Kérdések

Ezen a hétvégén költözünk majd az új lakásunkba. Tulajdonképpen csak annyi dolgunk lesz, hogy a Szójától és Taratortól (magyar-chicagói barátok, akik pont az én érkezésemkor hagyták el végleg az országot) örökölt berendezési tárgyainkat felszedjük egy raktárból, és egy bérelt kisteherautóval elszállítsuk az új otthonunkhoz. Azonban ezzel folyamattal kapcsolatban felmerült bennem néhány kérdés:

Hogyan zajlik a teherautó bérlés? Nekem is ideadják majd a járművet az európai jogosítványomra, mint Taratornak? Vagy neki csak szerencséje volt? Ha a kölcsönző el is fogadja az otthoni jogosítványomat, vajon így tesz majd a rendőr is, ha ne adj Isten megállít?

Ilyesmit fogunk bérelni.

(Forrás: waymarking.com)

Egyáltalán fogom-e tudni biztonságosan vezetni a járművet az itteni forgalomban? Hogyan fogunk odatalálni a raktártól a lakásig GPS nélkül? Vegyek-e térképet? Vagy elég, ha nyomtatok egyet? Mi lesz ha eltévedünk a dzsungelben? 

A dzsungel.

(Forrás: 9gag.com)

A dzsungel "szíve" éjszaka.

(Forrás: goldenerajungle.blogspot.com)

Meg tudok-e majd állni valahol a lakás közelében? Mennyibe kerül a parkolás a belvárosban? Kisteherautóval is annyiba kerül? Hogyan és hol kell fizetni? Vigyek magammal egy rakás negyeddollárost parkolóautomatára? Egyáltalán hogy néz ki itt egy ilyen automata? Mennyi a maximalis parkolási idő? Mi a fenét csinálunk, ha nem lesz hely csak két utcányira?

Szója "kedvenc" kereszteződése: A Fullerton, a Lincoln és a Halsted (igen, három utca) sarkán. 

Ajánlom a kedves olvasónak, hogy időzzön el ezen a képen egy percre, és tanulmányozza egy kicsit a közlekedési lámpák természetét.

(Forrás: maps.google.com)

Ki vigyáz a cuccokra, amíg ketten cipelünk valamit? Megkérjem a kolumbiai szúnyogokat, hogy segítsenek? Felajánljak nekik egy ebédet cserébe a segítségért? Franciásan elkészített libamájat etessek-e velük?

Hogyan és kitől kell a liftet lefoglalni erre az időre? Mikortól foglaljak liftet? Mennyi idő a kocsibérlés, becuccolás és eljutás a lakáshoz? Mennyi idő felhordani a bútorokat? Meddig lesz szükségünk a liftre?

Hogyan működik itt a tankolás? Igaz, hogy előre kell kifizetni? Ha igen, akkor honnan tudom előre, hogy mennyit fogok tankolni, hogy tele legyen a tank, mielőtt leadom a kocsit? Leadhatom a cég másik telephelyén is a teherautót? Ha igen, van ennek plusz költsége?

Egy véletlenszerűen kiválasztott kép egy Chicagói benzinkútról.

(Forrás: beargoggleson.com)

 

Ezek a kérdések aggasztanak mostanában. A hátralévő néhány napban megpróbálok választ találni a legégetőbbekre. Minden esetre majd viszek magammal fényképezőgépet, hogy le tudjam fényképezni amint a kidöntött tűzcsapból feltörő víz szépen lassan ráfagy a felborult teherautóból szétszóródott dolgainkra, miközben a leendő szomszédunk chihuahuája fájdalmasan vonyít a farkával a fent említett tűzcsap alá szorulva.

 Visszafogottan optimista jövőkép.

