Munkába menet

Több olvasóm is kérte már, hogy tegyek fel több fényképet a blogra, és mutassak többet Chicagóból. Azonban egyelőre még nem nagyon volt időm kirándulgatni vagy várost nézni, így fényképeim sem nagyon vannak. Ezért aztán azt találtam ki, hogy munkába menet magammal viszem a fényképezőgépemet és készítek néhány fényképet. Ezeknek a képeknek a segítségével tervezem most elmesélni, hogy hogyan jutok el ideiglenes otthonomból a munkahelyemre. Később pedig majd remélem, hogy lesz alkalmam meglátogatni egy-két érdekesebb helyet is, és azokat is megmutatni. De addig is fogadjátok szeretettel munkába jutásom unalmas történetét:

Miután felvettem a cipőmet, odafordulok a kijárat felé és felsétálok a lépcsőn a földszintre.

 A kijárat a pincelabirintusból.

Itt végigmegyek egy keskeny, két ház közé szorult járdán, és még egy utolsó pillantást vetek a szobám ablakára, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy a tápláléklánc melyik végén vagyok.

 A szobám ablaka.

Ezután kilépek az utcára és vetek egy búcsúpillantást magára a házra is, ahol lakom. Egészen jól néz ki kívülről, és a mit sem sejtő bámészkodó meg nem mondaná, hogy milyen takaros kis pincelabirintus húzódik a ház alatt, és hogy milyen sok ország ideszakadt gyerekének nyújt ideiglenes menedéket.

Az otthonom csalóka utcafrontja.

Maga a ház egy kertvárosi részen van, elég kellemes környezetben. A metró megállója felé haladva tipikus amerikai kertvárosi házak sora mellett haladok el, és talán ez a munkába érés előtti utolsó pillanatok egyike, amikor még teljesen biztonságban érzem magam.

Házak amerikai zászlóval és stop-táblával.

Közlekedési tábla: "Vigyázat, az úton gyerekek libikókázhatnak"

A metrómegálló előtti sarkon a helyi tűzoltóság épülete mellett haladok el, ahol meglepően gyakran mozognak a hatalmas tűzoltóautók.

 Tűzoltóállomás tűzoltóautó nélkül.

 Tűzoltóautó tűzoltóállomás nélkül.

A tűzoltóság szomszédjában lévő metrómegállóhoz érve egy forgóajtón kell áthaladnom a metróbérletem segítségével.

Ebbe a forgóajtóba szorult be Hétfő a múlt héten, 

amikor a lejárt bérletével próbálkozott átjutni.

Ezután egy keskeny elkerített folyosón keresztül jutok a megállóhoz. Ezen a folyosón eddig csak egyszer láttam emberi ürüléket.

 Folyosó ürülék nélkül.

 

A megállóba érkező metrószerelvény.

Eredetileg a metrón is terveztem képeket készíteni, de aztán alaposabban szemügyre vettem az utazóközönséget, és úgy döntöttem, hogy inkább nem borzolom a kedélyeket azzal, hogy bárkinek is az arcába fényképezek. 

Fényképeztem viszont a munkahelyem megállójában. Innen már csak egy rövid séta az épület ahol dolgozom, de előtte még végig kell sétálnom itt is egy hosszú folyosón, amiből kiérve lehetőségem van megpillantani a belváros épületeit.

 Ennek az épületkomplexusnak (sic) a túloldalán dolgozom.

Folyosó a metróállomás kijáratához.

Mostanában egyre inkább vágyakozva tekintek a hatalmas épületekre, ugyanis alig egy hét múlva oda fogok költözni közéjük.

Egy hét múlva már az óriások között fogok lakni.

A munkahelyről majd egy másik bejegyzésben tervezek írni, de azért készítettem egy képet az asztalomról is. Elég jól belaktam az elmúlt egy hónapban, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem teljesen üresen kaptam: Kedves barátom Szója ugyanis már egy kicsit elő-lakta nekem az asztalt az elmúlt két évben.

A Szójával közös, időben megosztott asztalunk.

A hazaút történetétől már megkímélem a kedves olvasót, viszont hamarosan be fogok számolni a hazaút szinte mindennapos közbülső állomásáról, a FitzGerald's-ról.