A leghosszabb hét

Készen állok az indulásra. Azaz majdnem. Az utolsó napra már csak három elintézni való dolgom maradt, és nagyképűen azt gondoltam, hogy észben tudom ezeket tartani. Egyet elintéztem, a másikra már nem emlékszem, a harmadikat pedig nem tudom elintézni, mert a pénztárcám tartózkodási helye (benne az igazolványaimmal) ismeretlen. Remélem otthon hagytam a lakásban, és este/délután hozzájutok és az is eszembe jut majd, hogy mit kell még intéznem. És azt is remélem, hogy el is tudom még intézni. 

Egyébként a hét nagyjából azzal telt, hogy elvarrjam magam mögött (és bizonyos esetekben magam előtt) a szálakat, elbúcsúzzak helyektől és emberektől, és a lehető legtöbb helyen betegre zabáljam magam. 

 Az utolsó ebédünk a kedvenc koreai étkezőnkben.

 Idő hiányában ész nélkül zabáltuk a mexikói kaját.

Hétfő a ruháján vitte haza a maradékot.

 Egy ismerősünk meghívott minket egy jó kis homározásra.

 Hétfő és a homár. Hétfő van jobb oldalt.

Mi pedig meghívtuk a költözésben segédkező srácot egy jó sörre.

A képen arra próbál rájönni, hogy a sör helyett őt fényképezem-e titokban.

 Búcsú a kedvenc görög éttermünktől.

Ma délután még elbúcsúzom Narancstól, utána összepakolok, összeszedem az irataimat, elrohanok a bankba, és ha mindennel készen vagyok, akkor beülök a FitzGerald's-ba, és terveim szerint addig költöm a pénzem a legfinomabb sörökre és koktélokra, míg fájós fejjel fel nem ébredek az ágyamban.

Holnap pedig egy kis másnapos szédelgés után felülök a repülőre, és tizennyolc óra utazás után hipp-hopp, otthon is leszek. 

A blog további sorsáról nem döntöttem még. Egyrészt a hazatérésemmel okafogyottá válik a folytatása. Másrészt pedig az életem folytatódik, és megszerettem, hogy van egy hely, ahol én magam is találkozhatom a múltbéli énemmel, és nevethetek a régi félelmeken és reményeken. Úgyhogy az is elképzelhető, hogy a Gravitációs hintát egyfajta naplóként folytatni fogom.

Legközelebb már valószínűleg otthonról, vagy ha lehetőségem nyílik rá, akkor valamelyik repülőtérről jelentkezem. Minden esetre köszönöm a kedves olvasóknak, hogy eddig velem tartottak, és amennyiben a blog folytatása mellett döntök, örömmel veszem ha a továbbiakban is velem tartanak.

Okok

Most már nem titok: félig meddig úton vagyok hazafelé. Ha minden jól megy, akkor kevesebb, mint két hét múlva már Magyarországon leszek munkanélküli és fél-hajléktalan. Már a repülőjegyet is megvettem, és csak annyi dolgom van, hogy kivárjam a hátralévő pár napot, és ha mindent jól intéztem, akkor simán hazajutok.

Eközben az itteni bankrendszer azzal kedveskedik nekem, hogy a saját pénzemből megvendégel egy jövőbeni Chicagói utazásra, ugyanis a bankszámlámat egyelőre nem tudom megszüntetni, és ahhoz, hogy a rajta hagyott pénz ne kezdje el felemészteni saját magát, egy Chicagói három hetes kirándulást bőven fedező összeget kell rajta hagynom. De az igazat megvallva nem is bánom. Szeretnék még ide visszajönni kirándulni.

De most nem erről szeretnék írni. Hanem arról, hogy miért is alakultak úgy a dolgaim, hogy az itteni viszonylag biztosnak mondható, és az otthoni jövedelemnél jobb anyagi hozománnyal kecsegtető állásomat felcserélem a (remélem csak ideiglenes) munkanélküliségre. 

