15 perc séta

Ma reggel felvirradt az első tavaszi nap Chicagóban. A reggeli napfényben ragyogó felhőkarcolókat bámulva az az ötletem támadt, hogy elmegyek sétálni és végigjárom a bejárati ajtónktól legfeljebb 15 perc sétára lévő híres látnivalókat, és lefényképezem azokat a blog olvasóinak. 

Így aztán felmarkoltam a fényképezőgépemet, és nekiindultam az ébredező városnak. Majd néhány lépés után visszafordultam és hazamentem, hogy feltöltsem a fényképezőgépem akkumulátorát. Az így nyert időt a (múltkor felvázolt fiaskó óta tökélyre fejlesztett) mosodai képességeim kamatoztatásával és melegszendvics készítéssel töltöttem. 

Reggeli után újra felkerekedtem, és csatlakoztam a város többi turistájához, és meglátogattam a látványosságokat:

Harold Washington Library

 

Pár nappal kiutazásom előtt Apukám mintegy mellékesen közölte velem, hogy Chicagóban van a világ legnagyobb nyilvános könyvtára. Én erről akkor mit sem tudtam, sőt, az igazat megvallva a kiutazással kapcsolatos dolgok problémái között el is feledkeztem erről az információról.

Mit sem tudtam ennek a könyvtárnak a létezéséről akkor sem, amikor a lakást kerestük. Aztán amikor sok szerencsétlenkedés után sikerült ezt a szuper helyet megcsípnünk és felocsúdtunk a kezdeti sokkból, akkor kiderült, hogy az Édesapám által említett épület a szomszédunkban van. A Google Maps szerint bejárattól bejáratig 126 méter a távolság.

A könyvtárról készült Wikipedia bejegyzés (sajnos csak angolul) itt található, én pedig ma ezt a képet készítettem róla:

A Harold Washington Könyvtár, ahol a hozzám hasonló

könyvimádók 70294 négyzetméteren veszhetnek el.

ABC7 Chicago State Street Studio

 

Chicago főutcáján (?) van az egyik tévécsatornának egy stúdiója, melynek az az érdekessége, hogy az egyik fala golyóálló üvegből van és az utcára néz. Így aztán a híradók élő felvételét a járókelők az utcáról is figyelemmel kísérhetik.
Amikor úgy döntök, hogy munkából hazafelé arrafelé kerülök, akkor lopva én is be szoktam pislantani és ámulva nézem a stúdió dolgozóinak tevékenységét és az élő közvetítést. Valahogy arra még sosem vettem a bátorságot, hogy megálljak bámészkodni, mert valamiért illetlennek érzem. Pedig hülyeség, mert az egész világ látja őket...

Szerencsére ma reggel nem nem volt élő adás, és így különösebb rossz érzés nélkül tudtam egy fényképet készíteni az épületről, és kölcsönvettem egy képet is egy másik blogról (forrás a kép jobb alsó sarkán), amin működés közben is látszik a stúdió.
Mellette rádióadásokat készítenek, ami szintén egy "kirakatban" zajlik. Az éppen készülő élő felvételt a járókelők is hallhatják az épület homlokzatára szerelt hangfalakból. Érdekes módon őket tudom rossz érzés nélkül bámulni...

A stúdió és az épület látható ezen a rosszul sikerült képen.

 A stúdió működés közben, amint a járókelők bámulják az odabent zajló munkát.

 Az ottjártamkor közvetített rádióadást készítő embereket fényképeztem le.

Az ablaküvegben a chicagói színház Nick Cave koncertjének reklámja tükröződik.

De ezt én is csak most vettem észre.

Fém bab-izé

 

Hivatalosan Cloud Gate-nek (Felhőkapu) nevezik Chicago egyik talán leghíresebb látnivalóját, de a legtöbben csak babnak hívják a jellegzetes alakja miatt.  Ez tulajdonképpen egy babszem alakú hatalmas acél valami, amiben tükröződnek a környező épületek. 

A turisták nagyon szeretik, ezért mindig rengeteg ember van ott. Engem egy picit el is riasztott a tömeg, úgyhogy csak a tisztes távolból készítettem egy képet, de a fenti linken (ami a Wikipedia oldalára visz) még fellelhető egy-két fénykép.

Vérszomjas turisták a bab-izével a háttérben.

Navy Pier

 

Ugyan 15 perc sétánál messzebb van, de 10 perc séta után már tudtam egy fényképet készíteni a Navy Pier-ről. Ez tulajdonképpen egy régi kikötő, amit egyrészt áruszállítók használtak, másrészt pedig kiképzőállomás volt a haditengerészet számára. Még két édesvízi repülőgép-hordozó is állomásozott itt (USS Wolverine és USS Sable (IX-81)), amelyek összesen 17820 pilóta kiképzésében vettek részt.
Mára megszűnt a régi funkciója a kikötőnek, és turistalátványosságként és szórakoztató-központként funkcionál.

