21,762

Általános iskolás koromban nagyon odavoltam a kosárlabdáért. A szüleim talán még emlékeznek, hogy gyakran kikönyörögtem, hogy ébren maradhassak és megnézhessem keddenként a késő éjszakai NBA összefoglalót. Akkor még ismertem a legtöbb csapatot, játékosokat, a szezon állását és még kedvenc játékosom is akadt: Scottie Pippen, aki a sors fura véletleneinek köszönhetően pont a Chicago Bulls egyik játékosa volt.

 Scottie Pippen

(Forrás: http://www.bet.com)

Persze akkoriban még nem sejtettem, hogy sok év múlva majd az egykori kedvenc játékosommal és 21,761 másik embertársammal megosztva a nézőteret, élőben is szurkolhatok majd a Bikáknak. Annak ellenére sem, hogy a középiskola elején még mindent megtettem, hogy a kosárlabda közelében maradjak: Még edzésre is elkezdtem járni azzal a szándékkal, hogy legalább hobbiszinten rendszeresen játsszak majd egész életemben. Aztán az első edzések alkalmával kiderült, hogy nem igazán illek a csapatba, a mai napig sem tudom miért. Így aztán szépen lassan elment a kedvem az egésztől, és múlt hét csütörtökig el is feledkeztem a kosárlabda létezéséről is. 

 A kosárlabdázós pályafutásom csúcsa, 

ahogy emlékeimben megőriztem.

Aztán a múlt hét elején munka közben Hétfő egyszer csak megjelent sugárzó arccal, hogy "lehet megint kedvezményesen vásárolni jegyeket a Bulls meccsre", és szerinte "jó lesz az nekünk, ha elmegyünk". Kissé merev mosollyal bele is mentem a dologba, pedig nagyon nem volt kedvem hozzá. Biztos voltam benne, hogy nem fogom jól érezni magam. Arra számítottam, hogy tömeg lesz, hangzavar lesz, nem fog érdekelni a meccs és sokba is fog kerülni. Nos, tömeg az volt, hangzavar is, nem érdekelt a meccs, sokba is került, de el kell, hogy ismerjem, minden igyekezetem ellenére jól éreztem magam. 

 Készülődünk a meccsre.

Már a önmagában stadion is hatalmas élmény volt, szinte elveszett benne a húszezernél is több szurkoló, és egyáltalán nem éreztem a tömeg nyomasztó szorítását. A meccset hatalmas kivitetőkön közvetítették, és egyetlen másodperc nem telt el úgy, hogy ne lett volna valamilyen műsor a játéktéren: Ha állt a játék, akkor jöttek a pomponlányok, körberepült egy hatalmas felfújható bika, egy bikának beöltözött ember csinált hülyét magából és másokból is, és amikor végképp nem történt semmi, akkor Hétfő hordta sört két kézzel.

Áll a játék.

 

 Red Bull. 

Elnézést a szójátékért.

 

 Pomponlányok és biztonsági őrök.

Engem legyőzött a stadion marketing-gépezete, és vásároltam magamnak egy órási szivacskezet, hogy azzal integessek a "csapatunknak", Hétfő pedig a gazdaságosabb megoldást választva az ingyen kapható lufi-bikaszarvakkal szurkolt a csapatnak. A meccs szelleme a sörökkel kiegészítve egészen magával ragadott minket, és bár eleinte nem értettük, hogy mit skandál a tömeg, boldogan kiáltoztuk velük a magyar áthallásokat: "tú-zok!", "víz-be!" és "le-gó-bolt!". (Azt hiszem az eredeti verziók a Boozer, defense és a let's go Bulls)

Hétfő felkészült a meccsre.

Én is.

A meccs vége igazán lélegzetelállító volt. Vezettünk ugyan, de csak három ponttal, és az utolsó pillanatban még támadott az ellenfél. Feszült csendben nézte mindenki ahogy a hárompontos vonaláról kosárra dobott a Brooklyn Nets játékosa, majd szinte egy torokból üvöltött fel a rengeteg szurkoló amikor mellément a labda és 79:76-ra nyert a Chicago Bulls.

A meccs rövid összefoglalója. A harmadik percnél látható

a "győztes mellédobás".

A meccs után félelmetesen gyorsan kiürült a stadion. Szinte öt perc alatt eltűnt az összes néző anélkül, hogy észrevehető tolongás lett volna. Mi pedig felpattantunk egy buszra, melynek útvonaláról fogalmunk sem volt, és elindultunk hazafelé. Szerencsére nagyot nem tévedhettünk, mert itt csak a legritkább esetben kanyarodnak a buszok: Általában abba az irányba mennek végig a város hosszú egyenes utcáin, amerre elindultak. Most sem volt ez másképp, és végül elég közel vitt az otthonunkhoz, hogy egy negyedóra alatt haza tudjunk sétálni bikaszarvval a fejünkön és lapátkézzel a kezünk helyén. A furcsálló pillantásokat már úgyis megszoktuk.

 Egy kedves szurkoló lefényképezett minket.

Azt hiszem el fogok látogatni a többi itteni sportág és sportklub egy-egy eseményére is, mert el kell, hogy ismerjem: ilyet nem mindennap lát az ember, és nagy élmény. Örülök, hogy hagytam magam rábeszélni, és köszönöm annak az öt embernek aki nyaggatott emiatt!