2013. augusztus 30., péntek

Otthon

Aki a bejegyzés címe alapján egy honvágyas, nosztalgiázós-nyálas bejegyzésre számít, azt meg kell, hogy nyugtassam: nem Magyarországról lesz szó, hanem egy kocsmáról.

Januárban, egy nappal a 34. születésnapom előtt érkeztem Chicagóba, és mivel akkor még nem ismertem itt senkit Hétfőn kívül, rávettem (nem nagyon kellett győzködni), hogy jöjjön el velem kocsmázni és megünnepelni a születésnapomat. Gondoltam, legalább nem leszek egyedül.

Akkortájt Chicago egyik külvárosában, Oak Parkban laktunk, és a csendes kertvárosi környéket nem igazán lepték el a különböző szórakozóhelyek. Végül találtunk egy kocsmának kinéző épületet, de az ajtó sajnos zárva volt. Aztán rájöttünk, hogy a bejárat fura mód az épület hátuljában van, eléggé eldugva a potenciális vendégek elől.

A kocsma neve FitzGerald's, és hivatalosan nightclub-ként van nyilvántartva. Valójában egy pici bárról van szó, ahol a bárpult mellett talán 10-15 ember fér el kényelmesen, és esetleg még ugyanennyi ácsoroghat a pultnál ülők mögött, és ekkor már szó szerint tömve van a bár.


Hétfő és a koktélja a bárpultnál. Hétfő van jobb oldalt.


A bárpultos, Isaac, egy fiatal srác, a legjobb pultos akivel valaha találkoztam. Örömét leli az italok csapolásában, csodálatos koktélokat készít és mindenre emlékszik. Nekem például leesett az állam, amikor másodszor látogattam el a bárba, és emlékezett a nevemre, és arra is, hogy mit ittam az előző alkalommal.


Az italválaszték egy része.


Mivel eleinte nem sok egyéb szórakozásunk volt, hetente kétszer-háromszor is ellátogattunk munka után a FitzGerald's-ba, így aztán hamar törzsvendégekké váltunk. Életem legfurább párbeszédeit sikerült ezen a helyen a bárpult mellett folytatnom.

Egyszer például beült mellém egy közepesen részeg, ősz hajú, bajszos, cowboy-kalapos fickó, és az akcentusomat hallva beszédbe elegyedett velem:

- Honnan jöttél? - kérdezte
- Magyarországról. - válaszoltam.
- Shiver me timbers! - kiáltott fel (lefordíthatatlan kamu-hajós-kalózos felkiáltás, ami meglepetést hivatott kifejezni)
- A fiam épp ott dolgozik! - tette hozzá.
- Ye landlubber. - válaszoltam (Jelentése: Te szárazföldi patkány), mire könnybe lábadt a szeme a meghatottságtól, és megkért, hogy ismételjem el, hogy minek neveztem.
- Te szárazföldi patkány. - Ismételtem el az előző mondatomat kissé félve.

Erre hátba veregetett, és meghívott egy sörre. Később bárpultos elmesélte, hogy a fickó itt nőtt fel, de egyébként hajóskapitány a Karib-tengeren. Valami hatalmas tankhajó kapitánya....


Isaac koktélt készít nekünk. A háttérben zenészek készülnek
az estére.

 
Az este vége felé a hajóskapitányunk eléggé lerészegedett, és elkezdett mindenféle bölcsességeket puffogtatni az élet dolgairól. Emlékeztetett egy filmben látott figurára, ezért odafordultam a pultoshoz (akit akkor még gyakorlatilag nem ismertem), és megkérdeztem:

- Láttad a Nagy Lebowski című filmet? 
- Az a bibliám. - válaszolta nevetve.
- Nem emlékeztet ez a fickó téged a filmből az "Idegenre"? - folytattam a kérdezősködést, mire töprengve szemügyre vette a fickót, majd ismét nevetni kezdett, és azt válaszolta. 
- Most hogy mondod .... - majd a hanglejtést is imitálva, idézni kezdett a filmből - "Van, hogy te eszed meg a medvét, és van, hogy a medve esz meg téged".


