem, ha az ilyen emberek nem veszik magukat túlzottan komolyan és bohóckodásra adják a fejüket, és ezzel megnevettetnek másokat.

A videó egy kicsit hosszú, ha valaki sajnálja rá a 13 percet, akkor azt javaslom hogy legalább a 4:40-8:00 percig tartó zseniális és elviccelt zongora szólót hallgassa/tekintse meg.

De ha van a kedves olvasónak kedve és türelme, és nem szegi kedvét az ijesztően sekélyes kezdet, akkor feltétlenül érdemes végignézni Tim Minchin egyik gyöngyszemét:

Ha esetleg nem működne a beágyazott videó, akkor itt youtube link:

https://www.youtube.com/watch?v=3xQmJ_vxHB4

És itt a szöveg, ha valakit érdekelne:

Dark Side

I can have a dark side,
If you want me to,
I can have a dark side,
I can develop my brooding potential,
If pain's what you want in a act,
Pain I can do,
I can have a dark side, too
I can have a dark side... too,
Yippe!

I called my girlfriend up on the phone
I said, "Hey g-girlfriend what's g-going wrong?"
She said, "I'm breaking it off with you
I feel as if the m-m-magic has gone."
I said, "Hey baby, what you talking about?
I thought that everything was just fine."
She said, "That's exactly the point
I just get so annoyed how you're so happy all the time
I need somebody deeper than you
Someone with a little third-dimension."

I said,
Well, I can have a dark side
If you want me to
I can have a dark side
I can develop my brooding potential
If pain's what you want in a man
Pain I can do
I can have a dark side, too
I can have a dark side
I can have a dark side
I can have a dark side
Ohh, Yeah, Ohh...
Yippie!

(solo)

I wrote a letter to Mr Sony
I said, "Hey S-sony what's g-going down?
I've got a record and I reckon it's wicked
And I th-think you should s-spread it around."
He said, "Hey Tim, I quite like your work
He said, "It's clever and quirky
But I promise you this:
You could be clever as Voltaire
But it won't get you nowhere
If you wanna sell discs
Clever never made no one rich
It doesn't appeal to the teenage market
The teenage market!"

Well,
I can have a dark side
If you want me to
I can have a dark side
I can reveal my tortured internals
If pain's what you want in an act
Pain I can do
I can have a dark side, too
I can have a dark side, too

Jeremy has spoken at last

Daddy never came to my ball games
Where were you daddy?
Daddy never came to my ball games
He never loved me
Daddy never came to my ball games (Daddy never came! )
Daddy never came to my ball games (Daddy never came! )
Daddy never came to my ball games
Daddy never CAME!
He's only sleeping...

I, I can have a dark side
If you want me to
If you want me to
Yeah I, I can have a dark side
If you want me to
I, I can have a dark side
If you want me to
If you want me to
Yeah I, I can have a dark side
If you want me to
I, I can have a dark side,
If you want me to,
If you want me to

Késtem

Ezen a héten elkéstem a blogbejegyzéssel. Ennek oka van:

Már a kiutazásom pillanatától tervezgettem, hogy vásárolok magamnak egy asztali számítógépet. Pénteken neki is indultam, és ellátogattam Chicago északnyugati részébe, ahol kinéztem egy jó kritikákkal rendelkező hatalmas számitástechnikai üzletet, remélve, hogy ott minden alkatrészt be tudok majd szerezni. Az üzlet tényleg óriásinak bizonyult, csillogott-villogott, bár a környezete sokkal inkább hasonlitott egy apokalipszis utáni város romjaihoz, mint az általam ismert Chicagóhoz.

Az üzletbe érve alig egy pillantást vetettem a kész gépekre, máris beigazolódott a félelmem: Túl drágák voltak és nem azokat a kompromisszumokat hozták, amiket én szerettem volna. Mivel számítottam arra, hogy egy saját magamnak összeválogatott gép olcsóbb lesz és gondosan utána is néztem a lehetőségeknek, határozott elképzeléseim voltak arról, hogy pontosan milyen alkatrészeket kell megvásárolnom. Így aztán elég hamar végeztem a dolgok összeválogatásával. Tovább gyorsította a helyzetet, hogy a bolt egyik fiatal és energikus eladója célirányosan odavezetett minden egyes termékhez, amit előre kinéztem.

Mikor mindent összeszedtünk, az eladó felém fordult:

- Szeretnéd, hogy összerakjuk neked a gépet? - kérdezte.
- Igen az jó lenne, mikorra lesz kész? - kérdeztem vissza abban reménykedve, hogy 1-2 órán belül összeszerelik.
- Jövő hét keddre kész lesz és 180 dollárba kerül. - válaszolt, mire elkezdtem nevetni.
- Hehe, na, de most komolyan? - kérdeztem nevetve.
- Komolyan... - felelte kicsit zavartan.