Természetesen több oka is van a döntésemnek. Ezek egy része erősen szubjektív ok, úgymint a család távolsága, barátok távolsága, kulturális dolgok, a magyar nyelv hiánya és így tovább. Ide sorolhatnám az egészségügy itteni fura helyzetét (egy szimpla vakbélgyulladás egy életre el tudja adósítani az embert) és a biztonságérzet hiányát. Nyilván ezek a kérdések mindenkiben másképp merülnek fel, és a különböző dolgoknak más-más súlya van. Valaki biztosan nem fél éjjel a metrón tizenhat "feka tesó" között. Én például nem nagyon, bár néha azért van egy egészséges izgalomérzet bennem ilyen helyzetekben. Félek viszont attól, hogy ha az egészségügyi rendszerre fogok szorulni ne adj Isten, akkor az minden spórolt pénzemet elviszi, ami némileg hiábavalóvá tenné az itt töltött időmet. De, újra csak azt tudom mondani, hogy a fenti dolgokról nem érdemes vitatkozni, mert ezek mindenkinek mást jelentenek. Ezért csak annyit mondok, hogy a szubjektív okok közül nekem a legnagyobb hazahívó erőt most a szüleim jelentik. Meg természetesen azok a barátok, akik lélekben végig velem voltak az ittlétem alatt.

Felmerül nyilván a kérdés, hogy mi történik most a munkahelyemen. Nos, ott sem titok már, hogy két hét múlva pénteken lesz az utolsó munkanapom. A főnököm egy részről nagyon rendes volt velem, és felajánlotta, hogy menjek inkább fizetés nélküli szabadságra egy évig, hogy ha bármikor meggondolom magam, akkor vissza tudjak jönni. Ez persze jól esik, mert ezek szerint meg volt velem elégedve, ami tudomásom szerint nem sok emberről mondható el eddig. Másrészről viszont voltak kisebb-nagyobb anomáliák a munkahelyemen. És ezek arra késztetnek, hogy nagyon-nagyon elgondolkodjam azon, hogy valaha is visszajöjjek-e.  Itt is fel tudnék sorolni több dolgot is, de azzal kellemetlen helyzetbe sodorhatnám magam, ugyanis ezeknek a dolgoknak egy része megint csak szubjektív.

Van viszont egy objektív indok, amit fel tudok vállalni nyíltan, ugyanis ez fehéren-feketén, papíron illetve email-ben is azt mutatja, hogy az ígéretek és a valóság között van némi diszkrepancia. Kicsit ugyan bajban vagyok most, mert senkit nem szeretnék megbántani, uram bocsá' bármivel is megvádolni, és sajnos nem vagyok elég jó író ahhoz, hogy szépen ki tudjam fejezni az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Cserébe viszont jó néhány filmet láttam életemben, így aztán segítségül tudom hívni az egyik kedvenc színészemet, hogy helyettem mindenki számára érthetően elmagyarázza, hogy miért fogom saját magamat egy lapáttal tarkón vágni, ha eszembe jut a visszajövés gondolata:

Ez a pénzről szól.

https://www.youtube.com/watch?v=td-MH_QJHnE

Félreértés ne essék. Nem arról van szó, hogy elégedetlen vagyok a keresetemmel. Hanem arról, hogy ha a kézhez kapott fizetésemből kivonom az eredetileg ígért összeget, akkor egy sírásra ingerlő negatív számot kapok, és hiába a hatalmas tudományos teljesítmény (vagy ahogy a legnagyobbak mondják: "Fantastic scientific contribution"), végső soron pénzért dolgozom. Mégpedig pontosan annyiért, amennyiért a munkát elvállalom. És ha tőlem maximális odaadást és teljesítményt várnak, akkor én is ezt várom a munkámért cserébe.

De nem akarom tovább ragozni ezt a kérdést. Annál is inkább, mert nem ez a hazatérésem oka, maximum egy nyomós érv, hogy ha már hazamegyek, akkor legközelebb máshol keressek majd munkát.

Mocorgás

Senkit ne tévesszen meg a hosszú hallgatás. Nem arról van szó, hogy az elmúlt hetekben nem történt velem semmi, hanem épp ellenkezőleg: Az életem gravitációs hintájának képzeletbeli fogaskerekei ismét mozgásba lendültek, nekem pedig az köti le minden energiámat, hogy úgy helyezkedjek, hogy amikor majd a különböző erőterek magukkal ragadnak és elrepítenek, akkor majd jó helyre érkezzek.

