Hullámvasút

Múlt hét szombaton felvirradt a nap, amelyiken elindulhattunk végre élőben is megnézni a reménybeli lakásunkat. Nagyjából egy óra metrózás után megérkeztünk a megadott címre, és izgatottan vártuk, hogy befusson az ingatlanügynök is. Hamarosan hozzánk is lépett egy 25 év körüli szép fekete lány, és megkérdezte:

- Nem ti jöttetek véletlenül megnézni a lakást?
- De igen. - válaszoltam, majd gyorsan bemutatkoztunk egymásnak.

- Mindjárt itt a főnököm, ő fogja majd megmutatni. - magyarázta el röviden, hogy mi fog történni.
- Az remek lesz. - mondtam.
- Hatékony... - gondoltam.

Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett a lakásmutogató ügynök is, megkímélve minket attól, hogy percekig ácsorogva a semmiről folytassunk kínos beszélgetéseket.

Hamar be is vitt minket a lakásba, ami egy fél szinttel a föld alatt helyezkedett el. Hétfővel gyorsan el is kezdtük bejárni a lakást: Két hálószoba, egy nappali, egy fürdőszoba és egy konyha a hátsó bejárattal alkották a lakás helyiségeit. A csap a fürdőben folyt, az ügynök kétségbeesetten próbálta elzárni mielőtt észrevesszük. A falak mocskosak voltak, az egyik szobában a festék több helyen is javítva volt az eredetitől elütő színnel. A hűtő is mocskos és régi volt. A parketta recsegett-ropogott a talpunk alatt, a radiátorok pedig valami iszonyatos buhera munkával a plafonra voltak felszerelve. Minden plafonon csövek kanyarogtak, az egyik szoba ablakából pedig remek kilátás nyílt a szomszéd ház 70 cm-re lévő fekete tűzfalára.

A nappali fényképe a hirdetésből.

- Nekem tetszik. - fordultam Hétfőhöz.
- Ja-ja. Nekem is. - válaszolta nem túl meggyőzően.

Elnézést kértem az ügynöktől, és néhány szóban magyarul megvitattuk, hogy mit is gondolunk. Elég gyorsan arra az elhatározásra jutottunk, hogy jó lesz nekünk a hely és kivennénk. Ezt meg is osztottam a lakásmutogató ügynökkel, aki visszapasszolt minket a kísérgető ügynökhöz, hogy vele együtt elmenjünk az irodába a szerződést kötő ügynökhöz, és vele kitöltsük a lakásbérléshez szükséges kérelmet.

Az irodában nagyon kedvesen fogadtak, segítettek kitölteni a sokoldalas kérdőívet, majd amikor minden kérdést tisztáztunk, akkor azt is méltóztattak közölni, hogy a már ismert költségeken felül még 400 dollár költözési díjat, fejenként 35 dollár hiteltörténet ellenőrzési díjat és még fejenként 75 dollár kiszándékozási illetéket is be kell fizetnünk az első havi bérleti díjon felül. Természetesen még azelőtt, hogy egyáltalán elbírálnák a kérelmünket.

Ezen persze akadékoskodtam egy kicsit, de mivel nem igazán volt más választásunk, kelletlenül ugyan, de belementünk a dologba.

- Hova utalhatom a pénzt? - kérdeztem naivan.
- Utalni? - kérdezett vissza a szerződést kötő ügynök, mint aki nem érti, hogy mit akarok.
- Töltsön ki egy csekket. - szólt közbe a lakásmutogató ügynök.
- Csekket? - kérdeztem vissza ezúttal én, mint aki nem érti, hogy mit akar a másik. Ugyanis tényleg nem értettem.

Ezután egy rögtönzött gyorstalpaló tanfolyamon megpróbáltak megismertetni az amerikai bankrendszer- és a csekkek működésével és típusaival. Annak ellenére, hogy minden egyes válaszra két új kérdés merült fel bennem, viszonylag gyorsan megértettem, hogy ebből bizony csak akkor lesz valami, ha átrohanok a bankba, és intézek magamnak csekket vagy csekkfüzetet valahogy.

Úgyhogy azon nyomban át is szaladtam a szomszéd utcában lévő bankba, ahol megpróbáltam elmagyarázni, hogy mit is szeretnék. Sajnos az ügyintéző pont úgy viselkedett, mint én az ügynökségen két perccel korábban: minden egyes válaszomra két új kérdést tett fel. Rövidesen ki is fogytam a válaszokból, ezért vissza kellett rohannom az ügynökségre, majd az ott megszerzett válaszokkal újra vissza a bankba. Majd az ott végre megszerzett csekkel ismét az ügynökségre.

Szerencsére ezzel le is zárult a procedúra, és már semmi más dolgunk nem volt, minthogy 2065 dollárral szegényebben reménykedjünk abban, hogy kedvezően bírálják majd el a kérelmünket, és kibérelhetjük a földalatti troll-barlangot.

 A nagy kaland után kisétáltunk a lakástól alig 10 percre lévő Michigan-tó partjára, hogy egy kis megerősítést nyerjünk, hogy jól döntöttünk. Újra átbeszéltük a dolgot, és a tóparti hideg szélben állva, a hatalmas jégtáblák ringatózását nézve, egy pillanatig mindketten biztosak voltunk abban, hogy a lakás jó lesz nekünk, és abban is, hogy ezen a környéken szeretnénk lakni.

Hétfő a Michigan-tó partján.

Én és a sapkám egy nappal azelőtt, hogy elvesztettem.

A szerencse hamarosan ránk is villantotta fogait, amit mi tévesen mosolynak véltünk. Hétfőn értesítettek, hogy miénk a lakás, és szerdáig visszajeleznek a szerződéskötéssel kapcsolatban. Még a lakás kifestését is meglebegtették. Madarat lehetett volna fogatni velünk.

Majd szerdán felhívtak, hogy a tulajdonos meggondolta magát, és mégsem kapjuk meg a lakást. Ekkor kicsit elszállt a madárfogási kedvem, de tudtam, hogy ha nem sikerül valahogyan visszaszereznem a befizetett pénzt, akkor mindenképpen madarat kell majd fognunk, hogy legyen mit ennünk.
 

Úgyhogy csütörtökön reggel az első utam az ügynökségre vezetett, ahol szerencsére annyira övön alulinak találták ezt a "gyere ide szaladj el" játékot, hogy maradéktalanul visszaadták az egész összeget. Azaz visszakaptam a csekket, amivel ismét el kellett mennem a bankba, hogy ott szórakoztassam az ügyintézőket az esetlenségemmel.

Azóta eltelt két nap, és sikerült visszaállítani a hetekkel ezelőtti állapotot, vagyis még beláthatatlan ideig macskanyávogásra és spanyol beszédre fogok ébredni és elaludni.

A dolog jó oldala, hogy továbbra is alkalmam lesz ismerkedni a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett lakótársaimmal. Esténként kijárhatok a szakadó hóba Joaquin-nal elszívni egy cigit, és együtt nevethetek Abdullah-val, amikor azzal jelzi hogy minden rendben van, hogy felmutatja jobbkezének  mindkét hüvelykujját.