A Töki és az Idegen párbeszéde a filmben.
(Az idézett mondat 0:30 és 0:45 között hangzik el)


Ezután jól összenevettünk a pultossal, és ezzel meg is alapoztuk a további jó kapcsolatunkat. És, mintha ez nem lett volna elég, egy fél órával később a zenekar eljátszott egy számot pont ebből a filmből. Ez talán csak a második-harmadik látogatásunk lehetett ebben a bárban, de már ekkor eldőlt számomra, itt Chicagóban ez lesz a kedvenc helyem.

Egyébként itt érte az angol tudásomat a legnagyobb dicséret, és itt érte a legnagyobb alázás is:

- Elnézést. - szólt hozzám egy hölgy aki véletlenül meglökött a könyökével a bárpultnál.
- Semmi baj. - válaszoltam, mire felém fordult:
- Ausztrál vagy? - kérdezte meglepve.
- Dehogy is. - válaszoltam, mire a lehető legnagyobb dicséretet kaptam a következő kérdéssel:
- Brit?

Ekkor néhány hétig nagyon büszke voltam a kiejtésemre, de aztán egy másik alkalommal egy nagyon hasonló beszélgetés más fordulatot vett:

- Honnan jöttél, Csehszlovákiából? - kérdezte aktuális beszélgetőpartnerem az akcentusom hallatán.
- Nem, Magyarországról. - válaszoltam.
- Ukrajnából? - értetlenkedett tovább, valószínűleg a  "Hungary" és "Ukraine" szavak párszázalékos összecsengése miatt. Végül még kétszer tettem kísérletet, hogy elmondjam, honnan jöttem, de nem értette sehogyan sem.
- Magyarországról jött. - segített be Isaac a beszélgetésbe.
- Ja... Magyarországról! - értette meg egyből a beszélgetőpartnerem (egyébként a gitáros srác a fenti képről), hogy honnan is jöttem. Pedig istenemre mondom, szerintem Isaac pontosan ugyanúgy ejtette ki a "Magyarország" szót, ahogyan én is, de az én verziómat valahogy csak nem értette a srác.

Lelombozó, hogy fél év után még nem tartok ott, hogy el tudjam mondani, hogy melyik országból jöttem. Pedig gondolom minden nyelviskolában ez az első óra tananyaga. De hát hiába, nem könnyű egy nyelvet olyan szinten megtanulni, hogy a helyi kocsmatöltelékeket is meg tudja téveszteni az ember...

Szintén a FitzGerald's-ban ismerkedtem meg Lee bácsival, aki egy közel hetven éves fekete ember, aki Chicagóban született, és az egész életét itt élte le. A felesége sajnos majd' egy évtizede eltávozott, azóta az öreg szinte minden este eltölt pár órát a kedvenc bárjában. Nagyjából este hét és kilenc között szokott ott tartózkodni és általában egy-két pohár sört fogyaszt el. Egyszer egy beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy nagyon szereti a sajtokat. Utána legközelebb vittem neki egy darabka Old Amsterdam sajtot, ami nagyon ízlett neki. Azóta ahányszor csak odalátogatok, mindig hellyel kínál maga mellett a bárpultnál, és mindig beszélgetünk egy jót. Érdekes élmény egy olyan emberrel beszélgetni, aki az egész életét itt élte le. És nagyon jó érzés, hogy azóta már minket is "helyi lakosként" kezel. Ő is, és a többi törzsvendég is.


Lee bácsi és én. Én vagyok baloldalt.


Tanulság számomra, hogy bárhol is van az ember, egyszerűen szüksége van egy helyre, ahol régi ismerősként és odatartozó emberként kezelik. Ez valahogy az otthon érzését adja meg az embernek. Persze tudom én, hogy kétes értékű dicsőség ha egy kocsma válik az ember otthonává, de hát nem mindig történik úgy minden, ahogyan az ideális lenne. Azaz, "Van hogy te eszed meg a medvét, és van, hogy a medve esz meg téged".


