Telefonbetyár

"Az élet nehéz, de a hülyéknek még nehezebb."

Tarator             

A múlt hét közepe táján, egy szép pinceszürke reggelen leültem a számítógépem elé, és otthoni információkra éhesen léptem be az elektronikus postafiókomba. A beérkező leveleim között nagy meglepetéssel láttam a bankomtól kapott üzenetet, miszerint a felkelésem előtt tíz perccel valahol Texasban valaki levett 238 dollárt a bankszámlámról.

Sajnos hasonló visszaélések elő-elő fordulnak a világnak ezen a felén, úgyhogy komolyan vettem a problémát, és életbe léptettem az ilyen esetekre felállított vészhelyzeti protokollt: Először is káromkodtam egy akkorát, hogy Joaquin és Javier kis híján kiestek az ágyukból, majd felrohantam Hétfőhöz az emeletre, és megkérdeztem tőle, hogy átutalhatom-e neki az összes pénzem, amíg nem válik újra biztonságossá a számlám. 

Hétfő nagyvonalúan hozzájárult ahhoz, hogy megkapja a pénzem, én pedig nem tétlenkedtem, hanem azonnal átutaltam minden pénzemet a számlájára, majd nyugodtan hátradőlve káromkodtam még egyet.

Miután kifújtam magam, elkezdtem tüzetesen szemügyre venni a gyanús tranzakciót. Rákerestem a cég nevére, amelyiknél a pénzemet elköltötték, és sikerült kiderítenem, hogy egy biztosítótársaságról van szó. Ekkor már éreztem, hogy ez egy nagyon szövevényes ügy lesz, ugyanis nehezen tudok elképzelni olyan tolvajt, aki a frissen megszerzett pénzt biztosításra költi. 

Hamar ki is derítettem, hogy a biztosító neve kísérteties egyezést mutat az én biztosítóm nevével. Aztán arra is rájöttem, hogy arról van szó, hogy amikor majd' egy hónappal ezelőtt biztosítást kötöttem, akkor nem vontak le tőlem pénzt, hanem valami rejtélyes okból kifolyólag a pénz levonására csak utólag, vagyis most került sor. 

Egy gyors ellenőrzés után megbizonyosodtam róla, hogy az összeg egyezik a biztosításom díjával (a "Szem előtt" című bejegyzésben már említett átverést is beleszámítva), és a biztosító központja  bizony Texasban van. 

Már éppen kezdtem volna megnyugodni, amikor megcsörrent a telefonom: A bankból hívott egy kedves fiatalember, és közölte, hogy valami nagyon gyanús ügyletek történnek a számlámon egymás után, és a legjobb az lenne ha most azonosítanám magam. Meg is próbáltam zöld ágra vergődni vele a legjobb tudásom szerint, de sajnos a felét sem értettem annak amit mondott. Ráadásul már a nevemmel kapcsolatban sem értettünk egyet, mert ő képtelen volt kiejteni rendesen, én pedig eleinte a magyar kiejtést erőltettem, majd ráhagytam az ő verzióját, amivel csak még jobban felkeltettem a gyanakvását. Egy ideig értetlenkedtünk egymással, majd közölte velem, hogy nem tud megnyugtatóan azonosítani, és ezért zárolja a számlámat. Azt javasolja, hogy menjek be egy bankba legalább két arcképes igazolvánnyal és ott azonosítsam magam.

Úgyhogy másnap reggel a nyakamba vettem a várost, és a leendő lakhelyünk melletti bankfiókban kezdtem a napot. Éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom, ugyanis nem igazán dúskálok az amerikaiak számára is értelmezhető arcképes igazolványok tengerében: Mindössze egy útlevéllel tudtam szolgálni. 

Az ablaknál álló hölgy nagyon kedves volt, de a beszélgetésünk hasonlóan meddőnek bizonyult, mint az előző napi telefonbeszélgetés, részben az igazolványok hiánya miatt. Meglepően hamar eljutottunk odáig, hogy ő ezt a problémát nem tudja megoldani. Hívta is a főnökét nyomban, aki fél percen belül meg is jelent az ajtóban, majd amikor meglátott, sarkon fordult és elszaladt. 

- Hívni fogja ez most a rendőrséget. - gondoltam szomorúan, de tévedtem.

A fiókvezetőt hívta. Gondolom látta, hogy akkora hülyével van dolga, hogy szüksége lesz a nehéztüzérségre is. Így aztán alig másfél perccel a bankba érkezésem után már egy kényelmes bőrfotelben ülve, egy hátsó irodahelyiségben próbáltam elmagyarázni, hogy mit is műveltem szorgos kis hangya módjára a számlámon lévő szánalmas kis pénzmorzsákkal. Még nevettünk is közben. Nem egymással, hanem rajtam.

Ez az a bank.

(Forrás: maps.google.com)

Végül a fiókvezető újra aktiválta a számlámat, adott egy névjegykártyát, megveregette a vállamat, és azt mondta:

- Itt a névjegyem. Ha bármi problémád merül fel a jövőben, akkor hívj nyugodtan! Egészen biztosan emlékezni fogok rád...

Az utolsó mondatot a nevetéssel küszködve préselte ki magából, miközben kikísért az ajtóhoz. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, és arra kért, hogy várjak egy picit, majd elszaladt, és hozott nekem egy nyalókát.

Én pedig kiléptem az ajtón a kellemes Chicagói szélbe, és a nyalókával a számban határtalan büszkeséget érezve húztam ki magam. És minden okom meg is volt a büszkeségre: Viszonylag simán sikerült visszaállítanom az egy nappal korábbi állapotot, és még egy nyalókát is nyertem a bolton. Ritkán mennek ilyen jól a dolgaim...