Hogy mit is jelent ez? J. R. R. Tolkien és Göncz Árpád virágnyelvén azt, hogy nyugaton sötét erők mozgolódnak. Barad-dûr tornyát újraépítették. A Kilenc elhagyta Minas Morgult és évközép napján átkeltek a folyón. Én pedig végül kiálltam a próbát és helyes döntést hoztam: Kisebb leszek, elmegyek keletre és Tabasco maradok.

Nem virágnyelven pedig azt jelenti, hogy hazatérek -legalábbis egyelőre- Magyarországra. Az itteni munkahelyemen felmondtam, és még ebben hónapban hazamegyek.

Viszonylag fiatal korom ellenére olyan szerencsében volt részem, hogy több országban is élhettem/dolgozhattam hosszabb ideig, és egy kis falutól kezdve magyarországi és európai nagyvárosokon át egy igazi világvárost is nevezhettem hosszabb-rövidebb ideig otthonomnak.

Korábban abban a tévhitben ringattam magam, hogy minél több helyet jár meg az ember, annál több hely válik az otthonává. Most már másként látom ezt. Minél több helyen jártam, annál több helyre húz vissza a honvágy, és annál kevésbé lesz otthonom a többi hely. Valahogy úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy az "otthon érzés" az egy egységnyi mértékű érzés, és ha több hely között kell ezt az érzést megosztani, akkor egy helyre "kevesebb jut" belőle.

De félreértés ne essék. Egyelőre a honvágy Magyarországra húz vissza, és el sem tudok képzelni nagyobb örömöt annál, minthogy a családommal töltsem az időmet, és hogy a barátaimmal megosszuk személyesen is egymással az elmúlt bő egy év történéseit.

Chicago minden esetre hiányozni fog. Nem is annyira a város, hanem az ég kékje. Még sosem láttam a kéknek annyi árnyalatát, mint amennyit itt az ég produkálni tud. Remélem egyszer majd visszatérek ide egy jó kis kirándulás erejéig...

A kedves olvasóktól pedig elnézést kérek a hosszú és be nem jelentett szünetért, és igyekszem a hátralévő pár hétben néhány naponta legalább egy rövid helyzetjelentést közzétenni a blogon. A hétvégén pedig végre valahára elkészítem a csajaim kirándulásáról szóló harmadik, befejező bejegyzést is!

Négy napfelkelte

A múlt hétvégén négy egymást követő napon is alkalmam nyílt megcsodálni a napfelkeltét. Ebben a bejegyzésben ennek a négy napnak az eseményeit szeretném megosztani a kedves olvasókkal.

Az első

Pénteken hajnalban kapkodva pakoltam össze a hátizsákomba azokat a dolgokat, amikről úgy gondoltam, hogy a hétvégi kiránduláson szükségesek lesznek a komfortérzetemhez. A korai időpont ellenére egészen jól sikerült a pakolás, bár a reggeli álmosság következtében beálló elmezavar hatása alatt eltettem a Szójáéktól kapott csillagászat tankönyvemet, amit természetesen ki sem nyitottam négy napig. Cserébe viszont otthon hagytam a metróbérletemet, ami persze csak a reptérre való rohanás közben derült ki. Hétfő persze (jogosan) jól le is hordott érte, aztán meg kiderült, hogy ő pedig a gondosan összekészített reggelijét hagyta a hétvégére a hűtőben megrohadni. 

Szerencsére azonban a kisebb-nagyobb bakik ellenére gond nélkül kijutottunk a repülőtérre, ahol a gépünk némi késéssel ugyan, de minden fennakadás nélkül elindult Los Angeles-be.

Az első napfelkelte. Chicago, O'Hare repülőtér.

A repülőgépünk út közben behozott valamennyit a késésből, így többé-kevésbé időben megérkeztünk Los Angeles-be, ahol Sanyi barátunk felvett minket a kocsijával, majd hazavitt minket a lakásához.