2013. augusztus 18., vasárnap

Fehér ember


Az egyik első bejegyzésemben már beszámoltam róla, hogy összehaverkodtam két indiai sráccal. A kezdeti ismeretség azóta kezdődő barátságba váltott, és egyre több közös programot szervezünk. Múlt szombaton például az egyikőjükkel, nevezzük Sanyinak, ellátogattunk egy hindu templomba, amit már régóta szeretett volna megmutatni nekem.

 Sanyi.


A templom körülbelül a várostól 50 mérföldre, nagyjából a világ végén található, és egy Indiában épült templomnak a pontos, ámbár kicsinyített mása. Az eredeti templom húsz-harmincszor akkora, mint az itteni.

 A templom bejárata.


A parkolóból a templomhoz érve az első meglepetés az volt számomra, hogy rajtam kívül mindenki szemlátomást indiai volt. Szerintem két mérföldes körzetben én voltam az egyetlen fehér ember, pedig a templomnak legalább 1000 vendége volt a látogatásom idején. Fura érzés volt, végig azt éreztem, hogy mindenki engem néz. Ráadásul a bőröm színe miatt...

A templom bejáratánál levettük a cipőnket, majd a koszos padlószőnyegen keresztül besétáltunk a templom kaotikus belsejébe. Sajnos odabent nem volt szabad fényképezni, úgyhogy a kedves olvasóim kénytelenek lesznek a leírásomra hagyatkozni:

A templom padlóját mindenhol kékesszürke padlószőnyeg borította, a falak pedig sima fehérre voltak meszelve. A belső tér nem volt igazán egybenyitva, inkább csak nagyméretű szobák nyíltak egymásból. A levegőben különböző füstölők illata keveredett egymással, és mesterséges fénnyel ugyan, de jól meg volt világítva a templom belseje. Az egyes szobákban oltárok voltak elhelyezve a különböző isteneknek. Az oltárok úgy voltak kialakítva, hogy körbe lehessen őket teljesen járni, és mint kiderült a szertartásnak része is, hogy az imádság után körbejárja az ember az imádságának tárgyát.

Sajnos csak félidőben döbbentem rá, hogy érdemes lett volna számolnom az isteneket, mert így csak harminckettőig jutottam el. Azóta utánanéztem, és egyes források szerint 330 millió isten létezik a hindu vallásban. Ez azonban valószínűleg egy félrefordításból eredő félreértés, amit az is alátámaszt, hogy a konkrét listákon, melyek felsorolják az isteneket én "csak" háromszáz körüli istent találtam.

Itt meg kell jegyeznem azt is, hogy szigorúan véve a kérdést nem egyértelműen politeizmusról van szó, ugyanis az összes isten tulajdonképpen egyetlen istennek a különböző "arcait" takarja. Ha jól értettem...

Nekem minden esetre szimpatikus ahogy az istenek felosztják egymás között a hívők "piacát", és hogy a hívőknek is van választásuk, hogy melyik istennel barátkoznak. Valahogy tetszik a választásnak ez a fajta szabadsága a hitben.

Az is érdekes volt, hogy csak ott döbbentem rá, hogy Sanyi valóban "templomba jött". Eredetileg azt hittem, hogy csak meg szeretné mutatni nekem, de kiderült, hogy valóban vallásos, és oda is ment ahhoz a 3-4 istenhez, akikkel jóban volt, és mindegyikük oltáránál varázsolt valamit, majd becsületesen körbe is sétált az oltárok körül. Az egyik istennél (fogalmam sincs, hogy melyiknél, szerintem mindegyik ugyanúgy néz ki) én is vele tartottam, és kiderült, hogy az oltárok mögött is sorban állnak egy talapzaton a kisebb-nagyobb istenek. Némelyiküknél meg is álltunk és barátkoztunk velük egy kicsit.

