Tökfőzelék

A elmúlt napokban-hetekben többször is megharapdált a honvágy. Nincs ebben semmi váratlan, teljesen biztos voltam benne, hogy két-három hónap után szembe kell majd néznem ezzel az érzéssel.

Az érkezés körüli intézni valók lassan lecsengtek, az itten dolgokon lassan megkopik a cukormáz, az otthoni dolgok pedig elkezdtek szépülni. Tulajdonképpen arról van szó, hogy otthon jó hamburgerre vágytam, itt meg tökfőzelékre vágyom. 

Ahogy a honvágy érzése erősödni kezdett bennem, végiggondoltam, hogy hogyan is kerültem ide, és hanyadszor is játszom ezt a beilleszkedős-honvágyas játékot:

Magyarországon születtem egy vidéki nagyvárosban. Aztán három évvel születésem után a szüleim jóvoltából az akkori NSZK-ban óvodás gyerekként kezdtem az első beilleszkedési gyakorlatomat. A helyzetet picit nehezítette, hogy nem beszéltem németül és az sem sokat segített, hogy szemüveges voltam.

A képen a német pajtásaimmal játszom.

A fénykép 1985-ben készült.

Aztán végül elég jól beilleszkedtem a kinti kemény óvodásvilágba, azonban a szüleim a hazatérés mellett döntöttek, én pedig hazacsöppentem egy magyarországi kis faluba harmadikos általános iskolásként. A helyzetem eleinte itt sem volt könnyebb: A magyar szókincsem eléggé hiányos volt, és a falusi gyerekek eléggé lenézték a városi pajtásukat. 

 A fénykép készítője azt a pillanatot kapta el, amikor megtudom,

hogy mi a "Brillenschlange" kifejezés magyar megfelelője.

Aztán végül itt is megtaláltam a helyemet. Megtanultam fát vágni, tüzet gyújtani, kerti munkákat végezni, és megszerettem a csendes vidéki környezetet és a természet közelségét.

Így aztán ideje is volt továbbállni, a középiskolát már szülővárosomban kezdtem. Szerencsére a középiskolás évek alatt végre megszabadultam a szemüvegtől, de a beilleszkedés így sem ment könnyen. Nagy meglepetésemre a városi gyerekek pontosan ugyanannyira lenézték a falusiakat, mint fordítva. De aztán itt is, egy-két év alatt eltűnt a különbség köztem és a többiek között, és a középiskola végére már újra igazi nyeszlett kis városlakó lett belőlem.

De nem maradtam sokáig egy helyben: Egyetemre már egy másik városba mentem. Ezúttal viszonylag egyszerű dolgom volt, mert már elég nagyképű voltam, hogy ne is akarjak beilleszkedni az új környezetembe. Így aztán észrevétlenül be is illeszkedtem egy pillanat alatt. Végig azt terveztem, hogy egyetem után ismét továbbállok, de találkoztam egy csodálatos lánnyal, akivel közös jövőt terveztünk, így aztán ott ragadtam az egyetemen.

Fénykép az esküvőnkről.

De azért egy kis beilleszkedéses gyakorlat kedvéért elutaztunk fél évre Hollandiába, ahol ezúttal már felnőtt fejjel, ismét megtapasztalhattam, hogy milyen érzés idegennek lenni valahol. És meg kell, hogy mondjam, a szemüveg nem sokat oszt vagy szoroz ilyen helyzetben. Nélküle is nehéz. Emlékszem, próbáltam nagyon jó képet hagyni a munkatársaimban a magyarokról, ezért mindenre nagyon odafigyeltem. Így aztán amikor vécére menet benyitottam egy fülkébe ahol a vécékagyló a használhatatlanságig össze volt szarva, és meghallottam, hogy valaki éppen közeledik, akkor bezárkóztam a szaros vécé mellé, hogy ne lássák, hogy onnan jövök ki és ne gondolják, hogy a "magyar gyerek" hagyta úgy maga után a klotyót. Gondoltam megvárom, míg elmegy az illető, aztán majd átlopózok egy másik fülkébe. Igen ám, de egyszerre két ember jött be, és egy fél órán át beszélgettek a fülke ajtaja előtt, én meg ott voltam bent bezárva az összefent vécékagylóval és a hányingeremmel és a röhögéssel küzdve próbáltam visszatartani a székletemet. Szerencsére sikerrel.

De elkalandoztam egy kicsit. A lényeg, hogy amint véget ért a Hollandiai nehéz kezdeti időszak, hazatértünk a feleségemmel, hogy az egykori egyetemünk közelében letelepedve elkezdjük a jövőnket.

Aztán elváltunk.

 A válására nem hív fényképészt az ember. A kép illusztráció. 

Mivel addigra már (korábbi életemhez képest legalábbis) elég sokáig éltem egy helyen, elkezdett éledezni bennem a vágy, hogy ismét útra keljek. Kicsit nehezen indult be a dolog, de aztán (főleg) munkahelyi események (jók és rosszak egyaránt) hatására elkapott a gravitációs erőtér, és kirepített ide Hamburgerországba. Ahol tökfőzelékre vágyom. Innen tudom, hogy nem maradok itt örökké.

A honvágyamat pedig blogírással és Goose Island India Pale Ale-lel kezelem.