A Navy Pier. A kép bal szélén látható óriáskerék az egyik nagy 

attrakciója a kikötőnek.

 

Art Institute of Chicago 

 

Pár perc sétára a lakásunktól található egy művészeti múzeum ahol felbecsülhetetlen értékű kincseket őriznek. Sajnos fogalmam sincs, hogy pontosan mit, de itt találhat a kedves olvasó egy kis ízelítőt, a múzeumban megtekinthető műalkotásokról.
Egyszer majd összeszedem a bátorságom és bemerészkedek majd a belsejébe is, megkockáztatva, hogy rám szakad majd az egész kóceráj, amikor kiderül, hogy nálam nagyobb művészettörténeti analfabéta még nem járt a falai között.

Az épület modern szárnyának bejárata előtt kígyózó szombat reggeli sor.

Valahogy bekeveredtem a múzeum mellé/mögé és lefényképeztem azt a részét is, 

ami láthatólag senkit sem érdekel.

Lake Michigan

 

Természetesen nem maradhat ki a felsorolásból a lakásunktól 1091 méterre lévő Michigan-tó sem. A tóról szerencsére van magyar nyelvű Wikipedia szócikk is, ezt itt lehet elérni. A tópartra érve megszólítottam egy szimpatikus két méter magas fekete izomhegyet, és megkértem, hogy fényképezzen le a háttérben a vízzel. A fiatalember meglepően kedvesnek bizonyult és sem a fényképezőgépemet, sem az életemet nem vette el, pedig fél kezével képes lett volna szétroppantani a tenyerében kényelmesen elférő koponyámat.
A kép is egészen jól sikerült, bár nem igazán adja vissza a tóparton hallható kellemes sirályvijjogást. Ugyanaz a sirályvijjogás ez, amire a jobb idő beköszöntével én is ébredek reggelente. Meg kell hogy mondjam, összehasonlíthatatlanul jobb erre ébredni, mint arra az undorító hippifesztiválra amit a galambok rendeztek otthon az erkélyemen minden hajnalban.

4918 köbkilométer víz és én.

Kedvenc épületek

 

Már novemberben tudatta velem Szója és Tarator, hogy minden Chicagói lakosnak választania kell magának egy kedvenc épületet. Ez nem volt könnyű feladat, mert ha az ember egyszer választ valamit, akkor bizony élete végéig az lesz a kedvenc épülete. Majd' egy hónapig nem is tudtam dötést hozni. Aztán megláttam a Roosevelt University épületét, és rögtön tudtam, hogy nem kell tovább keresnem. (Mi mást is választhatna egy "kocka" kedvenc épületnek, mint egy egyetemi épületet?)

A Roosevelt University épülete félig takarásban.

A rend kedvéért készítettem egy képet képet Hétfő kedvenc épületéről is, a Trump Towerről. Bár ez az épület messzebb van otthonunktól, mint 15 perc séta (mondjuk 20), mégis ebbe a bejegyzésbe illik, hiszen a szomszéd utcából jól látszik.

Trump International Hotel and Tower.

A helyiek többsége utálja, mi nem.

Ha meg már épületekről van szó, és amúgy is a környéken lakom, akkor itt van Tarator barátom kedvenc épülete is. Sajnos sem a nevére sem egyéb technikai részletre nem emlékszem, csak arra, hogy annak idején beszéltünk róla, és "ez a legmagasabb nő által tervezett épület."
De hogy ez a legmagasabb épület amit nőnemű ember tervezett, vagy pedig ez egy olyan épület amit a legmagasabb nőnemű ember tervezett, azt már nem tudom biztosan. Gyanítom, hogy az előbbi...*

Tarator kedvenc épülete.

És itt lenne a helye Szója kedvenc épületének is, de töredelmesen bevallom, hogy nem emlékszem, hogy melyik az... Bocsi, Szója!!! Tudom, hosszú évekig vezekelnem kell majd ezért a hiányosságért! És meg is érdemlek minden büntetést.
Kárpótlásul ígérem, hogy ha kiderül melyik is az, akkor felkeresem az épületet, lefényképezem, kis "szerencsével" valami hülye helyzetbe keveredek a környékén és utána beszámolok róla itt a blogon...