Munkába menet

Több olvasóm is kérte már, hogy tegyek fel több fényképet a blogra, és mutassak többet Chicagóból. Azonban egyelőre még nem nagyon volt időm kirándulgatni vagy várost nézni, így fényképeim sem nagyon vannak. Ezért aztán azt találtam ki, hogy munkába menet magammal viszem a fényképezőgépemet és készítek néhány fényképet. Ezeknek a képeknek a segítségével tervezem most elmesélni, hogy hogyan jutok el ideiglenes otthonomból a munkahelyemre. Később pedig majd remélem, hogy lesz alkalmam meglátogatni egy-két érdekesebb helyet is, és azokat is megmutatni. De addig is fogadjátok szeretettel munkába jutásom unalmas történetét:

Miután felvettem a cipőmet, odafordulok a kijárat felé és felsétálok a lépcsőn a földszintre.

 A kijárat a pincelabirintusból.

Itt végigmegyek egy keskeny, két ház közé szorult járdán, és még egy utolsó pillantást vetek a szobám ablakára, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy a tápláléklánc melyik végén vagyok.

 A szobám ablaka.

Ezután kilépek az utcára és vetek egy búcsúpillantást magára a házra is, ahol lakom. Egészen jól néz ki kívülről, és a mit sem sejtő bámészkodó meg nem mondaná, hogy milyen takaros kis pincelabirintus húzódik a ház alatt, és hogy milyen sok ország ideszakadt gyerekének nyújt ideiglenes menedéket.

Az otthonom csalóka utcafrontja.

Maga a ház egy kertvárosi részen van, elég kellemes környezetben. A metró megállója felé haladva tipikus amerikai kertvárosi házak sora mellett haladok el, és talán ez a munkába érés előtti utolsó pillanatok egyike, amikor még teljesen biztonságban érzem magam.

Házak amerikai zászlóval és stop-táblával.

Közlekedési tábla: "Vigyázat, az úton gyerekek libikókázhatnak"

A metrómegálló előtti sarkon a helyi tűzoltóság épülete mellett haladok el, ahol meglepően gyakran mozognak a hatalmas tűzoltóautók.

 Tűzoltóállomás tűzoltóautó nélkül.

 Tűzoltóautó tűzoltóállomás nélkül.

A tűzoltóság szomszédjában lévő metrómegállóhoz érve egy forgóajtón kell áthaladnom a metróbérletem segítségével.

Ebbe a forgóajtóba szorult be Hétfő a múlt héten, 

amikor a lejárt bérletével próbálkozott átjutni.

Ezután egy keskeny elkerített folyosón keresztül jutok a megállóhoz. Ezen a folyosón eddig csak egyszer láttam emberi ürüléket.

 Folyosó ürülék nélkül.

 

A megállóba érkező metrószerelvény.

Eredetileg a metrón is terveztem képeket készíteni, de aztán alaposabban szemügyre vettem az utazóközönséget, és úgy döntöttem, hogy inkább nem borzolom a kedélyeket azzal, hogy bárkinek is az arcába fényképezek. 

Fényképeztem viszont a munkahelyem megállójában. Innen már csak egy rövid séta az épület ahol dolgozom, de előtte még végig kell sétálnom itt is egy hosszú folyosón, amiből kiérve lehetőségem van megpillantani a belváros épületeit.

 Ennek az épületkomplexusnak (sic) a túloldalán dolgozom.

Folyosó a metróállomás kijáratához.

Mostanában egyre inkább vágyakozva tekintek a hatalmas épületekre, ugyanis alig egy hét múlva oda fogok költözni közéjük.

Egy hét múlva már az óriások között fogok lakni.

A munkahelyről majd egy másik bejegyzésben tervezek írni, de azért készítettem egy képet az asztalomról is. Elég jól belaktam az elmúlt egy hónapban, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem teljesen üresen kaptam: Kedves barátom Szója ugyanis már egy kicsit elő-lakta nekem az asztalt az elmúlt két évben.

A Szójával közös, időben megosztott asztalunk.

A hazaút történetétől már megkímélem a kedves olvasót, viszont hamarosan be fogok számolni a hazaút szinte mindennapos közbülső állomásáról, a FitzGerald's-ról.

