A leghosszabb hét

Készen állok az indulásra. Azaz majdnem. Az utolsó napra már csak három elintézni való dolgom maradt, és nagyképűen azt gondoltam, hogy észben tudom ezeket tartani. Egyet elintéztem, a másikra már nem emlékszem, a harmadikat pedig nem tudom elintézni, mert a pénztárcám tartózkodási helye (benne az igazolványaimmal) ismeretlen. Remélem otthon hagytam a lakásban, és este/délután hozzájutok és az is eszembe jut majd, hogy mit kell még intéznem. És azt is remélem, hogy el is tudom még intézni. 

Egyébként a hét nagyjából azzal telt, hogy elvarrjam magam mögött (és bizonyos esetekben magam előtt) a szálakat, elbúcsúzzak helyektől és emberektől, és a lehető legtöbb helyen betegre zabáljam magam. 

 Az utolsó ebédünk a kedvenc koreai étkezőnkben.

 Idő hiányában ész nélkül zabáltuk a mexikói kaját.

Hétfő a ruháján vitte haza a maradékot.

 Egy ismerősünk meghívott minket egy jó kis homározásra.

 Hétfő és a homár. Hétfő van jobb oldalt.

Mi pedig meghívtuk a költözésben segédkező srácot egy jó sörre.

A képen arra próbál rájönni, hogy a sör helyett őt fényképezem-e titokban.

 Búcsú a kedvenc görög éttermünktől.

Ma délután még elbúcsúzom Narancstól, utána összepakolok, összeszedem az irataimat, elrohanok a bankba, és ha mindennel készen vagyok, akkor beülök a FitzGerald's-ba, és terveim szerint addig költöm a pénzem a legfinomabb sörökre és koktélokra, míg fájós fejjel fel nem ébredek az ágyamban.

Holnap pedig egy kis másnapos szédelgés után felülök a repülőre, és tizennyolc óra utazás után hipp-hopp, otthon is leszek. 

A blog további sorsáról nem döntöttem még. Egyrészt a hazatérésemmel okafogyottá válik a folytatása. Másrészt pedig az életem folytatódik, és megszerettem, hogy van egy hely, ahol én magam is találkozhatom a múltbéli énemmel, és nevethetek a régi félelmeken és reményeken. Úgyhogy az is elképzelhető, hogy a Gravitációs hintát egyfajta naplóként folytatni fogom.

Legközelebb már valószínűleg otthonról, vagy ha lehetőségem nyílik rá, akkor valamelyik repülőtérről jelentkezem. Minden esetre köszönöm a kedves olvasóknak, hogy eddig velem tartottak, és amennyiben a blog folytatása mellett döntök, örömmel veszem ha a továbbiakban is velem tartanak.

Okok

Most már nem titok: félig meddig úton vagyok hazafelé. Ha minden jól megy, akkor kevesebb, mint két hét múlva már Magyarországon leszek munkanélküli és fél-hajléktalan. Már a repülőjegyet is megvettem, és csak annyi dolgom van, hogy kivárjam a hátralévő pár napot, és ha mindent jól intéztem, akkor simán hazajutok.

Eközben az itteni bankrendszer azzal kedveskedik nekem, hogy a saját pénzemből megvendégel egy jövőbeni Chicagói utazásra, ugyanis a bankszámlámat egyelőre nem tudom megszüntetni, és ahhoz, hogy a rajta hagyott pénz ne kezdje el felemészteni saját magát, egy Chicagói három hetes kirándulást bőven fedező összeget kell rajta hagynom. De az igazat megvallva nem is bánom. Szeretnék még ide visszajönni kirándulni.

De most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy miért is alakultak úgy a dolgaim, hogy az itteni viszonylag biztosnak mondható, és az otthoni jövedelemnél jobb anyagi hozománnyal kecsegtető állásomat felcserélem a (remélem csak ideiglenes) munkanélküliségre. 

Természetesen több oka is van a döntésemnek. Ezek egy része erősen szubjektív ok, úgymint a család távolsága, barátok távolsága, kulturális dolgok, a magyar nyelv hiánya és így tovább. Ide sorolhatnám az egészségügy itteni fura helyzetét (egy szimpla vakbélgyulladás egy életre el tudja adósítani az embert) és a biztonságérzet hiányát. Nyilván ezek a kérdések mindenkiben másképp merülnek fel, és a különböző dolgoknak más-más súlya van. Valaki biztosan nem fél éjjel a metrón tizenhat "feka tesó" között. Én például nem nagyon, bár néha azért van egy egészséges izgalomérzet bennem ilyen helyzetekben. Félek viszont attól, hogy ha az egészségügyi rendszerre fogok szorulni ne adj Isten, akkor az minden spórolt pénzemet elviszi, ami némileg hiábavalóvá tenné az itt töltött időmet. De, újra csak azt tudom mondani, hogy a fenti dolgokról nem érdemes vitatkozni, mert ezek mindenkinek mást jelentenek. Ezért csak annyit mondok, hogy a szubjektív okok közül nekem a legnagyobb hazahívó erőt most a szüleim jelentik. Meg természetesen azok a barátok, akik lélekben végig velem voltak az ittlétem alatt.