Shedd Aquarium & Adler Planetarium

 

Végül két igazi kincs: A Shedd Aquarium és az Adler Planetarium, melyek Chicago számomra legvonzóbb létesítményei. Az előbbiben egyszer már jártam (még a novemberi látogatásom alkalmával), és nagyon élveztem. A világ mindenféle tájáról származó epitópok biotópok vannak itt berendezve, kezdve a Mangrove-mocsarak vízi életvilágától a korallszirtek színes világán át a Nagy-tavak szürke halain keresztül a Nílus krokodiljaiig minden. Igazi csemege ez nekem.
Az Adler Planetarium pedig egy asztronómiai múzeum és planetárium. Egyszer Édesanyám még gyerekkoromban elvitt Budapesten a planetáriumba, és nagyon élveztem. De túl kicsi voltam ahhoz, hogy igazán értsem és megértsem az ottani dolgokat. Azóta annyit változott a helyzet, hogy már évek óta heti 4-5 órát töltök asztrofizikai könyvek olvasásával és előadások hallgatásával, és bár most sem értek az egészből semmit, mégis nagy várakozásokkal nézek elébe az Adler Planetarium meglátogatásának.

A félsziget csücskén (balra) az Adler Planetarium,

 a kép jobb oldalán pedig a Shedd Aquarium látható.

A jövő hétvégén ellátogatok oda, és pár órára újra átváltozok kisgyerekké...




A fentiek tükrében azt kell, hogy mondjam, hogy a lakáskereséssel járó minden vesződség megérte. Végül olyan helyen lakunk, ahová a világ minden tájáról jönnek a turisták. Nagyon szerencsések vagyunk, azt hiszem.

 Erről pedig eszembe jutott egy vicc. De nem fogom elmondani.





*A csillaggal jelölt tréfa pedig azt hiszem, hogy Tarator tréfája.

A szomszéd ruhája mindig tisztább

Gyerekkoromban mindig csodálkoztam a hollywoodi filmeket nézve, hogy miért jár Amerikában mindenki mosodába. Nos, az elmúlt két hónapban nem jutottam közelebb a válaszhoz, azt viszont biztosan állíthatom, hogy tényleg ritkaság számba megy, hogy valakinek saját mosógépe legyen. Vagyis a filmek nem hazudnak.

Általában a nagyobb bérházak alagsorában van valahol jól elrejtve egy kisebb-nagyobb mosókonyha, ahol a lakók rendelkezésére áll néhány mosó- és szárítógép. Pénzért természetesen.

Az még nem is zavarna, hogy pénzt kell fizetnem egy mosásért, hiszen így megmenekülök attól, hogy magamnak kelljen mosógépet vásárolnom, nem áztatom el a szomszédokat, a szomszédok sem áztatnak el engem, és az esetleges javítási költségeket sem nekem kell állnom. És nem utolsó sorban a szárítógépnek hála, nincs tele a lakás száradó ruhákkal. Az igazat megvallva még szeretem is ezt a rendszert.

Szóval nem a mosás és szárítás árával van bajom, ami a mi esetünkben 2-2 dollár, hanem azzal, hogy ezt a pénzt negyeddollárosok formájában kell bedobnom a gépekbe. És mivel itt gyakorlatilag nem használ készpénzt az ember, nem is nagyon gyűlik az apró. És hát 4 dollár az összesen 16 db negyeddolláros.

A mosógép pénzadagolója. 

Egyszerre 8 db negyedroládost kell  belehelyezni.

Ezért aztán a negyeddollárosok, illetve azok hiánya komoly problémát jelenthetnek. Szerencsére bizonyos boltokban lehet berolnizott negyeddollárost vásárolni, természetesen a névértéknél kicsit drágábban. Súlyosbítja azonban a helyzetet, hogy egy magyar anyanyelvű ember, beszéljen bármily ékes angolsággal, képtelen a világnak ezen a felén a negyeddolláros (quarter) szót úgy kiejteni, hogy azt egy helyi ember megértse. Így volt ezzel eddig minden magyar ismerősöm aki itt járt, és én sem vagyok kivétel.

De nem akarom túldimenzionálni ezt a problémát, röviden arról van szó, hogy a házunk alagsorában 16 db pénzérméért cserébe a gépszörnyek kitisztítják és megszárítják a ruháimat.

 A mosókonyha. Balra a mosó-, jobbra a szárítógépek.

Nem sokkal azután, hogy beköltöztünk új otthonunkba, össze is szedtem a bátorságomat, megragadtam a másfél hónap alatt összegyűlt 20 db negyeddolláros érménket, és megkerestem a házunk mosókonyháját. Hamar meg is találtam helységet, és némileg tanácstalanul odaálltam az egyik gép elé.

A fedő le volt zárva, a pénznyelő rész esdekelve várta az érméket, és semmilyen kiírást nem láttam sehol.

- Ha bedobom a pénzt, biztos kinyílik a teteje. - gondoltam, és belehelyeztem 8 db 25 centes érmét a nyílásokba.

Azonban amint benyomtam az érméket, azonnal elkezdődött a mosás folyamata.