Szem előtt

Végezzünk egy gondolatkísérletet:

Repítsünk ki egy megkülönböztető jelzést használó hódot a világűrbe. Figyeljük amint a hód boldogan lebeg a semmiben, miközben fényjelzéseket ad le. A hód össz-energiája minden villanással pontosan annyival csökken, mint amennyi a kibocsájtott fény energiája (E).

 

Egy a hód a világűrben, amint az energiája a kibocsájtott fény energiájával csökken.

Ha a hód mozog, akkor a (relativisztikus) dopplerhatás miatt a kibocsájtott fény hullámhossza, és ezzel energiája megváltozik. Olyan ez, mint amikor a közeledő, majd távolodó mentőautó (vagy hód) szirénájának hangja változik. A fény energiájának változását ebben az esetben az alábbi képlettel fejezhetjük ki:

Igen ám, de pontosan ugyanazt az energiaváltozást látnánk akkor is, ha nem a hód, hanem mi lennénk mozgásban. Így aztán attól függően, hogy a villanás előtt, vagy után indulunk el, kétféleképpen írhatjuk le a hódunk energiaszintjének változását:

Ha a villanás előtt elindulunk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a mi viszonyítási rendszerünkben a hód mozgási energiára tesz szert, majd ezután az energiája csökken a villanáskor kibocsájtott fény energiájával:

Ha viszont megvárunk egy villanást és csak utána indulunk el, akkor a hód energiája a mi viszonyítási rendszerünkben először a kibocsájtott fény energiájával csökken, majd ezután tesz szert mozgási energiára. Mivel a villanás pillanatában nem mozgunk egymáshoz képest, a dopplerhatás ebben az esetben nem érvényesül:

Viszont a két eset energiaváltozásának egyenlőnek kell lennie egymással, hiszen a hódhoz senki nem nyúlt, mindkét esetben csak mi magunk mozdultunk el.

Végezzük el szorzást, és rendezzük át egy kicsit az egyenletet:

Itt már rögtön látjuk, hogy valami nem stimmel, úgyhogy helyettesítsük be a mozgási energiák helyére a Newton óta ismert képletet. Így láthatjuk, hogy a mozgási energia a tömegből és a sebességből tevődik össze. Ha mindkét esetben egyforma sebességgel mozogtunk a hódhoz képest, akkor két eset között a hód tömegében kell lennie a különbségnek:

Egyszerűsítsünk és rendezzük át az egyenletünket:

Legyen a tömegváltozás M, és akkor egy utolsó átrendezéssel megkapjuk világunk talán legismertebb egyenletét:

Semmi mást nem használtunk fel Einstein nagy dobásának levezetéséhez, csak általános iskolában tanított matematikát és több-száz éve ismert (szintén általános iskolás) fizikai ismereteket. Tulajdonképpen egy felső tagozatosnak már fel lehetne adni szorgalmi feladatnak, hogy vezesse le ezt az egyenletet.

Mégis, évszázadokig tartott, mire jött valaki, és össze tudta rakni a képet. Minden tudás a birtokunkban volt, minden adat a rendelkezésünkre állt, minden szem előtt volt, mégsem sikerült senki másnak meglátnia a sorok között elrejtett igazságot.

Valahogy így jártam én is a minap. Minden tudás a birtokomban volt, minden adat a rendelkezésemre állt, végig a szemem előtt volt minden, mégsem vettem észre a sorok közötti igazságot. Át is vert a biztosító 56 dollárral.

Remélem a biztosító tulajdonosa legalább egy jó meleg sapkát vesz a pénzemből, én úgyis csak Great Lakes sörre költöttem volna.

Egyébként a fenti példát - a hód kivételével - nem én találtam ki, hanem Albert. Kap tőlem egy sört, aki rájön, hogy hol van csúsztatás a fenti eszmefuttatásban.