Eddig akárhány vallást is láttam, mindegyik taszított (kivéve 10 és 12 éves korom között, amikor papnak készültem). Volt amelyik jobban, volt amelyik kevésbé. Az én kocka alakú világomba a transzcendencia nem nagyon fér bele, de azt elismerem, hogy eddig ez tetszett a legjobban. Ha mindenképpen választanom kellene egy vallást magamnak, amit onnantól gyakorolnom is kellene, akkor azt hiszem ez lenne az.

Miután tiszteletünket tettük választott isteneinknél, lesétáltunk az alagsorba, ahol egy hatalmas menza-szerűség fogadott minket. Itt Sanyi eltűnt egy percre, és vásárolt egy adag műanyag bilétát, amikért cserébe az egyik pultnál ételeket adtak. Izgatottan újságolta, hogy igyekezett olyan dolgokat válogatni, amiket én is meg tudok enni. Ugyan próbáltam nyugtatni, hogy nincs olyan étel amit ne ennék meg, de nem nagyon hitte. Fogalma sem volt, hogy a gasztronómia egy őrült szörnyetegével akadt össze...

A templom menzáján készítettem titokban ezt a képet.


Mondjuk nekem sem volt fogalmam róla, hogy az indiaiak nem viccelnek, ha fűszerezésről van szó. Minden esetre percekig nyugtatgattam, hogy nekem bármi jó, és a fűszeres és csípős ételeket is szeretem. Aztán megszereztük végre az ételt, megkóstoltam, és abban pillanatban az összes nyálkahártyám összehúzódott a csípősségtől, majd bedurrant és elkezdte termelni a rá jellemző váladékot. A fülemből füstcsíkokat eregetve, vörös szemekkel mutogattam neki, hogy "minden rendben, finom az étel", miközben azt gondoltam, hogy "b@#!?a meg, ezt nem fogom tudni megenni".

De aztán ahogy egyre többet tömtem magamba az ételből, ami különböző rizskészítményekből (szétfőzött rizs, rizskenyér, rizsfánk, rizspalacsinta) és csípős szószokból állt, egyre kevésbé éreztem vészesnek a dolgot. A végén érdekes módon már azt is el tudtam volna képzelni, hogy kicsit jobban csípjen...

Miután hülyére ettük magunkat, behuppantunk az autójába, és visszaautóztunk Chicagóba. Eddig is nagy rajongója voltam az indiai ételeknek, csak azt nem tudtam, hogy nem ettem még indiai ételt. Itt, Sanyi bevallása szerint, igazi autentikus ételeket kaptunk, és most már biztosan tudom, hogy szeretem az indiai kaját. Soha nem hittem volna, hogy ezt a mondatot valaha is leírom, de mégis itt van:

Remélem lesz még alkalmunk visszamenni abba a templomba....

     

2013. augusztus 4., vasárnap

Volt egyszer egy vadnyugat


Egyre nagyobb a nyomás rajtam, hogy beszámoljak a botanikus kertben tett kirándulásunkról. Harold barátom például már meg is fenyegetett, hogy tegyek közzé fényképeket. Ennek ellenére egy ideje már halogatom ezt a bejegyzést, és nem csak azért, mert borzalmasan rossz képeket sikerült csinálnom, hanem azért is, mert vegyes érzelmek maradtak bennem a kertben tett kirándulás kapcsán.

Azt hiszem úgy tudnám leírni a legjobban a kerttel kapcsolatos véleményemet, hogy "szép". Se több, se kevesebb. A természethez sajnos semmi köze nincs. Bennem a "szabadfogású golfpálya" kifejezés fogant meg a kertben sétálva: A golfpályákon szokásos rövidre nyírt fű, mesterséges tavacskák és homokgödrök mellett itt még voltak fák, bokrok és ajándékos bódék is gondosan elhelyezve, hogy még jobban nehezítsék a potenciális golfozók dolgát, de valahogy minden igyekezet ellenére mégis csak egy golfpályára hasonlított a kert.

Félreértés ne essék, nagyon tetszett sok minden. Például rögtön a bejárat után volt egy kis tavacska, amiben egyszerre ott volt szinte az összes kedvenc vízinövényem, úgyhogy leesett állal bámultam egészen addig, amíg meg nem csúsztam a szélén. Utána a többi vendégen volt a bámulás sora, amikor a tavacska szélén egyensúlyozva hosszú másodpercekig pörgettem a karjaimat (és a fényképezőgépemet), hogy visszanyerjem az egyensúlyomat.


