Százharmadik emelet

A hét első munkanapjának végén ellátogattunk a Willis Toronyba, amit mi Chicagóiak csak a régi nevén, Sears Toronynak szeretünk nevezni. A torony paramétereit és történetét itt lehet elolvasni.

Hétfő egész nap izgatottan nézegetett ki az ablakon és homlokát ráncolva méricskélte az időjárást. Aznap volt az első (és máig az utolsó) igazi tavaszi nap itt, és tökéletesnek tűnt az idő a város magasból való megtekintésére. Úgyhogy munka után haza is rohantunk, teletömtük magunkat miso levessel és nanduval (sic), hogy ne korgó gyomorral kelljen odafent bámészkodnunk.

Jó gyorsan zabáltunk, mert a tervünk az volt, hogy még naplemente előtt odaérünk, és odafent megvárva az estét, megnézzük a várost nappali fényben és sötétben is. A tervünk eléggé merész volt, mert mindössze 50 percünk volt, hogy otthonról elérjük a 15 perc sétára lévő tornyot, ott átessünk a biztonsági ellenőrzésen, jegyet vegyünk, bejussunk a liftbe és felérjünk a 103. emeleten lévő kilátórészbe.

Evés után sietős léptekkel indultunk el, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, minél jobban siet az ember, annál több dolog hátráltatja. Már az első pár méteren belefutottunk egy filmforgatás végébe, az összes lámpánál is várnunk kellett és egy fiatalember még útbaigazítást is kért tőlünk. Utóbbinak büszkén magyaráztam el, hogy merre találja a postát. Aztán pár perccel később rájöttem, hogy nem is a postát kérdezte hanem a pályaudvart. Meg arra is rájöttem, hogy eltájoltam magam, és nem is ott voltunk ahol gondoltam. Szerencsére a két tévedés nagyjából kiegyenlítette egymást, és utólag a térképen ellenőrizve a dolgot, egészen pontos útbaigazítást adtam. Véletlenül.

Végül kicsit leizzadva és a sietségtől felkavarodott gyomrunkból levesízt regurgitálva beestünk a Sears Torony bejáratán. Tanácstalanul néztünk körül, hogy hogyan is lehet feljutni a kilátó szintjére. Nekem egy picit összeszorult a gyomrom amikor észrevettem, hogy egy fiatal öltönyös fickó zseblámpával kukázik az előtérben. Valószínűleg nem a véletlenül kidobott rágóját kereste, hanem a kukába rejtett bombák után kutatott, nehogy a bostonihoz hasonló tragédia történjen itt is.

A figyelmemet egy kerekded hölgy vonta magára, aki egy liftbe próbált beterelni minket. Beszálltunk, és izgatottan beszélgetni kezdtünk:

- Mindjárt fenn vagyunk! - mondtuk szinte egyszerre, és ebben a pillanatban le is értünk az alagsorba.

Az alagsorban a repülőtérihez hasonló biztonsági ellenőrzésen estünk át, majd rövid sorban állás után jegyet vettünk. Ezután egy hosszabb sorban állás következett, aminek a végén kinyílt egy nem túl nagy lift ajtaja, ahová harmincadmagunkkal betereltek minket. Egy másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy elkezdek bégetni, de a biztonsági őr tekintete elvette a kedvem a tréfálkozástól.

Aztán bezáródott a lift ajtaja és elindultunk fölfelé. Számomra tulajdonképpen ez a liftezés volt az egyik legnagyobb élménye a napnak. Nagyjából egy perc alatt értünk fel a 103. emeletre, ami azt jelenti, hogy közel két emeletet tettünk meg másodpercenként. A fülem kétszer is bedugult ezalatt az egy perc alatt.

Odafent aztán kinyílt a liftajtó, és közepesen udvariasan kiparancsoltak minket a felvonóból. Egy egybenyitott emelet várt minket, ahol körbe lehetett járni, és remek kilátás nyílt mind a négy égtáj felé.

Dél:

Talán ez a legkevésbé látványos oldal. Igazából nem is nagyon tudom, hogy erre nézve mit látunk a végtelenbe érő városon kívül. Talán a Midway repülőteret érdemes megemlíteni, és azt, hogy eddig mindenki azt mondta, hogy délre nem érdemes menni. Főleg biztonsági okokból. Én egyszer már jártam a déli részen, amikor rossz irányba szálltam fel a metróra, és tényleg nem tűnik olyan helynek, ahová szívesen megy az ember.

Ezen a közepesen sikerült képen délnyugati irányban, szinte a kép közepén,

  Chicago egyik kisebb reptere, a Midway repülőtér látszik.

 Ha figyelmesen és sokáig keresi az ember...

Nyugat:

Ha nem is errefelé a legjobb a kilátás, de mindenképpen az a torony legizgalmasabb oldala. Itt található ugyanis a "Skydeck", ami négy a torony oldalából kitüremkedő üvegkalitkát jelent, üveg padlóval. 

Egy vidám turista, aki a saját és a felesége testével 

hosszú percekig akadályozott minket abban, 

hogy mi is kiélvezzük az üvegkalitka izgalmait. 

Végül elkezdtem fényképezni, hátha attól

 kellemetlenül érzi majd magát és elmegy.

Aztán bejutottunk és kiléptünk a mélység fölé. Hétfő eleinte kicsit nehezen vette a levegőt, de aztán annyira felbátorodott, hogy amikor ígértem neki egy negyeddollárost ha elkezd ugrálni az üvegen, akkor megtette. Másnap reggel bele is dobtam a zsebébe egy negyeddolláros érmét másfél méter távolságból. Kár, hogy nem látta senki, mert ezzel a mutatvánnyal híres lehettem volna...

Hétfő csámpázik a város felett.

Hétfő élvezi az életet, mint hal az akváriumban.

De a nyugati oldal legnagyobb élménye számomra mégsem az üvegdoboz volt, hanem az a kép, ami sötétedés után tárult a szemem elé. Az egyik kedvenc filmem kezdősorai jutottak eszembe róla:

"Az a hely se volt piskóta ahol lakott."

(Hiányzol Bartók...nagyon.)

Észak:

Észak-északkelet felé a belváros látszik a toronyból. Itt vannak az igazán nagy házak, és errefelé látszik Hétfő kedvenc épülete is.

Hétfő és a kedvenc épülete.

 

Kilátás ugyanebbe az irányba naplemente után.

Kelet:

Kelet felé két fontos látnivaló akad: A Michigan-tó és az otthonunk. Nekünk főleg az utóbbi okozott nagy meglepetést, mert eddig úgy éreztük, hogy egy nagy házban lakunk. Mondhatni egy világ omlott össze bennünk. Egyrészről legalábbis, mert másrészről viszont levakarhatatlan mosoly költözött az arcunkra, amikor szemügyre vettük, hogy hol is lakunk tulajdonképpen. 

Ez én vagyok a kerek fejemmel, amint eltakarom 

a kelet felé néző kilátás java részét.

Kilátás keletre. Egy ízléses nyíllal megjelöltem az otthonunkat.

Végül jó másfél órát töltöttünk fenn, hol egymásnak mutogatva az érdekesebbnek vélt vagy újonnan felfedezett dolgokat, hol elveszve és mexikóiakat fényképezve a kérésükre. Aztán egyszer csak meguntuk, és olyat tettünk, amit a többi turista nem tudott megtenni: Hazasétáltunk.