- Szent Ég, hát még nincs is benne a ruhám! - kiáltottam fel magamban, és egy hirtelen ötlettől vezérelve feltéptem a mosógép tetejét.

A mosógép azonnal le is állt, én pedig némileg megnyugodtam, hogy még nem késő belecuccolnom a szennyest a gép belsejébe. Igen ám, de ahogy jobban szemügyre vettem a gép bendőjét, kiderült, hogy a mosógép nem üres, hanem benne vannak valamelyik szomszédom ruhái. 

Dermedten álltam a mosógép előtt, egyik kezemben a szennyessel, a mosószerrel és egy mosás-szárítási ciklus 75%-ára elegendő maradék apróval, a másik kezemmel a gép fedelét tartva, és azt gondoltam:

- Most mit csináljak?

Néhány másodperc tanakodás után visszazártam a fedőt, a mosógép pedig boldogan folytatta a szomszédom ruháinak újbóli kimosását. Óvatosan körbepillantottam, hogy látott-e valaki, de szerencsére egyedül voltam. Kipillantottam a folyosóra is, és nagy megkönnyebbülésemre az is üresnek bizonyult. Úgyhogy topogtam még egy kicsit tanácstalanul a mosógép előtt, majd azt tettem, amit minden felelősségteljes felnőtt ember tett volna a helyemben: Elszaladtam.

Az este hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a szennyesemet bámultam és néha megszámoltam, hogy nem szaporodtak-e a negyeddollárosaim. De feltételezem, hogy a mosógépben lévő ruha gazdájának is feladtam a leckét, hiszen nem lehet túl gyakori, hogy valaki befizeti a  szomszédját egy extra mosásra, hogy biztosan mindene tiszta legyen.

 Visszatértem a bűntény helyszínére egy fénykép erejéig.

A "negyeddolláros probléma" egyébként azóta sikeresen megoldódott. Néhány nappal később besétáltam a már korábban említett bankba, ahol a fiókvezető annak rendje és módja szerint rögtön fel is ismert, és hangosan köszöntve elém jött.

- Helló Tabasco, miben segíthetek ma? - kérdezte, és még a nevemre is emlékezett.

- Helló, ma csak negyeddollárost szeretnék vásárolni. - mondtam.

- Parancsolsz? - kérdezett vissza a fülét hegyezve.

- Negyeddollárost szeretnék. - tettem még egy kísérletet.

- Tessék? - állt előttem tanácstalanul egyre jobban ráncolva a homlokát.

- 25 centeseket papírba begöngyölve. - daráltam el lesütött szemmel a mondatot, amit előre begyakoroltam, mintegy számítva arra, hogy a "negyeddolláros" kifejezés kiejtésével gondjaim lesznek.

Erre aztán kisimultak a ráncai, és saját kezűleg szolgált ki és adott nekem 120 darab negyeddollárost, amivel jó sokáig elleszek, még akkor is, ha időnként a szomszédoknak is besegítek majd a mosásba.

Az elődök nyomában

Az előző bejegyzés befejezésében előrevetítettem, hogy a lakásunk kitakarítása és lakható állapotba hozása nem volt kis feladat. Ennek a folyamatnak a pontos részleteitől viszont megkímélem a kedves olvasót, mert még az én válogatott gusztustalanságokhoz szokott szemem (munkahelyi ártalom) is könnybe lábadt néha az előző lakók étel-, szőr- és köröm maradványai láttán, amik a hűtőszekrénytől az ablakpárkányon át a fürdőszobaszekrényig mindenhol fellelhetőek voltak. Minden, mindenhol.

A konyha kezdeti állapota. Végül Hétfő tette használhatóvá 

nagyjából kétnapi megfeszített munkával.

A takarítás kellemetlenségei helyett inkább a jó dolgokról szeretnék beszámolni. Ezek a jó dolgok pedig a lakás különböző részeinek felfedezése, és az elődeinktől, Szójától és Taratortól örökölt tárgyaink kibontogatása és összeszerelése. Elődeink olyan alaposan összecsomagoltak mindent, hogy úgy bontogattuk ki a tárgyainkat, mintha újak lennének. Illetve, még egy kicsit jobb is volt a helyzet, mert a legtöbb dologhoz valami vicces és gyakran hasznos megjegyzést találtunk mellékelve, ami igencsak tartotta bennünk a lelket pakolászás közben. Még egy üvegcse Jim Beam is akadt elrejtve a dolgok között, hogy jobban menjen a szerelés.

"Összeszerelési segédlet! Tessék meghúzni a lapost!