Szúnyogok

Földünk legtöbb teremtményét szépnek, sőt csodálatosnak látom. Gyakran még olyanokat is, melyektől mások irtóznak. Van azonban néhány olyan élőlény, mint például a galambok és a szúnyogok, melyek nagyon próbára teszik a türelmemet.

Türelmetlenségemmel nem vagyok egyedül: A dalai láma idegeit is tépkedik a kis vérszívók. Sőt mi több, a saját bevallása szerint, az aktuális lelki állapotától függően néha bizony erőszakot is alkalmaz. Igaz, a szúnyoggyilkosságig talán azért nem megy el:

A dalai láma és a szúnyogok

Egyelőre mondjuk meglepően jól viselem a szúnyogokat, bár minden elalváskor és minden ébredéskor az ő zümmögésük kísér. Haragudni nem tudok rájuk, hiszen ők is csak a saját életüket élik, de azért egy-egy nehezebb napon eljátszom az erőszak gondolatával. Legalább a megpöckölés szintjén.

A kis kolumbiai szúnyogok és a főbérlő kisfia, amint a szobám előtt rajzanak.

De "szerencsére" nem csak a képen látható kis szúnyogok folyamatos zümmögése az egyetlen kísérőhangja életemnek. A minap a hatujjú arab lakótársamnak is érkezett egy honfitársa. Eddig a hangját sem hallottam, most viszont boldogan énekelnek időnként valami fülsértő arab imádságot, mintegy kellemes hátteret biztosítva a folyamatos spanyol lármának.

Az egyik szúnyog, nem tudom melyik, még a vécét sem mindig képes lehúzni maga után. Igaz, aki akár csak egyszer is a vödörbe vizelt a szobájában, az nem nagyon vetheti ezt senkinek a szemére. 

Ez a mostani bejegyzés annak köszönhető, hogy ma a szokásosnál is nehezebben viseltem őket. Azt hiszem azért, mert ma rajtam volt a mosogatás sora. Ugyan Hétfő felajánlotta, hogy megcsinálja helyettem, de nem éreztem tisztességesnek, hogy ő végezze az én dolgomat. 

Úgyhogy az egész napos munka után még fél órát mosogattam a szúnyogokra, miközben ők boldogan játszották a számítógépes játékaikat.

De igazából nincs okom panaszra: Ma kaptam a hírt, hogy az egyik lakáspályázatunkat elfogadták. Ha minden jól megy, akkor néhány napon belül aláírhatjuk a szerződést, és havonta egy használt motorkerékpár áráért beköltözhetünk új otthonunkba. Persze csak március egytől, úgyhogy még szűk három hétig élvezhetjük a szúnyogok társaságát.

Hullámvasút

Múlt hét szombaton felvirradt a nap, amelyiken elindulhattunk végre élőben is megnézni a reménybeli lakásunkat. Nagyjából egy óra metrózás után megérkeztünk a megadott címre, és izgatottan vártuk, hogy befusson az ingatlanügynök is. Hamarosan hozzánk is lépett egy 25 év körüli szép fekete lány, és megkérdezte:

- Nem ti jöttetek véletlenül megnézni a lakást?
- De igen. - válaszoltam, majd gyorsan bemutatkoztunk egymásnak.

- Mindjárt itt a főnököm, ő fogja majd megmutatni. - magyarázta el röviden, hogy mi fog történni.
- Az remek lesz. - mondtam.
- Hatékony... - gondoltam.

Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett a lakásmutogató ügynök is, megkímélve minket attól, hogy percekig ácsorogva a semmiről folytassunk kínos beszélgetéseket.

Hamar be is vitt minket a lakásba, ami egy fél szinttel a föld alatt helyezkedett el. Hétfővel gyorsan el is kezdtük bejárni a lakást: Két hálószoba, egy nappali, egy fürdőszoba és egy konyha a hátsó bejárattal alkották a lakás helyiségeit. A csap a fürdőben folyt, az ügynök kétségbeesetten próbálta elzárni mielőtt észrevesszük. A falak mocskosak voltak, az egyik szobában a festék több helyen is javítva volt az eredetitől elütő színnel. A hűtő is mocskos és régi volt. A parketta recsegett-ropogott a talpunk alatt, a radiátorok pedig valami iszonyatos buhera munkával a plafonra voltak felszerelve. Minden plafonon csövek kanyarogtak, az egyik szoba ablakából pedig remek kilátás nyílt a szomszéd ház 70 cm-re lévő fekete tűzfalára.