A karpörgetés előtt ez a kép készült.

Önfényképezés egy mesterséges "vízesés" előtt.


Érdekes élmény volt azt is látni, ahogyan sok növényt (különösen a japán kertben) különböző módszerekkel arra kényszerítettek, hogy olyan alakban nőjön, amilyen alakban csak a gondozói szeretnék. Nekem ezek láttán gyakran a "növénykínzás" kifejezés járt a fejemben, de minden esetre érdekes a növények gondozásának ez a fajta értelmezése.


Egy almafa, melyet arra kényszerítettek, hogy a föld magasságában
terüljön szét. A "fa" velem pontosan egyidős, és a derekamig ér.


Hasonló élményem volt a bonsai kerben is, bár el kell, hogy ismerjem, itt azért láttam egy-két olyan alkotást ami megdöbbentően tökéletes volt. Némelyik bonsai tényleg úgy nézett ki, mint egy fa kicsinyített mása. Mint ahogyan az is volt, tulajdonképpen...
 
 Ez a bonsai tetszett a legjobban.

Ezen a képen pedig látszik, hogy mekkora valójában.


Szerencsére a sok (véleményem szerint) túlzottan karbantartott rész mellett találtunk egy kis szigetecskét, ahol hagyták az eredeti növényzetet szabadon burjánozni. Azt hiszem nekem ez tetszett a legjobban, és meg is találtam a helyem az itteni élővilágban:

Zsák a foltját.


Sajnos a legtöbb helyen tilos volt elhagyni a kijelölt (és lebetonozott) utat, de azért megtaláltuk a módját, hogy a tóparton szunyókáljunk egyet a nagy meleg elől megbújva. A (közel sem) csendes kis zugban kellemes árnyék honolt, és a jóleső hűvösben kellőképpen fel tudtunk készülni a következő kalandra: A söröző felkeresésére.


Szunyókálás a tóparton.


Pofátlan kis nyuszika (amiből egyébként meglepően sok van 
szerte szét Chicago parkjaiban).


A söröző megtalálása nagyobb falatnak tűnt, mint azt elsőre gondoltuk volna. Sok embert láttunk sörrel a kezében sétálni (ami eléggé furcsa, ugyanis azt itt elég komolyan büntetik), de sehogy sem leltük a helyet, ahol vették. Aztán végül Hétfő szemfülességének köszönhetően hozzájutottunk mindenhez, amire csak szükségünk volt: A sörhöz és a fagyihoz.


Hétfő érzi, hogy most már minden rendben lesz.


 Én is megnyugodtam.


Miután csillapítottuk szomjunkat, még ellátogattunk az üvegházakba is, ahol igazán gyönyörű növényekkel találkoztunk, és csak kicsit rontott az összhatáson a növényből épített kakadu és gumimaci.


Szép virág (jobbra).


Kakadu (balra).


 Gumimaci (jobbra).


Miután mindent megnéztünk, kisétáltunk a buszmegállóhoz, és hazaindultunk. Az út egy buszozásból és két metrózásból állt, és összesen körülbelül négy óra hosszát vett igénybe, oda-vissza. Ahogyan a bejegyzés elején is írtam, vegyes érzelmek maradtak bennem a botanikus kerttel kapcsolatban. Kicsit zavart a túlzott rendezettség és szabályozottság. Valahogy természetellenesnek találtam az egészet. Azóta viszont voltunk a Rainforest Cafe-ban (a kovetkező bejegyzés tárgya lesz, azt hiszem), ami a maga tökéletes mesterségességével némileg perspektívába helyezte az egészet, és így már azt mondom: Tulajdonképpen szuper kis szafarin voltunk.

Végül, a teljesség igénye nélkül itt van még néhány kép, amit a kertben készítettem. Igen, sajnos ezek a jobban sikerült képek....