Szója és Tarator"

A takarítás java részét Hétfő vállalta magára, én pedig fáradhatatlanul szereltem a bútorokat. Szükségem is volt ehhez a feladathoz az "összeszerelési segédletre", mert borzalmas dolgokat tudok művelni, ha szerszám kerül a kezembe. Az elektromos és elektronikus dolgokkal érdekes módon elég jól boldogulok. Sőt, minél komplexebb valami, annál inkább érzem, hogy beszél hozzám. Így aztán ha számítógépet vagy áramlási citométert kell szerelnem, akkor nagy élvezettel és magabiztossággal tudok nekilátni a feladatnak, és jó eséllyel sikerrel is járok. Egy villanykapcsolóval még el-elboldogulok, de ha egy szöget kell beverni valahová, vagy becsavarni egy facsavart, akkor összeszorul a gyomrom, mert tudom előre, hogy abból semmi jó nem fog származni. És hát lássuk be, a bútorok összerakása ez utóbbihoz áll közelebb.

Szerelek.

Elakadtam.

Azt szoktam mondogatni, amikor arra kényszerülök, hogy szerszámot vegyek a kezembe, hogy "Aki szerszámot fog, szerszám által vész el."

Ez nagyjából meg is történt, amikor a laposfogóval keményen összecsíptem a jobb kezem mutatóujjának bőrét. 5 percen belül háromszor. Pontosan ugyanott. Sajnálom, hogy nem örökítettem meg az undorral vegyes döbbenetet Hétfő arcán, amikor az egyre növő vérhólyagot kiharaptam és leragasztottam a sebet. Szerencsére az "összeszerelési segédlet" ezen is átsegített minket.

Végül eljutottunk arra a pontra, hogy a nagyobb bútoraink a helyükre kerültek, és elkezdhettük kibontogatni a kisebb dobozokat is. Taratorék múltból küldött üzenetei ismét erőt öntöttek belénk. Már csak azért is, mert néhány üzenetből az derült ki számomra, hogy némi "szétszerelési segédlet" is a rendelkezésükre állt, amikor a dolgainkat pakolták. Íme néhány üzenet a teljesség igénye nélkül:

"Ez dunsztom sincs mi. Ahogy kaptuk, úgy adjuk tovább."

"Ha egy hétig nem használjátok, bepenészedik a szűrő.

Vagy óvatosan azzal, vagy ba*@ß!?tok ki a francba."

(Felirat egy "párásítón", bármi legyen is az.)

Végül nagyjából minden a helyére került, és a szekrényemben talált 140 vállfa mellé beakaszthattam a Taratoréktól örökölt 34 vállfát is.

A szekrényem, ahogy találtam.

Tarator és Szója ajándéka.

(Ezeket végül kidobtam a fentiek kétharmadával együtt. Bocsi srácok!)

A vállfák mellett azonban előkerült egy igazi kincs is. Már amikor a dobozt megérintettem, éreztem, hogy fontos dologra akadtam: A korábban már emlegetett Rizslámpára, az egyik (talán egyetlen) olyan tárgyra, amit nem szerettem volna megkapni. "Szerencsére" Hétfő nagyon ragaszkodott hozzá, így aztán végül mégiscsak a birtokunkba került. Ráadásul olyan felirattal, hogy egyből megszerettem.

A Rizslámpa doboza.

"Tabasco tulajdona. Igaz barátsággal,

Sz & T

1-13-2013"

A Rizslámpa, amint teljes erejével beragyogja a szobát, 

mintegy megcsúfolva a "lámpa" kifejezést.

Kicsit nehezemre esik, de be kell vallanom, hogy a Rizslámpa végül tényleg hasznos része lett a lakásnak, mert tökéletes háttérfényt biztosít filmnézéshez, vagy egy kis esti zenehallgatós ücsörgéshez. 

Szerencsére nemcsak a lámpa, hanem a többi tárgy is hamar megtalálta a helyét, és végre-végre lett egy hely, amit Otthonnak tudunk nevezni.

A szobám.

Az örömünket nem tudta az sem elrontani, hogy rájöttünk, van még egy harmadik lakótársunk is:

Krákedi, a szütyörgő Isten. Krákedi adja nekünk a meleget, nyáron tőle kapjuk majd a hideget, és ha jól imádkozunk és megkönyörül rajtunk, akkor tőle kapjuk a csendet is. Igen, a fűtő/hűtőtestről van szó:

A kész nagyszoba, a háttérben Krákedivel.

Azt is csak az első olvadás alkalmával vettük észre, hogy Hétfő szobájában a tető az inkább csak díszlet, minden különösebb funkció nélkül. Ha esik odakint, akkor bent is esik egy kicsit. Remélem ezt majd sikerül hamarosan orvosolni.

Hétfő időjárásjelző berendezése.