A nappali fényképe a hirdetésből.

- Nekem tetszik. - fordultam Hétfőhöz.
- Ja-ja. Nekem is. - válaszolta nem túl meggyőzően.

Elnézést kértem az ügynöktől, és néhány szóban magyarul megvitattuk, hogy mit is gondolunk. Elég gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy jó lesz nekünk a hely és kivennénk. Ezt meg is osztottam a lakásmutogató ügynökkel, aki visszapasszolt minket a kísérgető ügynökhöz, hogy vele együtt elmenjünk az irodába a szerződést kötő ügynökhöz, és vele kitöltsük a lakásbérléshez szükséges kérelmet.

Az irodában nagyon kedvesen fogadtak, segítettek kitölteni a sokoldalas kérdőívet, majd amikor minden kérdést tisztáztunk, akkor azt is méltóztattak közölni, hogy a már ismert költségeken felül még 400 dollár költözési díjat, fejenként 35 dollár hiteltörténet ellenőrzési díjat és még fejenként 75 dollár kiszándékozási illetéket is be kell fizetnünk az első havi bérleti díjon felül. Természetesen még azelőtt, hogy egyáltalán elbírálnák a kérelmünket.

Ezen persze akadékoskodtam egy kicsit, de mivel nem igazán volt más választásunk, kelletlenül ugyan, de belementünk a dologba.

- Hova utalhatom a pénzt? - kérdeztem naivan.
- Utalni? - kérdezett vissza a szerződést kötő ügynök, mint aki nem érti, hogy mit akarok.
- Töltsön ki egy csekket. - szólt közbe a lakásmutogató ügynök.
- Csekket? - kérdeztem vissza ezúttal én, mint aki nem érti, hogy mit akar a másik. Ugyanis tényleg nem értettem.

Ezután egy rögtönzött gyorstalpaló tanfolyamon megpróbáltak megismertetni az amerikai bankrendszer- és a csekkek működésével és típusaival. Annak ellenére, hogy minden egyes válaszra két új kérdés merült fel bennem, viszonylag gyorsan megértettem, hogy ebből bizony csak akkor lesz valami, ha átrohanok a bankba, és intézek magamnak csekket vagy csekkfüzetet valahogy.

Úgyhogy azon nyomban át is szaladtam a szomszéd utcában lévő bankba, ahol megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit is szeretnék. Sajnos az ügyintéző pont úgy viselkedett, mint én az ügynökségen két perccel korábban: minden egyes válaszomra két új kérdést tett fel. Rövidesen ki is fogytam a válaszokból, ezért vissza kellett rohannom az ügynökségre, majd az ott megszerzett válaszokkal újra vissza a bankba. Majd az ott végre megszerzett csekkel ismét az ügynökségre.

Szerencsére ezzel le is zárult a procedúra, és már semmi más dolgunk nem volt, minthogy 2065 dollárral szegényebben reménykedjünk abban, hogy kedvezően bírálják majd el a kérelmünket, és kibérelhetjük a földalatti troll-barlangot.

 A nagy kaland után kisétáltunk a lakástól alig 10 percre lévő Michigan-tó partjára, hogy egy kis megerősítést nyerjünk, hogy jól döntöttünk. Újra átbeszéltük a dolgot, és a tóparti hideg szélben állva, a hatalmas jégtáblák ringatózását nézve, egy pillanatig mindketten biztosak voltunk abban, hogy a lakás jó lesz nekünk, és abban is, hogy ezen a környéken szeretnénk lakni.

Hétfő a Michigan-tó partján.

