Késtem

Ezen a héten elkéstem a blogbejegyzéssel. Ennek oka van:

Már a kiutazásom pillanatától tervezgettem, hogy vásárolok magamnak egy asztali számítógépet. Pénteken neki is indultam, és ellátogattam Chicago északnyugati részébe, ahol kinéztem egy jó kritikákkal rendelkező hatalmas számitástechnikai üzletet, remélve, hogy ott minden alkatrészt be tudok majd szerezni. Az üzlet tényleg óriásinak bizonyult, csillogott-villogott, bár a környezete sokkal inkább hasonlitott egy apokalipszis utáni város romjaihoz, mint az általam ismert Chicagóhoz.

Az üzletbe érve alig egy pillantást vetettem a kész gépekre, máris beigazolódott a félelmem: Túl drágák voltak és nem azokat a kompromisszumokat hozták, amiket én szerettem volna. Mivel számítottam arra, hogy egy saját magamnak összeválogatott gép olcsóbb lesz és gondosan utána is néztem a lehetőségeknek, határozott elképzeléseim voltak arról, hogy pontosan milyen alkatrészeket kell megvásárolnom. Így aztán elég hamar végeztem a dolgok összeválogatásával. Tovább gyorsította a helyzetet, hogy a bolt egyik fiatal és energikus eladója célirányosan odavezetett minden egyes termékhez, amit előre kinéztem.

Mikor mindent összeszedtünk, az eladó felém fordult:

- Szeretnéd, hogy összerakjuk neked a gépet? - kérdezte.
- Igen az jó lenne, mikorra lesz kész? - kérdeztem vissza abban reménykedve, hogy 1-2 órán belül összeszerelik.
- Jövő hét keddre kész lesz és 180 dollárba kerül. - válaszolt, mire elkezdtem nevetni.
- Hehe, na, de most komolyan? - kérdeztem nevetve.
- Komolyan... - felelte kicsit zavartan.

Ezután belebonyolódtunk egy beszélgetésbe ahol én azzal érveltem, hogy a 180 dollár kicsit sok ezért a munkáért, ő pedig azzal érvelt, hogy a nulláról való összeszerelés, telepítés és tesztelés az bizony nagyon nagy munka. Végül engedett, és megegyeztünk, hogy ha csak az összeszerelést kérem telepítés és tesztelés nélkül, akkor kevesebbe kerül.

- Úgy mennyi lenne? - érdeklődtem.
- 99 dollár és jövő hét keddre kész is. - válaszolta rezzenéstelen arccal, miután kikereste a kekeckedő ügyfeleknek fenntartott árat a papírjaiból. Én újra csak nevetni tudtam:
- Hehe, na, de most komolyan? - néztem a srácra.
- Tényleg ennyi... - válaszolta ismét, és egyáltalán nem nevetett.
- Oké. - sóhajtottam - Akkor majd összeszerelem én, menjünk a pénztárhoz, és elviszem így a cuccokat.

- Hát...jó...ahogy gondolod. - adta meg magát csalódottan.

Egy ideig még aggódott azon, hogy össze fogom-e tudni rakni a gépet, de meggyőztem arról, hogy ez már nem az ő problémája lesz. Még az is ráfért a képemre, hogy megkérjem az eladót, hogy hívjon nekem egy taxit, hogy haza tudjam vinni a kincseimet.

Így aztán pár perccel később boldog számítógép-tulajdonosként, széles mosollyal az arcomon és tíz kisebb-nagyobb dobozzal a kosaramban hagytam el az üzlet kijáratát és kezdtem el várakozni a közeli parkolóban a beígért taxira.

Ezek az események vezettek ahhoz az SMS-hez, amit fél órával az üzlet elhagyása és a mosolyom lehervadása után voltam kénytelen küldeni Hétfőnek:

“Itt állok félköbméternyi elektronikai cuccal 2 kanfeka között

 valami külvárosi parkolóban és rohamosan sötétedik.

 Ha hazaértél elküldenéd nekem a TigerDirect címét 

egy taxitársaság számával egyetemben? Örök hála.”

Az új barátaimmal a naplementében gyönyörködünk. 

(Illusztráció)

Hétfő szinte azonnal válaszolt és megpróbálta megmenteni az életemet, de szerencsére a kért információk beérkezésével egy időben befutott az üzletből hívott taxi is.

- Elnézést a késésért! - pattant ki a sofőr a kocsiból, hogy segítsen a bepakolásban.
- Semmi baj! - válaszoltam, mert akkor még azt hittem, hogy tényleg semmi baj.

Aztán kiderült, hogy miért késett: Aznap volt az első munkanapja taxisként Chicagóban, és szemmel láthatóan a GPS-t sem tudta kezelni. Meg az autót sem nagyon. Így aztán az az érdekes helyzet állt elő, hogy én navigáltam és “szereltem” a GPS-ét, miközben ő megpróbált életben tartani minket az autópályán. Nem is akart elfogadni borravalót, úgyhogy azt nem is adtam, de rátukmáltam egy sör árát, mondván, hogy az első munkanapját meg kell ünnepelnie.

Végül szerencsésen hazaértem, és ahogyan azt valószínűleg a kedves olvasó is sejti már, azonnal nekiláttam a gép szerelésének. Nagyjából este nyolcra értem haza és éjfél körül már a kedvenc játékommal “teszteltem” a gépemet. Igaz, okozott egy kis fejtörést a szerelés, és még a kezem is elvágtam picit (az alkaromat a csomagolással, mert megvadult kisgyerekként bontogattam az alkatrészeket), de alig négy óra alatt kész lettem mindennel. Szerintem egy hozzáértő embernek az egész nem került volna fél órájába sem. Ennek ismeretében már egyáltalán nem bánom, hogy arcon nevettem az eladót a vérlázító ár hallatán. Talán életem legjobb “órabérét” kerestem ezzel a kis péntek esti szereléssel.

Éppen a processzort szemlélem.

(Igen Harold, megtaláltam a pólódat. Nálam van.)

 

Ráadásul Hétfő még egy jó (megoszlanak a vélemények) vacsit is készített amíg én a géppel foglalkoztam. Szegény úgy elcsapta a gyomrát, hogy máig rosszul van tőle.

Utána gyakorlatilag egész hétvégén - egy planetáriumi kirándulás kivételével - a számítógépet "teszteltem" a már nagyon hiányzó játékaimmal.

Hát ezért késtem a bejegyzéssel. Kárpótlásul kedden-szerdán ismét jelentkezem majd, ezúttal az első zenével, amit a fejlécben ígérgettem.