Sanyi nyitja a lakásának az ajtaját. Egy körülbelül 20 négyzetméteres

garzont bérel, ami nem sokkal kerül kevesebbe, mint a mi 100 négyzetméteres

lakásunk Chicago-ban.

Sajnos Hétfőnek megfájdult a feje út közben, úgyhogy ő lefeküdt egy órácskára aludni. Addig Sanyival a környéken sétálgattunk és ételt készítettünk. Végül Hétfő jobban lett, és útra tudtunk kelni a sivatagba. Los Angeles elhagyása előtt még leruccantunk az óceánpartra, a Santa Monica Beach-re.

 Sanyival sétálok az óceán partja felé.

 Hétfő a Csendes-óceán partján, Los Angeles-ben.

Miután tiszteletünket tettük a Csendes-óceánnál, nekiindultunk a sivatagnak Barstow-n és Las Vegas-on kerestül St. George's felé. Az utunk a filmekből ismert sivatagos tájon keresztül vezetett, és egy Barstow-ban tett rövid pihenő kivételével szinte megállás nélkül értük el a St. George's-i szállásunkat úgy este tíz körül.

 Barstow egy igazi porfészek a sivatag közepén. Viszont filmtörténeti jelentősége van. 

A szállásunkra érve szinte azonnal lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban tovább tudjunk indulni a Zion Nemzeti Parkba.

A második

A második napfelkelte a St. George's-i szállásunkon ért minket, közvetlenül indulás előtt. A hajnali kávé után rögtön nekiindultunk és a Zion Nemzeti parkon keresztül az Antilop kanyon felé vettük az irányt.  

Sanyi és én a Zion Nemzeti Parkban.

 Sanyi autója az út mellett a hegyekben.

Hétfő díszíti a tájat.

Miután átautóztunk a Zion Nemzeti Parkon, dél felé vettük az irányt és nekiláttunk az előttünk álló pár száz mérföld lefaragásának. Következő célunk a Colorado folyó egyik leghíresebb természeti képződménye a Horseshoe Bend volt. Útközben azért megálltunk egy-két helyen, hogy gyönyörködjünk a kihalt tájban.

Útban Arizona felé.

A Navajo indiánok területének pereme.

A sivatag "közepén".

Végül némi tekergés után megérkeztünk a Colorado folyóhoz, és egy rövid séta után elképesztően szép látvány tárult a szemünk elé:

Útban a hasadék felé. Itt már látszott, hogy jó helyen járunk.

 A hasadék peremén ülve.

 Hétfő is ott ül.

Miután kigyönyörködtük magunkat a Colorado tekergésében, folytattuk feszített programunkat, és elautóztunk a közelben található Antilop kanyonhoz. Ennek a kanyonnak több érdekessége is van. Az egyik, hogy a többivel ellentétben nem a teteje felé szélesedik hanem az alja felé, aminek következtében a szűk nyíláson bejövő fény páratlan szépséggel ajándékozza meg az odalátogatót. A másik érdekessége a helynek, hogy a Navajo indiánok tulajdonában van, akik tulajdonképpen egy saját államot alkotnak az Egyesült Államokon belül, saját rendőrséggel, törvényekkel és iskolákkal. 

Az Antilop kanyon meglátogatása csak indián vezetőkkel megengedett, amiért elég borsos árat kérnek. Megérkezésünkkor három dagadt, hájfejű indián fogadott minket, akik rögtön közölték, hogy fejenként 31 dollár lesz a vezetés, és csak készpénzt fogadnak el "mert a kártyaleolvasó éppen tönkrement". Persze egyértelmű volt, hogy csak arról van szó, hogy nem akarják, hogy nyoma legyen a tranzakciónak, és csak simán zsebre akarják tenni a pénzt. Ráadásul nem is volt nálunk elegendő készpénz, úgyhogy még keresnünk kellett egy bankautomatát is, ami esetünkben egy jó félórás autózást jelentett.

Amikor visszaértünk a készpénzzel, amit rögtön el is tüntettek anélkül hogy számlát adtak volna róla, az egyik fordított baseball-sapkás, kapucnis, melegítős indián felpattant, és betessékelt minket egy terepjáróba, amivel egy homokos folyómedren keresztül a kanyon bejáratához szállította kis csapatunkat.