Én és a sapkám egy nappal azelőtt, hogy elvesztettem.

A szerencse hamarosan ránk is villantotta fogait, amit mi tévesen mosolynak véltünk. Hétfőn értesítettek, hogy miénk a lakás, és szerdáig visszajeleznek a szerződéskötéssel kapcsolatban. Még a lakás kifestését is meglebegtették. Madarat lehetett volna fogatni velünk.

Majd szerdán felhívtak, hogy a tulajdonos meggondolta magát, és mégsem kapjuk meg a lakást. Ekkor kicsit elszállt a madárfogási kedvem, de tudtam, hogy ha nem sikerül valahogyan visszaszereznem a befizetett pénzt, akkor mindenképpen madarat kell majd fognunk, hogy legyen mit ennünk.
 

Úgyhogy csütörtökön reggel az első utam az ügynökségre vezetett, ahol szerencsére annyira övön alulinak találták ezt a "gyere ide szaladj el" játékot, hogy maradéktalanul visszaadták az egész összeget. Azaz visszakaptam a csekket, amivel ismét el kellett mennem a bankba, hogy ott szórakoztassam az ügyintézőket az esetlenségemmel.

Azóta eltelt két nap, és sikerült visszaállítani a hetekkel ezelőtti állapotot, vagyis még beláthatatlan ideig macskanyávogásra és spanyol beszédre fogok ébredni és elaludni.

A dolog jó oldala, hogy továbbra is alkalmam lesz ismerkedni a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett lakótársaimmal. Esténként kijárhatok a szakadó hóba Joaquin-nal elszívni egy cigit, és együtt nevethetek Abdullah-val, amikor azzal jelzi hogy minden rendben van, hogy felmutatja jobbkezének  mindkét hüvelykujját.

Első nap az óvodában

Tegnap volt az első hivatalos munkanapom, ezért egy egész napos tréningen kellett részt vennem. Megismertettek bizonyos helyi szabályokkal, viselkedési normákkal, és vészhelyzeti protokollokkal. Reggel nyolckor kezdődött a program, és nekem már 8:30-kor rángatózott a szemem, mikor az volt a feladat, hogy minden újonc mutatkozzon be az összes többi újoncnak. 50 ember. Mindenki mindenkinek. Ez 2450 bemutatkozás.

 - Atyavilág, ezek csapatot akarnak építeni itten. - gondoltam.

És tényleg azt akartak. Csapatot egy falka olyan emberből, akiket semmi más nem köt össze, csak az, hogy ugyanabba a több ezer dolgozót foglalkoztató intézménybe nyertek felvételt, és ugyanarra a napra esik az első munkanapjuk. Valószínűleg soha többet nem találkoznak majd egymással, mert mindenki más épületben, más műszakban, más munkát fog végezi. Van köztük sofőr, takarító, kutató, orvos, nővér, portás, adminisztrátor, jogász, közgazdász és ki tudja még mi minden. De sebaj, rászántuk 50 ember egy munkanapját, hogy csapatot építsünk magunkból...

- Nagybömb fesztivál. - jut eszembe a jelenséget tökéletesen leíró kifejezés Kurt Vonnegut Macskabölcső című könyvéből, amit éppen most olvasok.

Aztán a dolog még komolyabbra fordult: Órákon át hallgattam, hogy a betegeket előre kell engedni a liftben, és hogy a fekete bőrű embereket ne szólítsuk "tesónak". A legszebb az volt, amikor egy indiai család fényképének felvetítésével illusztrálták, hogy mi emberek mind egyformák vagyunk. Legszívesebben elsírtam volna magam az egész helyzet abszurditásán.

És ez még semmi: Volt amit szerepjátékban is elgyakoroltunk. Csupa olyan dolgot, amit egy közepes képességű orangutánnak is megtanít az anyukája. Vagy ha nem, akkor a társai kitépik a karját, amikor először nem tartja tiszteletben a társas élet alapvető szabályait.

