Első nap az óvodában

Tegnap volt az első hivatalos munkanapom, ezért egy egész napos tréningen kellett részt vennem. Megismertettek bizonyos helyi szabályokkal, viselkedési normákkal, és vészhelyzeti protokollokkal. Reggel nyolckor kezdődött a program, és nekem már 8:30-kor rángatózott a szemem, mikor az volt a feladat, hogy minden újonc mutatkozzon be az összes többi újoncnak. 50 ember. Mindenki mindenkinek. Ez 2450 bemutatkozás.

 - Atyavilág, ezek csapatot akarnak építeni itten. - gondoltam.

És tényleg azt akartak. Csapatot egy falka olyan emberből, akiket semmi más nem köt össze, csak az, hogy ugyanabba a több ezer dolgozót foglalkoztató intézménybe nyertek felvételt, és ugyanarra a napra esik az első munkanapjuk. Valószínűleg soha többet nem találkoznak majd egymással, mert mindenki más épületben, más műszakban, más munkát fog végezi. Van köztük sofőr, takarító, kutató, orvos, nővér, portás, adminisztrátor, jogász, közgazdász és ki tudja még mi minden. De sebaj, rászántuk 50 ember egy munkanapját, hogy csapatot építsünk magunkból...

- Nagybömb fesztivál. - jut eszembe a jelenséget tökéletesen leíró kifejezés Kurt Vonnegut Macskabölcső című könyvéből, amit éppen most olvasok.

Aztán a dolog még komolyabbra fordult: Órákon át hallgattam, hogy a betegeket előre kell engedni a liftben, és hogy a fekete bőrű embereket ne szólítsuk "tesónak". A legszebb az volt, amikor egy indiai család fényképének felvetítésével illusztrálták, hogy mi emberek mind egyformák vagyunk. Legszívesebben elsírtam volna magam az egész helyzet abszurditásán.

És ez még semmi: Volt amit szerepjátékban is elgyakoroltunk. Csupa olyan dolgot, amit egy közepes képességű orangutánnak is megtanít az anyukája. Vagy ha nem, akkor a társai kitépik a karját, amikor először nem tartja tiszteletben a társas élet alapvető szabályait.

Aztán szerencsére minden elkezdett jobb irányt venni. Két indiai fickó, egy kisfiúsnak kinéző rezidens (akiről Carter doki jutott eszembe), egy a város legkeményebb környékéről érkezett fekete srác, és egy csinos kutatónő ültek velem egy asztalnál. Délelőtt tíz órakor már olyan látványosan rosszul voltam az egésztől, hogy elkezdtem viccet csinálni a különböző feladatokból. Szerencsére az asztaltársaim is hasonlóan éreztek. Hamarosan ők is felengedtek és onnantól kezdve mindenhová csak hülyeséget irtunk be, és amikor egymás feladatait kellett javítanunk, akkor az asztallapba kapaszkodva fuldokoltunk a nevetéstől, majd maximális pontszámra értékeltük a másik teljesítményét.

Aztán megint kicsit rosszabbra fordultak a dolgok, amikor ki kellett tölteni a bankos és még nem tudom milyen papírokat. A két indiai sráccal (akikről közben kiderült, hogy teljesen véletlenül a szomszéd laborban fognak dolgozni) összedugtuk a fejünket, és nagy nehezen kiszenvedtük,  hogy szerintünk mit és hová kell írni. Azóta is izgatott kíváncsisággal várom, hogy ki és mikor fogja megkapni a fizetésemet.

A napnak két szép pillanata volt. Az egyik, amikor megmutatták, hogy van egy tetőterasz fenntartva a dolgozóknak, ahová kimehetnek szusszanni egyet ha már nagyon tele a hócipó, és megnézhetik ahogyan a felhőkarcolók felhőt karcolnak.

Kilátás a dolgozói tetőteraszról. (2013. február 4.)

A másik szép pillanat az volt, amikor véget ért a bohóckodás, és odanyújtottam az öklömet a fekete srácnak.

- Cső Tesó, sok szerencsét a melóval! - kockáztattam meg egy utolsó tréfát, mire egy pillanat alatt fülig szaladt a szája.
- Cső Tesó, sok szerencsét neked is! - válaszolta vigyorogva, és hozzáérintette az öklét az enyémhez.
- Tulajdonképpen jó munkát végeztek a trénerek: sikerült a csapatépítés. - gondoltam magamban.

Összességében azt hiszem, hogy jó napot zártam: Összehaverkodtam a két indiaival, akikkel tényleg egymás közelében dolgozunk majd, gúnyt űztünk az egész komédiából a fekete sráccal és megszereztem a csinos lány email címét is.

Igaz, a belépőkártyámat nem sikerült megcsináltatnom, mert pont az én adataimat felejtették le a listáról, és ezért még nem voltam benne a számítógépes rendszerben. Az is igaz, hogy ez csak fél óra sorakozás után derült ki. De sebaj, újabb fontos lépésen vagyok túl, a hülye kártyáért és a lányért meg majd visszamegyek a hét vége felé.