Azonban a lakás minden hátrányát feledteti az, hogy végre van egy saját kis (értsd: hatalmas) helyünk, ahonnan a házak között/felett elnézve, egy kis részen még a Michigan tó is látszik. Igaz, hogy csak kicsit látszik, és három napig tartott mire egyáltalán észrevettük, de mégis határtalan örömmel töltött el minket.

Minden chicagói álma: Kilátás a tóra.

Tulajdonképpen már csak néhány könyvet hiányolok az üres polcról, és akkor már teljes lesz a komfortérzetem.

Üres könyvespolc egy másik érdekes lámpával és Manócskával.

Végül engedjétek meg, hogy ezúton mondjak köszönetet elődeinknek! Egyrészt a Jeti családnak, hogy csak félig pusztították el a lakást mielőtt elmentek, másrészt meg Szójának és Taratornak, amiért levették a vállunkról a bútorbeszerzés terhét, és egy komplett, kész háztartást örökölhettünk tőlük, aminek minden egyes darabja az eredeti csomagolásban, tökéletes állapotban jutott el hozzánk:

Köszi!

A nagy nap

Múlt hét szombaton végre felvirradt a nap, amikor átköltözhettünk az új otthonunkba. Igaz, a felvirradást mi nem láttuk, ugyanis sötétszürke felhők takarták az eget. Azonban még a sötétszürke felhők sem tudták elrontani a kedvem, amint életemben először szemügyre vettem a kilátást leendő otthonom ablakából: A szobák az Egyesült Államok legmagasabb felhőkarcolójára, a Willis Towerre néznek. Percekig nem tudtam lehervasztani a vigyort az arcomról.

Kilátás a konyhából.

 Kilátás a nappaliból: A Willis Tower.
(Korábban Sears Tower volt a neve)

Hosszú percekig gyönyörködtem a kilátásban, aztán észrevettem, hogy lassan de biztosan elkezd szállingózni a hó. Ettől bizony lehervadt a vigyor az arcomról.

- Jajj de jó! - gondoltam magamban, majd odakiáltottam Hétfőnek:
- Eleredt a hó, ideje indulnunk a furgonért!

Amint elindultunk a szállingózó hóesésben a metrómegálló felé, megcsörrent a telefonom. Joaquin volt az, az egyik kolumbiai ismerősünk, aki felajánlotta, hogy segít a költözésben. Az üzenete rövid és egyértelmű volt: Elaludt és késik.

- Jajj de jó! - tartottam magam továbbra is az optimista életszemléletemhez.

A várakozással töltött időt arra használtuk fel, hogy egy forró kávéval megégessük a szánkat, hogy még jobb kedvvel nézzünk a kaland elébe. Végül befutott a kolumbiai segítőnk, és együtt felpattantunk a metróra. Még egyszer utoljára végigtapogattam a zsebeimet, hogy minden nálam van-e. Biztos voltam benne, hogy igen, hiszen előző nap gondosan kikészítettem mindent. Mindent, kivéve a jogosítványomat.

- Jajj de jó! - gondoltam ismét.

- Leszállunk. - szóltam oda Hétfőnek és Joaquinnak, akik csodálkozva néztek rám.

- Vissza kellene mennünk a jogosítványomért. - magyaráztam vigyorogva a helyzetet, de a többiek valahogy nem értették a tréfát.

Így aztán közel egy órával az indulásunk után ismét a lakásban voltunk indulásra készen. Már nagyon szorított minket az idő, úgyhogy fogtunk egy taxit, és 20 dollárért elvitettük magunkat a kölcsönzőhöz. A taxinak hála csak kis késéssel érkeztünk, és minden különösebb gond nélkül ki is béreltünk egy helyre kis furgont. Hacsak azt nem számítjuk gondnak, hogy az eredetileg 20 dollárnak hirdetett bérlés különböző rejtett költségek miatt 83 dollárra hízott, mire fizetésre került a sor. Meg azt, hogy nem engedték, hogy felelősségbiztosítást kössek, mert "túl nagy kockázatot jelentek".

Íme a furgon. A képen a "házunk" háta mögött parkolok a tilosban.

A furgonnal viszonylag könnyen boldogultam. Meglepően hamar odaértünk a raktárhoz felszedni az elődeinktől örökölt bútorainkat, és szinte pillanatok alatt be is pakoltunk. Mivel előző este órákat töltöttem azzal, hogy memorizáljam a térképet és a lehetséges alternatív útvonalakat, ezért a raktár és a lakásunk közötti út is viszonylag eseménytelenül telt, azt leszámítva, hogy elkezdtem élvezni a nagyméretű jármű vezetését, és egyre gyakrabban hagyta el a torkomat egy-egy "King of the road!" kiáltás, Joaqin nem kis ijedségére.