Aztán szerencsére minden elkezdett jobb irányt venni. Két indiai fickó, egy kisfiúsnak kinéző rezidens (akiről Carter doki jutott eszembe), egy a város legkeményebb környékéről érkezett fekete srác, és egy csinos kutatónő ültek velem egy asztalnál. Délelőtt tíz órakor már olyan látványosan rosszul voltam az egésztől, hogy elkezdtem viccet csinálni a különböző feladatokból. Szerencsére az asztaltársaim is hasonlóan éreztek. Hamarosan ők is felengedtek és onnantól kezdve mindenhová csak hülyeséget irtunk be, és amikor egymás feladatait kellett javítanunk, akkor az asztallapba kapaszkodva fuldokoltunk a nevetéstől, majd maximális pontszámra értékeltük a másik teljesítményét.

Aztán megint kicsit rosszabbra fordultak a dolgok, amikor ki kellett tölteni a bankos és még nem tudom milyen papírokat. A két indiai sráccal (akikről közben kiderült, hogy teljesen véletlenül a szomszéd laborban fognak dolgozni) összedugtuk a fejünket, és nagy nehezen kiszenvedtük,  hogy szerintünk mit és hová kell írni. Azóta is izgatott kíváncsisággal várom, hogy ki és mikor fogja megkapni a fizetésemet.

A napnak két szép pillanata volt. Az egyik, amikor megmutatták, hogy van egy tetőterasz fenntartva a dolgozóknak, ahová kimehetnek szusszanni egyet ha már nagyon tele a hócipó, és megnézhetik ahogyan a felhőkarcolók felhőt karcolnak.

Kilátás a dolgozói tetőteraszról. (2013. február 4.)

A másik szép pillanat az volt, amikor véget ért a bohóckodás, és odanyújtottam az öklömet a fekete srácnak.

- Cső Tesó, sok szerencsét a melóval! - kockáztattam meg egy utolsó tréfát, mire egy pillanat alatt fülig szaladt a szája.
- Cső Tesó, sok szerencsét neked is! - válaszolta vigyorogva, és hozzáérintette az öklét az enyémhez.
- Tulajdonképpen jó munkát végeztek a trénerek: sikerült a csapatépítés. - gondoltam magamban.

Összességében azt hiszem, hogy jó napot zártam: Összehaverkodtam a két indiaival, akikkel tényleg egymás közelében dolgozunk majd, gúnyt űztünk az egész komédiából a fekete sráccal és megszereztem a csinos lány email címét is.

Igaz, a belépőkártyámat nem sikerült megcsináltatnom, mert pont az én adataimat felejtették le a listáról, és ezért még nem voltam benne a számítógépes rendszerben. Az is igaz, hogy ez csak fél óra sorakozás után derült ki. De sebaj, újabb fontos lépésen vagyok túl, a hülye kártyáért és a lányért meg majd visszamegyek a hét vége felé.

Otthon, édes otthon

A jelenlegi legnagyobb problémám az új otthonom megtalálása. A lakásbérlés itt némileg másképpen működik, mint odahaza. Általában bérbeadással foglalkozó cégek vásárolnak meg egy-egy háztömböt, és ezektől a cégektől lehet lakást bérelni. Ez eddig nem tűnik bonyolultnak, viszont ezek a cégek szeretnek biztosra menni abban a tekintetben, hogy a leendő bérlő fizetni fogja a bérleti díjat. Ennek érdekében pedig (a leendő bérlő költségére) ellenőrzik az illető hiteltörténetét és gyakran megnézik, hogy előzőleg  hol és mennyiért lakott.

A mi esetünkben ez természetesen kicsit problémás, hiszen hiteltörténetünk nincs, nem laktunk sehol, és az eddigi havi jövedelmemért még a legócskább faviskót sem tudnám kibérelni a város határában. Ha van egyáltalán határa ennek a városnak...

Ráadásul amikor ezek a hiányosságok kiderülnek, akkor az addigi legígéretesebb tárgyalás is kínos fordulatot vesz. Egy tipikus beszélgetés valahogy így néz ki:

Én: Jó napot kívánok, érdekelne a lakás, amit a hirdetésben láttam.