Ekkor már nagyon mérges voltam, mert teljesen úgy éreztem, hogy az indiánok meglopnak minket ezzel a nagyon borsos belépővel, amiért gyakorlatilag semmit nem nyújtanak egy ötperces terepjárózáson kívül. Aztán odaértünk a kanyonhoz, ahol az indián vezetőnk Leon a hátára csatolt egy rongyba csavart valamit, ami leginkább egy késnek nézett ki. Gondoltam is magamban, hogy "de jó, még fel is fog aprítani minket a kanyon belsejében."

Az Antilop kanyon bejárata. Baloldalt Leon, a Navajo indián a hátán a "fegyverrel".

A kanyon bejáratánál a vezetőnk elkezdett a kanyonról beszélni. Már az első mondataiból kiderült, hogy rendkívül intelligens. Később az is kiderült, hogy a nagyjából 30 évesnek kinéző Leon közgazdaság és marketing szakos végzős egyetemista, akivel remekül lehetett beszélgetni az indiánok cukorbetegség problémáitól kezdve a helyi politikai helyzeten keresztül a kanyon falának fényszórási tulajdonságain át a környék földrajzi sajátosságaival bezárólag mindenről. Már a kanyon első pár méterében kikapta Hétfő kezéből a hiper-szuper fényképezőgépét, és elkezdte tanítgatni, hogy hogyan kell beállítani, hogy szép képeket tudjon csinálni a kanyon belsejében. Én pedig szépen lassan elkezdtem elszégyellni magam, hogy az első benyomás alapján olyan sok rosszat gondoltam és mondtam róla.

 A kanyon belsejében.

A kis csapatunk az Antilop kanyonban.

Hétfő pompázik a kanyonba beszűrődő fények játékában.

Aztán a kanyon közepe tájékán a vezetőnk lecsatolta a hátáról a rongyba csavart valamit, én pedig azt gondoltam: "Na jól van, csak kirabol minket és meglesz az a sovány elégtételem, hogy még is igazam volt vele kapcsolatban."

De ismét tévedtem. A rongy egy furulyaszerű indián hangszert rejtett, és a kanyon egyik csarnokának akusztikáját kihasználva, Leon elkezdett indián dallamokat játszani nekünk. Mi pedig ott álltunk lélegzetünket is visszafojtva és alig hittünk a szemünknek és fülünknek. 

Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy tényleg egy igazi Navajo indiánnal vagyok a sivatagban. Leon pedig hirtelen igazi 21. századi indiánná vált a szememben, aki minden tiszteletemet és megbecsülésemet kivívta, és akinek nagyon szerettem volna megszorongatni a kezét ezért az élményért.

A kanyonból kifelé jövet, jobboldalt Leon, a hátán az immár 

kicsomagolt hangszerrel.

Leon szállít minket vissza a saját kocsinkhoz.

Az Antilop kanyon hatalmas élménye után mindhárman kezet szorítottunk indián vezetőnkkel, és ismét útra keltünk, hogy még aznap este elérjük a Grand kanyon déli peremét. Szerencsénkre még éppen a naplemente utáni derengésben sikerült megközelítenünk a terület "csücskét", és már aznap tudtunk bámészkodni egyet, bár az igazi látvány másnap hajnalban várt minket.

Szombat este a Grand kanyon "csücskénél".

A harmadik

Vasárnap reggel ismét hajnalban keltünk, hogy a napfelkeltét a Grand kanyon pereméről is megtekinthessük. Tulajdonképpen azzal töltöttük a reggeli órákat, hogy le-föl autóztunk a déli szegély mentén, hogy a lehető legtöbb helyről megcsodáljuk a kilátást. Sajnos nem nagyon lehet szavakkal leírni, hogy milyen érzés ott állni, és a képek sem tudják visszaadni a kanyon méreteit, de azért ízelítőként megmutatok néhány fényképet. Egy biztos, ide még vissza fogok menni életemben.

 Sanyival várjuk a nap felbukkanását.