Ezután belebonyolódtunk egy beszélgetésbe ahol én azzal érveltem, hogy a 180 dollár kicsit sok ezért a munkáért, ő pedig azzal érvelt, hogy a nulláról való összeszerelés, telepítés és tesztelés az bizony nagyon nagy munka. Végül engedett, és megegyeztünk, hogy ha csak az összeszerelést kérem telepítés és tesztelés nélkül, akkor kevesebbe kerül.

- Úgy mennyi lenne? - érdeklődtem.
- 99 dollár és jövő hét keddre kész is. - válaszolta rezzenéstelen arccal, miután kikereste a kekeckedő ügyfeleknek fenntartott árat a papírjaiból. Én újra csak nevetni tudtam:
- Hehe, na, de most komolyan? - néztem a srácra.
- Tényleg ennyi... - válaszolta ismét, és egyáltalán nem nevetett.
- Oké. - sóhajtottam - Akkor majd összeszerelem én, menjünk a pénztárhoz, és elviszem így a cuccokat.

- Hát...jó...ahogy gondolod. - adta meg magát csalódottan.

Egy ideig még aggódott azon, hogy össze fogom-e tudni rakni a gépet, de meggyőztem arról, hogy ez már nem az ő problémája lesz. Még az is ráfért a képemre, hogy megkérjem az eladót, hogy hívjon nekem egy taxit, hogy haza tudjam vinni a kincseimet.

Így aztán pár perccel később boldog számítógép-tulajdonosként, széles mosollyal az arcomon és tíz kisebb-nagyobb dobozzal a kosaramban hagytam el az üzlet kijáratát és kezdtem el várakozni a közeli parkolóban a beígért taxira.

Ezek az események vezettek ahhoz az SMS-hez, amit fél órával az üzlet elhagyása és a mosolyom lehervadása után voltam kénytelen küldeni Hétfőnek:

“Itt állok félköbméternyi elektronikai cuccal 2 kanfeka között

 valami külvárosi parkolóban és rohamosan sötétedik.

 Ha hazaértél elküldenéd nekem a TigerDirect címét 

egy taxitársaság számával egyetemben? Örök hála.”

Az új barátaimmal a naplementében gyönyörködünk. 

(Illusztráció)

Hétfő szinte azonnal válaszolt és megpróbálta megmenteni az életemet, de szerencsére a kért információk beérkezésével egy időben befutott az üzletből hívott taxi is.

- Elnézést a késésért! - pattant ki a sofőr a kocsiból, hogy segítsen a bepakolásban.
- Semmi baj! - válaszoltam, mert akkor még azt hittem, hogy tényleg semmi baj.

Aztán kiderült, hogy miért késett: Aznap volt az első munkanapja taxisként Chicagóban, és szemmel láthatóan a GPS-t sem tudta kezelni. Meg az autót sem nagyon. Így aztán az az érdekes helyzet állt elő, hogy én navigáltam és “szereltem” a GPS-ét, miközben ő megpróbált életben tartani minket az autópályán. Nem is akart elfogadni borravalót, úgyhogy azt nem is adtam, de rátukmáltam egy sör árát, mondván, hogy az első munkanapját meg kell ünnepelnie.

Végül szerencsésen hazaértem, és ahogyan azt valószínűleg a kedves olvasó is sejti már, azonnal nekiláttam a gép szerelésének. Nagyjából este nyolcra értem haza és éjfél körül már a kedvenc játékommal “teszteltem” a gépemet. Igaz, okozott egy kis fejtörést a szerelés, és még a kezem is elvágtam picit (az alkaromat a csomagolással, mert megvadult kisgyerekként bontogattam az alkatrészeket), de alig négy óra alatt kész lettem mindennel. Szerintem egy hozzáértő embernek az egész nem került volna fél órájába sem. Ennek ismeretében már egyáltalán nem bánom, hogy arcon nevettem az eladót a vérlázító ár hallatán. Talán életem legjobb “órabérét” kerestem ezzel a kis péntek esti szereléssel.

Éppen a processzort szemlélem.

(Igen Harold, megtaláltam a pólódat. Nálam van.)

 

Ráadásul Hétfő még egy jó (megoszlanak a vélemények) vacsit is készített amíg én a géppel foglalkoztam. Szegény úgy elcsapta a gyomrát, hogy máig rosszul van tőle.

Utána gyakorlatilag egész hétvégén - egy planetáriumi kirándulás kivételével - a számítógépet "teszteltem" a már nagyon hiányzó játékaimmal.

Hát ezért késtem a bejegyzéssel. Kárpótlásul kedden-szerdán ismét jelentkezem majd, ezúttal az első zenével, amit a fejlécben ígérgettem.