Szerencsére a hóesés is elállt valamikor, és Joaquinnak hála a lakásba való felcuccolás is nagyon simán és gyorsan ment. Valami elképesztő energiával fáradhatatlanul cipelte a bútorainkat, és alig egy óra alatt készen is voltunk a berendezési tárgyaink felhordásával.

A visszaút is eseménytelenül indult, majd eltévesztettem egy kanyart, és hipp-hopp, Chicago egyik legforgalmasabb belvárosi útján, a turisták által is közkedvelt Michigan Avenue-n találtuk magunkat. Itt már inkább éreztem magam az utak hülyéjének, mint királyának, de szerencsére sikerült könnyen átverekednünk magunkat a forgalmasabb részeken.

Michigan Avenue.

 

A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor rádöbbenek, 

hogy teherautóval jöttünk várost nézni. Ezért nevetek.

Aztán alighogy kujutottunk a belvárosból ismét hibáztam egyet, és így hamar kijutottunk a tópartra is. 

- Ha már várost nézünk, nézzük meg rendesen. - próbáltam egy tréfával elütni az újabb tévedésemet, de Hétfő mosolya nem tűnt őszintének.

 A Michigan tó.

Hétfő gratulál a tájékozódó képességemhez. 

(Hétfő tudomást szerzett a blogról, és nem fojtott meg álmomban.

 Sőt: megengedte, hogy az arcával együtt szerepeljen a bejegyzésekben. Ő az.)

 Törvényen kívül.

Végül aztán sikerült ismerős utcanévre bukkannunk, és a szabályokat némileg megszegve, tökön-paszulyon keresztül sikerült eljutnunk a kölcsönző melletti benzinkúthoz, ahol határtalan magabiztossággal parkoltam le egy rossz kút mellett, ezzel megteremtve magamnak a lehetőséget, hogy a kút vendégei előtt és között tolatgathassak egy kicsit. Szerencsére ez a feladat is simán ment, és a tankolás sem okozott túl nagy fejtörést. Igaz egy kis tévedés miatt végül kétszer annyit tankoltam, mint amennyit feltétlenül kellett volna.

Kétségbeesetten próbálom megfejteni a kút működését.

Megfejtettem.

A sikeres tankolás után leadtuk a járművet, és mivel minden rendben volt és kevesebb utat is tettünk meg annál, mint amit előre jeleztem, az ügyintéző boldogan újságolta, hogy 15 dollárt még majd vissza is utalnak a számlámra. Na ez a 15 dollár még a mai napig sem érkezett meg.

A járműtől való búcsú után betértünk egy sörre és egy két-oldalon sütött hamburgerre a The Galway Arms-ba. Tulajdonképpen délre már végeztünk is az egész kalanddal.

Hétfő és Joaquin a The Galway Arms asztalánál.

Hétfő melegszik az ír pub kandallójánk tüzénél.

A sikeres "kirándulás" után fáradtan estünk be a lakásba, és akkor döbbentünk rá, hogy tulajdonképpen a költözés nehezebb része még csak most kezdődik.

 Hétfő realizálja, hogy még nagyon sok munka van hátra.

Hétfő kétségbeesése teljesen jogosnak bizonyult. Íme az "új" sütőnk.

Mivel még csak kora délután volt, még megpróbáltunk nekiesni a lakás kitakarításának. Azonban ahogy tüzetesebben szemügyre vettük új lakhelyünket, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy előzőleg egy jeti házaspár használta a lakást, akik minden bizonnyal egy rozsomákot tartottak háziállatnak. 

Így aztán azt az egyetlen értelmes dolgot tettük, amit ilyen helyzetben lehet: Leültünk a koszhalom tetejére, felbontottunk egy italt, és a nap hátralévő részét kemény piálással töltöttük.

Telefonbetyár

"Az élet nehéz, de a hülyéknek még nehezebb."

Tarator             

A múlt hét közepe táján, egy szép pinceszürke reggelen leültem a számítógépem elé, és otthoni információkra éhesen léptem be az elektronikus postafiókomba. A beérkező leveleim között nagy meglepetéssel láttam a bankomtól kapott üzenetet, miszerint a felkelésem előtt tíz perccel valahol Texasban valaki levett 238 dollárt a bankszámlámról.

Sajnos hasonló visszaélések elő-elő fordulnak a világnak ezen a felén, úgyhogy komolyan vettem a problémát, és életbe léptettem az ilyen esetekre felállított vészhelyzeti protokollt: Először is káromkodtam egy akkorát, hogy Joaquin és Javier kis híján kiestek az ágyukból, majd felrohantam Hétfőhöz az emeletre, és megkérdeztem tőle, hogy átutalhatom-e neki az összes pénzem, amíg nem válik újra biztonságossá a számlám. 