Felmerül nyilván a kérdés, hogy mi történik most a munkahelyemen. Nos, ott sem titok már, hogy két hét múlva pénteken lesz az utolsó munkanapom. A főnököm egy részről nagyon rendes volt velem, és felajánlotta, hogy menjek inkább fizetés nélküli szabadságra egy évig, hogy ha bármikor meggondolom magam, akkor vissza tudjak jönni. Ez persze jól esik, mert ezek szerint meg volt velem elégedve, ami tudomásom szerint nem sok emberről mondható el eddig. Másrészről viszont voltak kisebb-nagyobb anomáliák a munkahelyemen. És ezek arra késztetnek, hogy nagyon-nagyon elgondolkodjam azon, hogy valaha is visszajöjjek-e.  Itt is fel tudnék sorolni több dolgot is, de azzal kellemetlen helyzetbe sodorhatnám magam, ugyanis ezeknek a dolgoknak egy része megint csak szubjektív.

Van viszont egy objektív indok, amit fel tudok vállalni nyíltan, ugyanis ez fehéren-feketén, papíron illetve email-ben is azt mutatja, hogy az ígéretek és a valóság között van némi diszkrepancia. Kicsit ugyan bajban vagyok most, mert senkit nem szeretnék megbántani, uram bocsá' bármivel is megvádolni, és sajnos nem vagyok elég jó író ahhoz, hogy szépen ki tudjam fejezni az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Cserébe viszont jó néhány filmet láttam életemben, így aztán segítségül tudom hívni az egyik kedvenc színészemet, hogy helyettem mindenki számára érthetően elmagyarázza, hogy miért fogom saját magamat egy lapáttal tarkón vágni, ha eszembe jut a visszajövés gondolata:

Ez a pénzről szól.

https://www.youtube.com/watch?v=td-MH_QJHnE

Félreértés ne essék. Nem arról van szó, hogy elégedetlen vagyok a keresetemmel. Hanem arról, hogy ha a kézhez kapott fizetésemből kivonom az eredetileg ígért összeget, akkor egy sírásra ingerlő negatív számot kapok, és hiába a hatalmas tudományos teljesítmény (vagy ahogy a legnagyobbak mondják: "Fantastic scientific contribution"), végső soron pénzért dolgozom. Mégpedig pontosan annyiért, amennyiért a munkát elvállalom. És ha tőlem maximális odaadást és teljesítményt várnak, akkor én is ezt várom a munkámért cserébe.

De nem akarom tovább ragozni ezt a kérdést. Annál is inkább, mert nem ez a hazatérésem oka, maximum egy nyomós érv, hogy ha már hazamegyek, akkor legközelebb máshol keressek majd munkát.

Mocorgás

Senkit ne tévesszen meg a hosszú hallgatás. Nem arról van szó, hogy az elmúlt hetekben nem történt velem semmi, hanem épp ellenkezőleg: Az életem gravitációs hintájának képzeletbeli fogaskerekei ismét mozgásba lendültek, nekem pedig az köti le minden energiámat, hogy úgy helyezkedjek, hogy amikor majd a különböző erőterek magukkal ragadnak és elrepítenek, akkor majd jó helyre érkezzek.

Hogy mit is jelent ez? J. R. R. Tolkien és Göncz Árpád virágnyelvén azt, hogy nyugaton sötét erők mozgolódnak. Barad-dûr tornyát újraépítették. A Kilenc elhagyta Minas Morgult és évközép napján átkeltek a folyón. Én pedig végül kiálltam a próbát és helyes döntést hoztam: Kisebb leszek, elmegyek keletre és Tabasco maradok.

Nem virágnyelven pedig azt jelenti, hogy hazatérek -legalábbis egyelőre- Magyarországra. Az itteni munkahelyemen felmondtam, és még ebben hónapban hazamegyek.

Viszonylag fiatal korom ellenére olyan szerencsében volt részem, hogy több országban is élhettem/dolgozhattam hosszabb ideig, és egy kis falutól kezdve magyarországi és európai nagyvárosokon át egy igazi világvárost is nevezhettem hosszabb-rövidebb ideig otthonomnak.

Korábban abban a tévhitben ringattam magam, hogy minél több helyet jár meg az ember, annál több hely válik az otthonává. Most már másként látom ezt. Minél több helyen jártam, annál több helyre húz vissza a honvágy, és annál kevésbé lesz otthonom a többi hely. Valahogy úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy az "otthon érzés" az egy egységnyi mértékű érzés, és ha több hely között kell ezt az érzést megosztani, akkor egy helyre "kevesebb jut" belőle.

De félreértés ne essék. Egyelőre a honvágy Magyarországra húz vissza, és el sem tudok képzelni nagyobb örömöt annál, minthogy a családommal töltsem az időmet, és hogy a barátaimmal megosszuk személyesen is egymással az elmúlt bő egy év történéseit.

Chicago minden esetre hiányozni fog. Nem is annyira a város, hanem az ég kékje. Még sosem láttam a kéknek annyi árnyalatát, mint amennyit itt az ég produkálni tud. Remélem egyszer majd visszatérek ide egy jó kis kirándulás erejéig...

A kedves olvasóktól pedig elnézést kérek a hosszú és be nem jelentett szünetért, és igyekszem a hátralévő pár hétben néhány naponta legalább egy rövid helyzetjelentést közzétenni a blogon. A hétvégén pedig végre valahára elkészítem a csajaim kirándulásáról szóló harmadik, befejező bejegyzést is!