A nagy nap

Múlt hét szombaton végre felvirradt a nap, amikor átköltözhettünk az új otthonunkba. Igaz, a felvirradást mi nem láttuk, ugyanis sötétszürke felhők takarták az eget. Azonban még a sötétszürke felhők sem tudták elrontani a kedvem, amint életemben először szemügyre vettem a kilátást leendő otthonom ablakából: A szobák az Egyesült Államok legmagasabb felhőkarcolójára, a Willis Towerre néznek. Percekig nem tudtam lehervasztani a vigyort az arcomról.

Kilátás a konyhából.

 Kilátás a nappaliból: A Willis Tower.
(Korábban Sears Tower volt a neve)

Hosszú percekig gyönyörködtem a kilátásban, aztán észrevettem, hogy lassan de biztosan elkezd szállingózni a hó. Ettől bizony lehervadt a vigyor az arcomról.

- Jajj de jó! - gondoltam magamban, majd odakiáltottam Hétfőnek:
- Eleredt a hó, ideje indulnunk a furgonért!

Amint elindultunk a szállingózó hóesésben a metrómegálló felé, megcsörrent a telefonom. Joaquin volt az, az egyik kolumbiai ismerősünk, aki felajánlotta, hogy segít a költözésben. Az üzenete rövid és egyértelmű volt: Elaludt és késik.

- Jajj de jó! - tartottam magam továbbra is az optimista életszemléletemhez.

A várakozással töltött időt arra használtuk fel, hogy egy forró kávéval megégessük a szánkat, hogy még jobb kedvvel nézzünk a kaland elébe. Végül befutott a kolumbiai segítőnk, és együtt felpattantunk a metróra. Még egyszer utoljára végigtapogattam a zsebeimet, hogy minden nálam van-e. Biztos voltam benne, hogy igen, hiszen előző nap gondosan kikészítettem mindent. Mindent, kivéve a jogosítványomat.

- Jajj de jó! - gondoltam ismét.

- Leszállunk. - szóltam oda Hétfőnek és Joaquinnak, akik csodálkozva néztek rám.

- Vissza kellene mennünk a jogosítványomért. - magyaráztam vigyorogva a helyzetet, de a többiek valahogy nem értették a tréfát.

Így aztán közel egy órával az indulásunk után ismét a lakásban voltunk indulásra készen. Már nagyon szorított minket az idő, úgyhogy fogtunk egy taxit, és 20 dollárért elvitettük magunkat a kölcsönzőhöz. A taxinak hála csak kis késéssel érkeztünk, és minden különösebb gond nélkül ki is béreltünk egy helyre kis furgont. Hacsak azt nem számítjuk gondnak, hogy az eredetileg 20 dollárnak hirdetett bérlés különböző rejtett költségek miatt 83 dollárra hízott, mire fizetésre került a sor. Meg azt, hogy nem engedték, hogy felelősségbiztosítást kössek, mert "túl nagy kockázatot jelentek".

Íme a furgon. A képen a "házunk" háta mögött parkolok a tilosban.

A furgonnal viszonylag könnyen boldogultam. Meglepően hamar odaértünk a raktárhoz felszedni az elődeinktől örökölt bútorainkat, és szinte pillanatok alatt be is pakoltunk. Mivel előző este órákat töltöttem azzal, hogy memorizáljam a térképet és a lehetséges alternatív útvonalakat, ezért a raktár és a lakásunk közötti út is viszonylag eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy elkezdtem élvezni a nagyméretű jármű vezetését, és egyre gyakrabban hagyta el a torkomat egy-egy "King of the road!" kiáltás, Joaqin nem kis ijedségére.

Szerencsére a hóesés is elállt valamikor, és Joaquinnak hála a lakásba való felcuccolás is nagyon simán és gyorsan ment. Valami elképesztő energiával fáradhatatlanul cipelte a bútorainkat, és alig egy óra alatt készen is voltunk a berendezési tárgyaink felhordásával.

A visszaút is eseménytelenül indult, majd eltévesztettem egy kanyart, és hipp-hopp, Chicago egyik legforgalmasabb belvárosi útján, a turisták által is közkedvelt Michigan Avenue-n találtuk magunkat. Itt már inkább éreztem magam az utak hülyéjének, mint királyának, de szerencsére sikerült könnyen átverekednünk magunkat a forgalmasabb részeken.

Michigan Avenue.

 

A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor rádöbbenek, 

hogy teherautóval jöttünk várost nézni. Ezért nevetek.

Aztán alighogy kujutottunk a belvárosból ismét hibáztam egyet, és így hamar kijutottunk a tópartra is. 

- Ha már várost nézünk, nézzük meg rendesen. - próbáltam egy tréfával elütni az újabb tévedésemet, de Hétfő mosolya nem tűnt őszintének.

 A Michigan tó.

Hétfő gratulál a tájékozódó képességemhez. 

(Hétfő tudomást szerzett a blogról, és nem fojtott meg álmomban.

 Sőt: megengedte, hogy az arcával együtt szerepeljen a bejegyzésekben. Ő az.)

 Törvényen kívül.

Végül aztán sikerült ismerős utcanévre bukkannunk, és a szabályokat némileg megszegve, tökön-paszulyon keresztül sikerült eljutnunk a kölcsönző melletti benzinkúthoz, ahol határtalan magabiztossággal parkoltam le egy rossz kút mellett, ezzel megteremtve magamnak a lehetőséget, hogy a kút vendégei előtt és között tolatgathassak egy kicsit. Szerencsére ez a feladat is simán ment, és a tankolás sem okozott túl nagy fejtörést. Igaz egy kis tévedés miatt végül kétszer annyit tankoltam, mint amennyit feltétlenül kellett volna.

Kétségbeesetten próbálom megfejteni a kút működését.

Megfejtettem.

A sikeres tankolás után leadtuk a járművet, és mivel minden rendben volt és kevesebb utat is tettünk meg annál, mint amit előre jeleztem, az ügyintéző boldogan újságolta, hogy 15 dollárt még majd vissza is utalnak a számlámra. Na ez a 15 dollár még a mai napig sem érkezett meg.

A járműtől való búcsú után betértünk egy sörre és egy két-oldalon sütött hamburgerre a The Galway Arms-ba. Tulajdonképpen délre már végeztünk is az egész kalanddal.

Hétfő és Joaquin a The Galway Arms asztalánál.

Hétfő melegszik az ír pub kandallójánk tüzénél.

A sikeres "kirándulás" után fáradtan estünk be a lakásba, és akkor döbbentünk rá, hogy tulajdonképpen a költözés nehezebb része még csak most kezdődik.

 Hétfő realizálja, hogy még nagyon sok munka van hátra.

Hétfő kétségbeesése teljesen jogosnak bizonyult. Íme az "új" sütőnk.

Mivel még csak kora délután volt, még megpróbáltunk nekiesni a lakás kitakarításának. Azonban ahogy tüzetesebben szemügyre vettük új lakhelyünket, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy előzőleg egy jeti házaspár használta a lakást, akik minden bizonnyal egy rozsomákot tartottak háziállatnak. 

Így aztán azt az egyetlen értelmes dolgot tettük, amit ilyen helyzetben lehet: Leültünk a koszhalom tetejére, felbontottunk egy italt, és a nap hátralévő részét kemény piálással töltöttük.