Ügynök: Remek, mikor tudnának költözni?

Én: Bármikor, amint lehet.

Ügynök: Az nagyon jó, mikor tudnánk megnézni a lakást?

Én: Akár már ma is, de a héten bármikor.

Ügynök: Tökéletes, milyen a hiteltörténetük?

Én: Az sajnos nincs.

Ügynök: <kínos csend>

Én: Nemrég költöztünk ide Európából, ezért nincs. Viszont tudok kereseti igazolást mutatni.

Ügynök: Az...jó. Az is ... jó. Akkor majd visszahívom, hogy mikor lehet megnézni a lakást.

Én: Köszönöm előre is!

Ügynök: Nincs mit.

És tényleg nincs mit, mert soha többet nem hív vissza. Ha meg én hívom, akkor nem veszi fel a telefont. Ezért aztán, a kezdeti csalódások után egyre lejjebb kezdtünk adni az igényeinkből, és szép lassan felkerültek a lakáskeresési listánkra a Little Italy, Ukrainian Village és Greektown ígéretes és beszédes nevű városrészek is. És a munkahelyünk közelében is elkezdtünk nézelődni, mert ott olcsóbbak a lakások, és állítólag könnyebb is hozzájuk jutni.

Ukrainian Village sematikus térképe a negyed határában.

Egy jó kis sikátor Ukrainian Village-ben, a messzeségben egy felhőkarcolóval.

Aztán ez a terv némileg változott, amikor a következő körlevelet kaptam valamelyik reggel a munkahelyemen:

"On Wed., Jan. 30, at 10:50 p.m., two UIC students were the victims of an armed robbery off-campus in the 1100 block of South Loomis Street. They were approached by three offenders, one armed with a handgun, who demanded their belongings. The victims relinquished their possessions and were not injured. The crew fled south on Loomis to a maroon-colored vehicle, which drove off eastbound on Crenshaw Street. The offenders were described as young (under 21 years of age) African American males wearing red, maroon and green/grey hooded sweatshirts.
At <beep>, we encourage you to be cautious and aware of your surroundings when on the street after dark."

Röviden az lényeg, hogy nagyjából 800 méterre a munkahelyemtől három fiatal afroamerikai, akik közül az egyiknél lőfegyver volt, kirabolt két egyetemistát, majd a ruhájukhoz hasonló színű autóban elmenekültek a helyszínről. Szerencsére senki nem sérült meg ezúttal. Bár hallottam már olyat, hogy a kirabolt embert azért lőtték mellbe, mert nem voltak elégedettek az eltulajdonított telefonnal. Igaz az nem itt történt, hanem Dél-Afrikában.

Minden esetre az egyetem arra ösztönöz engem, mint kedves dolgozót, hogy legyek óvatos. Hát ezúton is köszönöm, és ígérem, vigyázni fogok.

Például rögtön azzal kezdem, hogy a fent említett városrészeket (a biztonságosabbnak tűnő Ukrainian Village kivételével) rögtön le is húzom a listáról. Így viszont nem tudom, hogy hogyan tovább. Egyelőre az egyetlen lehetőség, ami adódott, egy Lincoln Park-i lakás, amit holnap meg tudok talán nézni. Lincoln Park nagyon jó környéknek számít, és szeretnék is ott lakni. A lakás viszont gyanúsan olcsó, úgyhogy valószínűleg a föld alatt van. Ez mondjuk nem rossz, mert így majd atombunkernek is tudjuk használni, ha az emberiség mégis úgy döntene, hogy szén-dioxid helyett atomháborúval pusztítja el magát... 

Igaz, az ügynök még nem tudja, hogy honnan jöttünk, és a szép mosolyunkon kívül semmit nem tudunk felmutatni. Meglátjuk, hogy mi lesz...

A keresés eredményéről természetesen majd beszámolok.