A magasabb csúcsokat már megvilágítja a nap.

Végül mi is megpillantottuk a napot.

Én vagyok a képen.

A nap egyre nagyobb részét világítja be a kanyonnak.

Pár órával napfelkelte után.

A kanyon aljában látszik a Colorado.

Egy szimpatikus indiai házaspár lefényképezett minket. 

Kiderült, hogy ugyanonnan származnak ahonnan Sanyi.

A Grand kanyon meglátogatása után fájó szívvel ugyan, de elindultunk Phoenix felé, ahol végleges búcsút vettünk Sanyitól, aki onnan továbbautózott Los Angeles-be.

Útban Phoenix felé.

Egy rövid erdős szakaszt kivéve itt is sivatagos tájakon autóztunk.

Végül Phoenix-ben a repülőtéren kirakott minket az autóból Sanyi, mi pedig jól megölelgettük és búcsút vettünk tőle. Kölcsönösen megígértük egymásnak, hogy még találkozunk, vagy jövőre a Yellowstone Nemzeti Parkban, vagy ha az nem jön össze, akkor később Indiában vagy Magyarországon. 

A búcsú után Sanyi nekiindult, hogy levezesse a hátralévő pár száz mérföldet Los Angeles-be, mi pedig hétfővel beruccantunk Phoenix belvárosába egy sörre.

Phoenix belvárosa. Ha a kedves olvasó ismeri valamennyire az amerikai utcaszámozási

szokásokkal, akkor a képből kiderül, hogy Phoenix kellős közepén készítettük.

 A város teljesen kihalt volt. Ahogy a képen is látszik, szinte senki nem volt a városban.

 Kivéve persze a vegyvédelmi ruhás rendőröket, akik egy robbantás nyomait

takarították el egy utcával arrébb. A kép elég rossz minőségű, mert csak lopva
mertem készíteni a telefonommal.

Utólag egyébként kiderült, hogy filmet forgattak.

Phoenix egyik jelképe, a központban lévő park fölött kifeszített háló-izé.

A rövid Phoenix-i látogatásunk után visszavillamosoztunk a reptérre, ahol becsekkoltunk, megvacsoráztunk, majd türelmesen megvártuk a hétfő hajnali fél kettőkor induló gépünket.

A negyedik

Közel három órás repülőút után napkelte előtt szálltunk le Chicago-ban. Mire hazaértünk a reptérről már felkelőben volt a nap, amit zsinórban negyedszer volt alkalmunk látni. Ekkorra már kimerült fáradtak voltunk a folytonos korán kelés, és a háromnapos autózás, kirándulás és rengeteg élmény után. 

Leszállás előtt Chicago felett.

A napfelkelte az ablakból.

Hazaérkezve még arra volt időnk, hogy lezuhanyozzunk és aludjunk egy órát, majd a szemünkön kifolyva bevánszorogjunk a munkahelyünkre és lenyomjunk egy tízórás műszakot. De minden fáradság megérte, mert remek hétvégénk volt. Bár egy ideig most majd el tudok tekinteni a napfelkeltéktől...

Árral szemben

A blogot követő napi 21,2 olvasó valószínűleg emlékszik a tavaly őszre tervezett, majd kudarcba fulladt utazásra. Ha mégsem, akkor ebben, ebben és ebben a bejegyzésben tudja a kedves olvasó feleleveníteni az eseményeket. Azok kedvéért akik akik csak a történet rövid verziójára kíváncsiak, leírom egy mondatban, hogy mi is történt:

Tavaly ősszel szerettem volna egy barátommal autózni a sivatagban, de az Egyesült Államok elnöke, valamint a demokrata és republikánus képviselők teljes egyetértésben és idejüket nem kímélve, személyesen és egy emberként hiúsították meg az utunkat.