Hétfő nagyvonalúan hozzájárult ahhoz, hogy megkapja a pénzem, én pedig nem tétlenkedtem, hanem azonnal átutaltam minden pénzemet a számlájára, majd nyugodtan hátradőlve káromkodtam még egyet.

Miután kifújtam magam, elkezdtem tüzetesen szemügyre venni a gyanús tranzakciót. Rákerestem a cég nevére, amelyiknél a pénzemet elköltötték, és sikerült kiderítenem, hogy egy biztosítótársaságról van szó. Ekkor már éreztem, hogy ez egy nagyon szövevényes ügy lesz, ugyanis nehezen tudok elképzelni olyan tolvajt, aki a frissen megszerzett pénzt biztosításra költi. 

Hamar ki is derítettem, hogy a biztosító neve kísérteties egyezést mutat az én biztosítóm nevével. Aztán arra is rájöttem, hogy arról van szó, hogy amikor majd' egy hónappal ezelőtt biztosítást kötöttem, akkor nem vontak le tőlem pénzt, hanem valami rejtélyes okból kifolyólag a pénz levonására csak utólag, vagyis most került sor. 

Egy gyors ellenőrzés után megbizonyosodtam róla, hogy az összeg egyezik a biztosításom díjával (a "Szem előtt" című bejegyzésben már említett átverést is beleszámítva), és a biztosító központja  bizony Texasban van. 

Már éppen kezdtem volna megnyugodni, amikor megcsörrent a telefonom: A bankból hívott egy kedves fiatalember, és közölte, hogy valami nagyon gyanús ügyletek történnek a számlámon egymás után, és a legjobb az lenne ha most azonosítanám magam. Meg is próbáltam zöld ágra vergődni vele a legjobb tudásom szerint, de sajnos a felét sem értettem annak amit mondott. Ráadásul már a nevemmel kapcsolatban sem értettünk egyet, mert ő képtelen volt kiejteni rendesen, én pedig eleinte a magyar kiejtést erőltettem, majd ráhagytam az ő verzióját, amivel csak még jobban felkeltettem a gyanakvását. Egy ideig értetlenkedtünk egymással, majd közölte velem, hogy nem tud megnyugtatóan azonosítani, és ezért zárolja a számlámat. Azt javasolja, hogy menjek be egy bankba legalább két arcképes igazolvánnyal és ott azonosítsam magam.

Úgyhogy másnap reggel a nyakamba vettem a várost, és a leendő lakhelyünk melletti bankfiókban kezdtem a napot. Éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom, ugyanis nem igazán dúskálok az amerikaiak számára is értelmezhető arcképes igazolványok tengerében: Mindössze egy útlevéllel tudtam szolgálni. 

Az ablaknál álló hölgy nagyon kedves volt, de a beszélgetésünk hasonlóan meddőnek bizonyult, mint az előző napi telefonbeszélgetés, részben az igazolványok hiánya miatt. Meglepően hamar eljutottunk odáig, hogy ő ezt a problémát nem tudja megoldani. Hívta is a főnökét nyomban, aki fél percen belül meg is jelent az ajtóban, majd amikor meglátott, sarkon fordult és elszaladt. 

- Hívni fogja ez most a rendőrséget. - gondoltam szomorúan, de tévedtem.

A fiókvezetőt hívta. Gondolom látta, hogy akkora hülyével van dolga, hogy szüksége lesz a nehéztüzérségre is. Így aztán alig másfél perccel a bankba érkezésem után már egy kényelmes bőrfotelben ülve, egy hátsó irodahelyiségben próbáltam elmagyarázni, hogy mit is műveltem szorgos kis hangya módjára a számlámon lévő szánalmas kis pénzmorzsákkal. Még nevettünk is közben. Nem egymással, hanem rajtam.

Ez az a bank.

(Forrás: maps.google.com)

Végül a fiókvezető újra aktiválta a számlámat, adott egy névjegykártyát, megveregette a vállamat, és azt mondta:

- Itt a névjegyem. Ha bármi problémád merül fel a jövőben, akkor hívj nyugodtan! Egészen biztosan emlékezni fogok rád...

Az utolsó mondatot a nevetéssel küszködve préselte ki magából, miközben kikísért az ajtóhoz. Az ajtóban megtorpant egy pillanatra, és arra kért, hogy várjak egy picit, majd elszaladt, és hozott nekem egy nyalókát.

Én pedig kiléptem az ajtón a kellemes Chicagói szélbe, és a nyalókával a számban határtalan büszkeséget érezve húztam ki magam. És minden okom meg is volt a büszkeségre: Viszonylag simán sikerült visszaállítanom az egy nappal korábbi állapotot, és még egy nyalókát is nyertem a bolton. Ritkán mennek ilyen jól a dolgaim...