Azzal azonban nem számoltak ideiglenes otthonom vezetői, hogy egy országleállításos-államcsődös trükkel engem nem fognak tudni eltántorítani szándékomtól, és előbb-utóbb ismét nekifutok a dolognak. Tegnap Hétfővel meg is tettük az első lépéseket és megvásároltunk két repülőjegyet Los Angeles-be. Terveink szerint ott majd jövő héten péntek reggel Sanyi barátunk felvesz minket a reptéren, majd egy rövid óceánparti látogatás során megint cápacsalinak használom magam, ezt követően pedig elautózunk a Grand Canyon-hoz Barstow-n és Las Vegas-on keresztül. A hétvégét terveink szerint a környéken autózgatva töltjük, majd amikor már "elborítottak minket a szobapincér számlák valahol 29 és 36 dollár között óránként", akkor majd kitaláljuk, hogy hogyan jutunk vissza Chicago-ba. A visszaútra szóló jegyünk egy Phoenix-ből induló járatra szól, ami hétfőn hajnalban indul, és amivel ha minden jól megy, még éppen időben beérünk hétfőn reggel a munkahelyünkre.

Kicsit sűrű lesz a program, de ránk fér egy kis figyelemelterelés. Lenne még miről írnom ezzel kapcsolatban, de (egyelőre legalábbis) nem teszem. Megpróbálok arra koncentrálni, hogy pár napra kikerülök a mókuskerékből, és olyat láthatok, ami keveseknek adatik meg.

A jövő héten még közzéteszem a csajos-vendéges történet utolsó részét mielőtt elutazunk. Utána pedig beszámolok majd a remélhetőleg jól sikerült sivatagi kirándulásról is. Azt követően pedig elkezdek egy másik, kevésbé vidám történetet elmesélni. Még nem tudom, hogy hogyan fogom virágnyelven és megfelelő politikai korrektséggel megfogalmazni a mondandómat, annál is inkább, mert az elmesélésre szánt történet még csak a napokban kezdődik. Annyit már viszont már most is tudok, hogy a csattanója tulajdonképpen ez lesz:

 

"I swore an oath. To defend the articles. The articles say there is an election in seven months. Now, if you are telling me we are throwing out the law, then I am not a captain, you are not a commander, and you are not the president. And I don't owe either of you a damned explanation for anything."

"Esküt tettem. Hogy megvédem a cikkelyeket. A cikkelyek azt mondják, hogy hét hónap múlva választások lesznek. Ha most azt mondják nekem, hogy kidobjuk az ablakon a törvényt, akkor én nem vagyok százados, ön nem parancsnok, ön pedig nem az elnök. És ebben az esetben fikarcnyi magyarázattal sem tartozom egyikőjüknek sem, semmivel kapcsolatban."

Battlestar Galactica - Apollo

Vers

Ma kaptam egy SMS üzenetet a telefonomra. A helyi katasztrófavédelem küldte, és figyelmeztettek arra, hogy ma délután nagyon rossz idő, hideg és hóvihar várható a körzetben, ezért ha nem feltétlenül muszáj, akkor ne mozduljak ki a lakásból. Persze rögtön felébresztették bennem a kíváncsiságot, hogy milyen is lehet odakint, úgyhogy azon nyomban eldöntöttem, hogy a ma délutánt a tóparton sétálva fogom tölteni. Hogy miért vagyok ennyire hülye? Azt hiszem, ezt a legjobban az alábbi verssel tudnám megmagyarázni, amit Holdfény néhány héttel ezelőtt ismertetett meg velem:

Ingrid Sjöstrand: Meg ne próbáld!

 

Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.

 

 

 

Tulajdonképpen semmi különös nem volt odakint, csak amit a katasztrófavédelem ígért: Hideg és hóvihar. Fáztam, átáztam, átfagytam, de legalább kisétáltam magamból néhány gondot.

 

Hazafelé vettem csilis babnak valót és jégkrémet. Előbbi a tűzhelyen rotyog, utóbbi pedig a fagyasztóban várja, hogy a sétálás élményét kicsit vissza tudja adni miután felmelegedtem.

 

A mai bejegyzésemmel tulajdonképpen nem is szeretnék többet mondani, csak azt, hogy boldog Új Évet kívánok a blog minden kedves olvasójának ezekkel a vidám hangulatú képekkel, melyeket 2014 első napján készítettem:

 

 

 

 

Illetve, van még egy üzenetem a kedves olvasóknak: A jelen gazdasági és ökológiai válsághelyzetben úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy minden ember aki teheti (különösen mi, a fejlett társadalomban élők), minden tőle telhetőt elkövessen, hogy 2014-et jobbá tegye. Én persze pontosan tudom, hogy mit kellene tenni, de nyilván erre senki sem kíváncsi. Úgyhogy hagyom, hogy a 2014-re szóló gondolataimat a két új szerelmem dalban továbbítsa a kedves olvasóknak:

 

Ha valakinek nem elérhető a videó, akkor itt a link:

http://www.youtube.com/watch?v=ej7dfPL7Kho

Everyone knows these times are really tough / Mindenki tudja, hogy ezek nagyon nehéz idők
And we need to band together and say we've had enough / És összefogva azt kell mondanunk: elég
All the jobless people need to learn to be content / A munkanélkülieknek meg kell békülniük sorsukkal
'Cause what we need to do is protect our 1 percent / Mert meg kell védenünk az 1%-ot

Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
Let them know you care / Tudasd velük a törődésed
Don't leave them to languish in their penthouse of despair / Ne hagyd őket elveszni reménytelenségük lakosztályában
Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
Let their bonuses be swollen / Dagadjon a bónuszuk
And let them keep all tax free / És legyen mind adómentes
Even if it's stolen / Még ha lopott is
Save the rich / Mentsük meg a gazdagot

Let's give our job creators more than their fair share / Adjunk többet a munkateremtőknek, mint ami jár
So they can go to Asia and create jobs over there / Hogy mehessenek Ázsiába és ott teremtsenek munkát
There's loopholes and exemptions ...and children to exploit / Ott vannak a kiskapuk és kivételek ... és a kizsákmányolható gyerekek
So give them special tax brakes / Úgyhogy adjunk nekik speciális adókedvezményeket
Who cares about Detroit / Kit érdekel Detroit

And those who don't create jobs really need help too / És azoknak is kell a segítség akik nem teremtenek munkát
'Cause without their seven homes / Ugyanis a hét otthonuk nélkül
How will they make it through? / Hogyan élhetnének túl?
It's not time for complaining / Ez nem a panasz ideje
Not the time for class war / Nem az osztályháború ideje
It's time to sacrifice yourself to give them more and more and more /  Ez az önfeláldozás ideje, hogy nekik több és több legyen
More and more and more and more / Több és több és több és több

Save the rich / Mentsük meg a gazdakokat
America's built on corporate greed / Amerika a vállalati kapzsiságra épült
It's not Wall Street's fault / Nem a Wall Street hibája
If you can't get what you need / Ha nincs meg amire szükséged van

Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
Don't go cryin' to Mommy / Ne menj anyuhoz sírni
'Cause if you don't agree / Mert ha nem értesz egyet
Then you're a socialist commie / Akkor szocialista kommunista vagy

Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
Blame yourself for your problems / Hibáztasd magad a problémáikért
Not the bad economy / És ne a rossz gazdasági helyzetet
So what if those who have the most / És akkor mi van ha azok akiknek a legöbb van
Are the ones who put it in jeopardy / Azok juttatták a tönk szélére?
Fuck your student loans / Baszd meg a diákhiteledet
Fuck your kids and your healthcare / Baszd meg a gyerekeidet és az egészségügyi ellátást
It'll only take 10 thousand other jobs / Csak 10 ezer munkahelybe kerül
To put another private jet in the air / Még egy magánrepülő levegőbe juttatása

Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
It's so easy to do / Olyan egyszerű megtenni
Just let yourself be ignorant / Csak ne foglalkozz azzal
To what's been done to you / Amit veled tettek

Save the rich / Mentsük meg a gazdagokat
by doin' nothing at all / Azzal, hogy nem teszünk semmit
Deny all sense and logic and just think really small / Tagadd az értelmet és logikát és gondolkodj kicsiben
You should think really small / Igazán kicsiben gondolkodj
Or just don't think at all / Vagy csak ne gondolkodj egyáltalán

 

Boldog Új Esztendőt kívánok mindenkinek!

 

 

Tabasco

Chicago, 2014 január 1.